Aki pedig kívülről, a nézőtérről nézi a kölcsönös kioktatást, arra gondol, a generációkat elfelejtve milyen szép metafora ez a színházi és a színházon kívüli jelenre. Hogy a változás nem feltétlenül rossz, de nem mindegy, hogyan ágyaznak meg neki.

Nézhetünk – és nézünk – előadásokat önmagukban, az adott színház múlt- és jelenbeli repertoárjából kimetszett időszelvényként, az alkotók elő- és utóéletét figyelmen kívül hagyva. A Rivaldafény működik így is, egyestés kalandként. De kontroll nélkül, tény- és érzetemlékekből óhatatlanul egészen más dolgok jutnak az ember eszébe, s így aztán egészen más rétegei bomlanak ki a drámának. Olyan utalásrendszerbe kerül az előadás, amely végül nem is az alapanyagról szól, hanem a helyi kontextusról, a kaposvári színház legújabb kori történetéről.

Beugrik például az – adatolható tényként –, hogy Nyikolaj Koljada a Murlin Murlóval érkezett meg Magyarországra 1997-ben. (A kaposvári bemutató óta elő-előveszik a darabot[1], de az egyébként rendkívül termékeny, 120 drámát jegyző szerző sem eresztett gyökeret a hazai színházakban[2].)

Fotók: Memlaur Imre

Az már érzet, asszociáció – „gondolta a fene”, tehetik hozzá az alkotók –, hogy látszólag egyáltalán nem kapcsolódó előadás is beugrik. A darab eredeti címe Baba Chanel, ebből lett Rivaldafény (A Chanel-lány), szereplői erősen nyugdíj fölöttiek (70–90 évesek) és meglehetősen fiatalok (25 évesek), akiket különb-különb módon amortizált az élet, és mind magyar nevet kapnak. Így valahonnan a távoli emlékekből előhívódnak A maratonfutók tiszteletkört futnak ősöreg és nagyon fiatal karakterei, a rendezői-adaptálói (Bérczes László és Kiss Mónika) döntésből létrejött, módosított darabcím és a magyarított nevek pedig a Veszett fejszét juttatják eszembe.

És ekkor még nem kezdődött el az előadás az Agórában, ahol a színházépület felújítása alatt játszik a kaposvári társulat.

Az az ember érzése, hogy tájelőadást lát, mert lelketlen tér ez, annyira lelketlen, mint bármelyik kultúrház színházterme. (A színpadtechnikai alkalmasságról és lehetőségeiről most ne beszéljünk.) Úgyhogy a helyszín a darabbeli előírásnak tökéletesen megfelelő, szinte autentikus környezet tud lenni a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének helyi kultúrházaként.

A színpad hátsó fala színházi bársonyfüggöny – hátulról. Ami előtte van, az maga az ismerős, otthonos, egymáshoz passzoló szedettvedettség, mintha díszletraktárból, régi, lejátszott és menetrendszerűen elfelejtett előadások díszleteiből és kellékeiből hordta volna össze Cziegler Balázs. Az utóbbi időszak Kaposvárjából nem láttam eleget, nem tudom azonosítani a kellékeket, de ezeknek a tárgyaknak székektől lemezjátszóig, órától gurulós tükrökig láthatóan múltja, lelke van.

10 éves az Örökzöld! – hirdeti egy molinó ünnepi pirosfehérzöldben.

És még mindig csak most jön el az a pillanat, hogy színészek lépnek a színpadra, és elkezdődik a Koljada-darab. Vagy ami lett belőle.

A szórólapon a szerzőt idézik, ő pedig színésznőket, akik levelet írtak neki, hálásan köszönve a darabbéli szerepeket. Bérczes László férfiakra osztotta mindegyiket. A cross-dressing igazából nem számít. (Ezt különben maga Koljada is megcsinálta, amikor az ősbemutatón a két legöregebb karaktert férfiakkal játszatta.) Az első pillanatban vicces rajtuk az orosz női kórusok jellegzetes, talpig érő ruhája, pártája meg a pártához csatolt hosszú copf (jelmez: Cselényi Nóra), aztán a karakterek mögül eltűnnek a nemek. Mert teljesen mindegy, hogy az Örökzöld amatőr kórusban férfiak vagy nők énekelnek, egymást folytonosan egrecéroztatva, saját szokásaikhoz és meséikhez ragaszkodva, félig már mindent elfelejtve, félig már süketen, tortával, pirosaranyos-kolbászos szendviccsel, a 25 éves kórusvezető fiatalember, Petrovics Patrik (Törő Patrik e. h.) iránti plátói rajongással – a lényeg az, hogy ez a társaság jelenti számukra az egyetlen kapaszkodót az élethez. A lelkesedés és a megszokás tartja őket életben.

