Minden műfajt „terítő”, minőséggel megtöltő színész. A művészlét és a celebség közötti „pávatáncból” időnként az utóbbira voksol. Látszólag. A vígszínházi tagságot feladta ugyan, de folyamatosan játszik, musicalt és prózát több fővárosi színházban is.  Alföldi rendezésében a Hegedűs a háztetőnt próbálja, László Zsolttal pedig hamarosan furcsa párrá áll össze Neil Simon azonos című,  világsikerű darabjában. Pár napja robbant a hír, hogy a Tv2-höz szerződik, és beül a Sztárban Sztár című műsor zsűriszékébe. Interjúnk még ez előtt kezdett el készülni, de röviden kitér erre a fordulatra is.

– Tevjéről, a Hegedűs a háztetőn tejesemberéről egy idős, kissé robusztus, Istennel alkudozó, hagyománytisztelő figura képe él a filmváltozat és a hazai színpadi feldolgozások nyomán. A ti előadásotok ellene megy ezeknek a sztereotípiáknak?

– A Hegedűs a háztetőn egy mai embereknek szóló, mai történet. Nem aktualizáljuk,  zsidó népviseletben játsszuk, korban tartjuk úgymond, mégis úgy érezzük, hogy  a jelen Magyarországáról is szólhat.  Tevjének számomra semmi köze nincs a sokak által ismert Bessenyei-féle habitushoz. Nem bivaly típusú hős, hanem iszonyatosan szegény falusi ember, aki arra vágyik, hogy olyan háza legyen, amiben van fürdőszoba. Úgy perlekedik az Istennel, ahogy az öreg halász beszél a tengerrel. Megosztja vele a gondolatait,  hogy éppen hol tart a világgal. A monológokban azt kérte tőlem Alföldi, hogy anekdotázás helyett konkrét mondatok hangozzanak el. A dalok is inkább a karcosság felé hajlanak.

Fotó: Schiller Kata

– Anatevka annak a közösségnek a szimbóluma, amit kimozdítanak a saját közegéből, száműznek. Az Alföldi -féle Nemzeti szétrobbantásával te magad is megéltél hasonló helyzetet.

– Nem gondolkodom ilyesmin. Sokkal jobban érdekel például az a helyzet, amikor a pogromot végrehajtó csendőrbiztost alakító Makranczi Zalánnal szándékosan bensőséges viszonyt alakítunk ki. Szinte barátok Tevjével, mégis azt kell mondania, hogy nem tud mit csinálni, végre kell hajtania a parancsot, máskülönben vége van. Mire Tevje  azt feleli neki, tegye a dolgát.

– Éles döntéshelyzetekhez, mint az eljöveteled a Nemzetiből, érzelmi, etikai alapon viszonyulsz?

– Eleinte érzelmi alapon, aztán bejön a praktikum. Az nem foglalkoztat, hogy a Vidnyánszky-éra alatt maradhattam volna, de a fájdalmon soha nem leszek túl, hogy  elveszett egy akkora érték, mint amilyen az a társulat és repertoár volt. Persze lehet, hogy jót tett velünk az Isten, a sors jól intézte, mert a csúcson hagyhattuk abba, nem éltük meg a hanyatlást.

– Önbizalomhiányon, kishitűségen múlott, hogy a Nemzeti után nem merted a szabadúszást választani?

– Nem erről van szó. A sajtóban beharangozták, hogy abban az esetben, ha Vidnyánszky megnyeri a színházat, nincs szüksége olyan celebekre, akik a kereskedelmi csatornákon illegetik magukat. És ezt hogy, hogy nem, magamra vettem. Fel sem merült bennem, hogy Vidnyánszky megváltoztatja a véleményét. Aznap, amikor megjelent   az a cikk, felhívott Eszenyi Enikő, és rögtön segítő kezet nyújtott. Nagyon ügyesen azonnal lecsapott rám. Még csak gondolkodni sem volt időm.

