Miközben totálisan elborult, egyben elképesztően következetes és hiteles minden egyes mozdulatsor, amiket a táncosok halálosan komoly arccal végeznek, ettől válik bűnösen szórakoztatóvá és fellebbezhetetlenül őszintévé az irónia. Abba már bele se mernénk gondolni, mit mond el ez a mai férfiakról.

Esőcseppként pergő fénykockák, tépőzárként összesimuló pixelhullámok, Tesla láthatatlan áramkörei kivetítve, da Vinci testgeometriája digitalizálva – a Sziget fesztivál leglátványosabb előadása kétségkívül a francia Compagnie Käfigé volt. A Pixel szívremegtetően gyönyörű még úgy is, hogy a végére puszta látványorgiává olvad, és már inkább a Pacman videojáték, egy hőskori Kraftwerk videoklip és a Mátrix piros pirula utáni jelenetei juthatnak eszünkbe a képekről. A tapsrend után az előadók tízperces freestyle bemutatója leleplezte, amit már korábban sejthettünk: Mourad Merzouki nem képzett, hanem igazi utcai táncosokat castingolt darabjához. Amit lendületben, energiában és virtuózitásban felhalmoztak, a finommozgások szintjén elillant a koreográfiából.

Cie. Käfig: Pixel. Fotó: Sziget Sajtóiroda

Merzouki nem is hagyott személyiséget táncosainak, csak pár kelléket, amivel kitűnt a két tucatból „a görkoris” vagy a „karikában pörgő” fiú, akik pár perces villanások erejéig megkapták a színpadot, míg a többiek jóformán szellemképek maradtak. Pedig a zseniális alkotópáros, Adrien M és Claire B digitális videó mappinggel komponált projekciója nem csupán színpadkép, hanem virtuális tér a térben – egyben az alkotás élő metaszintje –, és plusz egy táncos, hiszen épp olyan eleven és olyan érzékenyen is reagál a színpadi történésekre, mint a mozgásban lévő emberi testek. Mi több, még intenzívebben is kommunikált, mint a táncosok egymással vagy a közönséggel.

Miközben a világ neves tudósai, köztük Stephen Hawking a mesterséges intelligenciák óvatlan fejlesztése miatt már a küszöbön álló Terminátor-apokalipszissel riogat, a színpadon egy utópiát, tökéletes idillt láttunk ember és technológia mesés összhangjáról, Armand Amar andalítóan romantikus, az Amélie csodálatos életébe illő zenéjébe bugyolálva. Már abban is mesebeli, hogy a színpadon bármi megtörténhet, lehull az ég vagy megnyílik a föld, bármilyen térbeli illúzió megteremthető a fény parányi építőkockáiból.

Az érzékek svédasztaláról a politika betonpadlójára pottyantunk a másnap késő esti előadáson. Az Oslóban élő izraeli koreográfus, Yaniv Cohen How Hard Can It Be? című darabjából jobbára a két szédületes mozgású táncos (Yaniv Cohen és Ascher Lev) egy szál western csizmában és cowboy kalapban, country zenére lejtett táncára emlékezhet a közönség. Noha hosszas vetítést (a jeruzsálemi utcákon megszólaló arab és zsidó lakosokról) és sok szöveget is tartalmazott az előadás, nem vált világossá az alkotói szándék. Túlságosan leegyszerűsített, ráadásul bicegő analógia a zsidók és a palesztinok háborúságát az amerikai telepesek indiánok elleni hadjáratához hasonlítani, noha a végtelenített jelmezcserékből csupán ez rajzolódott ki. Végül valamennyi jelmez a földre hullt, a táncosokról és a színpadot keretező ruhafogas-erdőről egyaránt, talán csak annyit üzenve, az (egyen)ruha mindegy is, az ember ilyen-olyan okokból az idők kezdete óta harcol más népekkel, csak a fegyvernemek és az erőviszonyok változnak.

Rendíthetetlenül öltöztek-vetkőztek a színpadon a szenegáli Copagnie Diagn’Art roppant tehetséges ifjú táncosi is, a banlieu-i (külvárosi) utcák forgatagát megidézve. Politikai tartalom legfeljebb utalás – a folyamatos lázadás – szintjén jelent meg előadásukban, mely leginkább egy szenegáli fiatal Instagram-fiókjára hajazott, tele vidám képekkel és egyperces videókkal a haverok társaságában, az utcán rögtönzött karneváli táncjelenetekkel, no és #azujtornacsukammal.