A jubileumi ünnepségen az ismeretlenség miatt jelent sokkot első hallásra a „rebranding” szó, miután pedig megismerik – magát a szót, továbbá a jelentést megtestesítő Reményi Kittyt (Szvetnyik Kata) –, és megtudják, mi ezzel a cél, egy lépéssel közelebb kerül nekik a világvége.

Az eddig megmosolyogtató, tulajdonképp fájdalommentes, kevés dimenziójú történet itt kap sötétebb árnyalatokat. Összeütközik a szellemileg és fizikailag leromlott test és még szárnyalni akaró lélek kibékíthetetlen ellentéte, az éneklésre alkalmatlan öregasszonyok értetlensége, korral haladni képtelen monomániája, az életkori megszokásokból fakadó rugalmatlanságból fakadó kezelhetetlenség, valamint az alkotni vágyó – a sok egyetemi és életbeli értelemben vett bukás és parkolópálya után végre – célt találó törekvése, másokat érintő kegyetlen, agresszív igazságkimondása – ami őket magukat illetően nem mindig működik –; és miközben mindkét oldalt megértjük, igazat adni egyértelműen egyikőjüknek sem tudunk. Ráadásul ez az a helyzet, amikor nemhogy egyetértésre, de kompromisszumra sem juthatnak a felek.

Aki pedig kívülről, a nézőtérről nézi a kölcsönös kioktatást, arra gondol, a generációkat elfelejtve milyen szép metafora ez a színházi és a színházon kívüli jelenre. Hogy a változás nem feltétlenül rossz, de nem mindegy, hogyan ágyaznak meg neki.

A zenés idézetekben, a Hunyadkürti György alakította özv. Godóné Csikós Rozália folytonos Ady-szavalásában, a Kovács Zsolt játszotta özv. Homoródiné Takács Etelka kedvenc nyili-nyalijában nincs nosztalgia. Ők és a többi Örökzöld-tag szerepeiben látható Sarkadi Kiss János, Kalmár Tamás és Köles Ferenc m. v. eleve fanyar színészete erre nem is ad okot, alapot. A Mágnás Miska, a Csárdáskirálynő pedig a befejezett múlt. Volt egy film, már jó rég, a Szamba, voltak versműsorok, és McDonagh is lejátszott.

A tükrök mögött már eltűntek a matrónák, szellemként tekintenek ránk onnan. Az üres színpadi teret egyetlen fénypászma világítja meg, miközben a rivaldafényben – a nézőtérnek értelemszerűen háttal –  lépdel Szvetnyik Kata, aki a népdalból Amy Winehouse-ba vált át, a függöny szétnyílik. Velünk szemben a kaposvári színház nézőtere. Az, amelyiket 2016 novemberében öleltek körbe.

Színházunk, a Cseresznyéskert.

Mi? Rivaldafény (A Chanel-lány)
Hol? Csiky Gergely Színház, Kaposvár
Kik? Fordította: Kozma András. A szöveget magyar színpadra alkalmazta: Bérczes László, Kiss Mónika. Dramaturg: Kiss Mónika. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Cselényi Nóra. Zene: Rozs Tamás. Világítás: Memlaur Imre. Rendező: Bérczes László.
Szereplők: Kovács Zsolt, Hunyadkürti György, Sarkadi Kiss János, Kalmár Tamás, Köles Ferenc m. v., Törő Gergely e. h., Szvetnyik Kata

[1] Szabadkai Népszínház – 2005, Madách Színház – 2006, Szegedi Nemzeti Színház – 2006, Figura Stúdió Színház – 2013, Kőszegi Várszínház – 2017

[2] További Koljada-bemutató: Mese a halott cárkisasszonyról – Komáromi Jókai Színház, 2005