– Eszenyi megcsalt nőnek érezte magát váratlan távozásodkor a Vígszínházból, mindamellett közölte, hogy bármikor visszavár. Könnyű szívvel mondtál fel, vagy azért okozott némi vívódást?

– Nem okozott. Érzelmek helyett megint a praktikum döntött. Reggel hattól tízig műsort vezetek a Class FM-en. Legkorábban fél tizenegyre érnék be a színházi próbára, ami tíztől kettőig tart. Senki nem engedheti meg magának, hogy azt mondja, fél tizenegytől próbál. Szabadúszóként viszont megtehetem. Ezért mondtam fel a társulati tagságot a Vígszínházban.

– A közönség, a kritika és a saját értékrended szerint is életed alakítását nyújtottad az Istenítélet Proctoraként. Az elszerződésedben közrejátszott, hogy levették az előadást a műsorról?

– Nem játszott közre, hiszen utána történt. Hogy azért vették le az előadást, mert elszerződtem, azt nem tudom. Többen is elszerződtünk az Istenítéletben szereplő színészek közül. A színháznak állítólag a díszlet miatt túl költséges volt az előadás. Enikő pedzegette, hogy szeretné, ha havonta, kéthavonta egyszer újra játszanánk. Jeleztem neki, hogy a részemről ez nem lehetséges, mert egyfelől már elengedtem, másfelől olyan nehéz előadás, megterhelő szerep, hogy nem lehet ritkán játszani. Furcsa módon, nagy megkönnyebbülést éreztem a búcsúelőadáskor. Mint aki megtette a dolgát.

– Az egzisztenciális okokon túl mi indokolja, hogy így ötven évesen rádiós műsorvezetőként tedd próbára magad? Mit tehet hozzá a színészetedhez, a kreativitásodhoz a mikrofon előtti szereplés?

– Stohl Andrást, a gyereket érdekelte ez a játék, és megadatott, hogy kipróbáljam. Ráadásul nem nehezedik rám nagy súly azáltal, hogy nem egyből egy országosan hallgatott, hanem egy kisebb hallgatottságú internetes műsorba kerültem. Rendszert visz az életembe a korai kelés, amihez esténként tizenegykor, legkésőbb éjfélkor le kell feküdnöm.

– Pár hete még dilemmáztál azon, hogy milyen döntést hoznál, ha Andy  Vajna tévéjéhez, a TV2-höz hívnának. Meglepetésbombaként robbant a hír, hogy leszerződtél a Sztárban sztár zsűritagjának. Mi írta felül a dilemmádat?

– Az, hogy továbbra is érdekel a televíziózás.  Az RTL-nél beszéltem Kolosi Péterrel, aki  azt mondta, hogy nem tudnak olyan műsort kínálni, ami megfelelne nekem.  A TV 2 megkeresett, és hosszas vívódás után elvállaltam. Arról, hogy más műsorban is számítanak-e rám a csatornánál, még nem tudok beszámolni.

– A múlt szinte kísértetiesen visszaköszön. Annak idején az ország első számú művészszínháza, a Katona helyett a kereskedelmi televíziós műsorvezetés mellett tetted le a voksodat. Mitől van ekkora vonzereje számodra a médiának?

– Van, aki alkalmas a médiában való szereplésre, és van, aki nem alkalmas rá. Az előbbiekben mindig van egy kicsi felszínesség. Nem tartom magam elmélyült művésznek, aki fél évre elvonul, és egy adott figura életén, cselekedetein gondolkodik. Én inkább csak teszem a dolgomat, dolgozom, és próbálom kihozni magamból a partnerek és a rendezők segítségével, hogy mitől lehet egy szituáció a legvalóságosabb. Egyáltalán nem biztos, hogy jövőre vagy két év múlva színpadon játszom.

– Megcsömörlöttél színészileg, a túlhajszoltság jeleit tapasztalod magadon?