Egy se veled, se nélküled kapcsolatot fogalmazott duettbe a spanyol HURyCAN Je Te Haime című előadása, mely számos spanyol és nemzetközi fesztiváldíj után a Sziget szabadtéri színpadán is nagy sikert aratott. A két táncos-koreográfus, Candelaria Antelo és Arthur Bernard Bazin megállás nélkül gyűrik egymást, hol birkóznak, akár a gyerekek, hol vonszolják-hajtogatják egymást a földön, a tűréshatárokat és egymás anatómiai felépítését is tesztelve. Ha komolyan elcsattantak volna köztük a pofonok, az jócskán kimerítette volna a családon belüli erőszak tényállását, ám az erősen mímelt ütésektől és rúgásoktól súlytalanná, komolytalanná vált a dominanciaharc, mintha csak tortacsatáznának egy burleszkben. Az ilyen szeretlek-gyűlöllek párharcok persze természetszerűen abszurdok és gyerekesek, játszma a sértődés, a provokálás, még a pillanatnyi tűzszünet is.

Molnár Csaba: Bewitched Love. Fotó: Sziget Sajtóiroda

Velük ellentétben egyáltalán nem kímélték egymást a táncosok Molnár Csaba Bewitched Love című duettjében, melyet az utolsó este a portugál Lander Patrick OHM című koreográfiájával együtt láthattunk, a Sziget egész heti táncprogramját megkoronázva. A német Tanzmainz fesztivál felkérésére készült a két clown-duett húsz perc, húsz próbanappal, az abszolút minimalizmus jegyében, csupán egy bőröndnyi kellékkel, csupasz színpadképpel, a férfiak közti kapcsolatok átalakulásának témájában, ezért is a projekt címe HOM: Avagy a férfiak hallgatnak.

Molnár koreográfiájában Zachary Chant és Cornelius Mickel fehérre festett arccal, fehér kesztyűben játszanak, mint a pantomimesek, helyenként hollywoodi filmeket (például az Őrült, dilis szerelem című vígjátékot) némán szinkronizálva szájmozgásukkal. Minden porcikájukkal játszanak, bemutatva a köztük lévő bonyolult viszonyt, ami közeli barátságnak tűnik, némi macsós erőfitogtatással és rivalizálással, és rengeteg, még saját maguk előtt is titkolt – talán társadalmilag is megbélyegzett – érzelemmel, ami végül tragédiába is torkollik, miután egyikük (hogy nekünk vagy saját magának bizonyítsa férfiasságát) túl messzire megy. A kés és a revolver, amiket használ, csak szimbolikus fegyverek, az igazi fájdalmat a barátság elárulása és a másik nyilvános megalázása okozza. Nincs is feloldás, valami jóvátehetetlenül megváltozik köztük, szomorúság és szégyen lép a korábbi játékosság és együtt hülyülés helyébe.

Lander Patrick: OHM. Fotó: Sziget Sajtóiroda

A HOM megkeverve OHM – talán csak ennyi inspirálta kezdetben Lander Patrickot, aki nagyfokú tudatossággal és precizitással dolgozta ki duettjét, melynek sajátosan absztrakt és abszurd táncnyelvéről a szintén portugál Marlene Monteiro Freitas (akivel Patrick dolgozott is) munkái juthatnak eszünkbe. A groteszk és a szürreális kifejezések sem tudják jól leírni a vicsorokat, kifacsart pózokat, egyedül csak a ritmusra nem, minden más konvencióra fittyet hányó antitánc mozdulatokat. A két zseniális táncos(komikus), Mattia De Salve és Matti Tauru eleinte fejen állva táncolnak a farpofáikkal, amit időnként hangos OHM-ozással szakítanak meg, pólóüzeneteikkel a közönséget is buzdítva a közös meditációra. Csakhogy ebből olyan pszeudospirituális fitneszedzés kerekedik, ami egyszerre New Age-pankráció, ajurvédikus maori harci tánc, Hattyúk tava step-aerobik kiadásban, Rammsteinbe oltott Dimitry, Vegasba oltott Paulo Coelho. Miközben totálisan elborult, egyben elképesztően következetes és hiteles minden egyes mozdulatsor, amiket a táncosok halálosan komoly arccal végeznek, ettől válik bűnösen szórakoztatóvá és fellebbezhetetlenül őszintévé az irónia. Abba már bele se mernénk gondolni, mit mond el ez a mai férfiakról…