– Amióta kijöttem a börtönből, immár öt éve, egyik nagy szerepet kaptam a másik után. Hirtelen annyi előadásom lett, hogy egyszerűen elfáradtam magamtól. Nincs olyan persely, amiből csak kiveszünk, muszáj néha bele is tenni. Három éve nem nyaraltam, nem volt három egybefüggő napom, amikor szabad lettem volna. A rádiózást a más típusú megmérettetésen túl azért is választottam, mert megadja a lehetőséget, hogy azt mondhassam a színházaknak, hétvégeken nem játszom. Hogy tudjak magammal és a családommal foglalkozni.

– Nem tartasz a média torzító hatásától, hogy estéről-estére egyre nehezebb lesz megteremteni színpadon a kellő hatást, katarzist?

– Van bennem egy hozott képesség, hogy át tudok kapcsolni. Sokat segít, hogy nem szálltam el magamtól. Addig jó, amíg nem tudatos az emberben, hogy ő egy sztár.

– Zsámbéki, aki  mestered volt a Színművészetin, súlyos szavakkal bocsátott el a Katonából: „maga kívül-belül rothad”. Ez sarkallt a továbbiakban bizonyításra?

– Zsámbéki berakta a reaktorba a töltetet, ami azóta is pörög. Nagyon okos ember, tudta, hogy vagy megijedek, vagy olyan csomagot rak a nyakamba, ami végigkíséri és segíti a pályámat. Ha egy szóval kéne megfogalmazni, mit érzek iránta, az a hála. Színházetikára, szorgalomra, minőségre való törekvésre tanított. Nagyon szeretnék megfelelni neki.

– Sikerült azóta helyreállítani a szinte apa-fiú viszonyt?

– Gyönyörű, „szerelmes” találkozásunk volt nemrég a Madách Színház jóvoltából. A Shakespeare fesztiválon egy bemutató órát tartott Jordán Adéllal és velem. Amikor bementünk a terembe, leült az első sor közepére, én meg felkucorogtam a színpad szélére. Eltelt harminc év, és hirtelen ott ült egy fiatalember és a tanára.

– Mitől van benned szinte kényszeres bizonyítási vágy, miközben az ország talán legfoglalkoztatottabb, legsokoldalúbb színésze vagy, aki született kaméleonként váltogatja a műfajokat, a karaktereket?

– Talán a családból hoztam. Apám csodálatos pali volt. Nem emlékszem, hogy olyat kérdezhettem tőle, amire ne tudott volna válaszolni. Nagyon erős elvárásai voltak velem szemben férfiként is. Hat és kilenc éves korom között tornáztam a Spartacusban. Emlékszem, egyszer eljött a versenyemre, zakóztam egy nagyot, mire azt mondta, fiam, többet nem kell ide jönni, látom, hogy félsz. Valószínűleg nagy hajtóerő bennem apám.

– Nemzedéked másik nagy színészével, László Zsolttal együtt elkerültek a komoly szakmai kitüntetések. Sérti az önbecsülésedet?

– Bánt ugyan, de erre szokták mondani, hogy a díjakat nem kapod, hanem adják. Azért Alföldit se hagyjuk ki a sorból. Robi már megérdemelt volna egy Kossuth- díjat. Elég mókás, hogy mindhármunknak csak Jászai Mari-díjunk van. Álszerénység nélkül: Zsolttal együtt lehetnénk már érdemes művészek. A színházi szakma pontosan tudja, mit érünk. De nem tartozunk abba a csapatba, ahol a díjakat osztják.

– Alföldinek mindig te jutsz először az eszébe, ha szerepet oszt, legyen az musical, operett, dráma, vígjáték. Olyat még nem kínált, amire nemet mondtál volna?

– Soha. Bízom az ízlésében, még ha olykor szélsőséges is. Robi soha nem öncélúan pukkaszt, mindig megvan az oka, és számomra mindig vállalható, hogy éppen milyen darabokhoz nyúl. Sokszor feszegettünk necces, nehéz  témákat a Nemzetiben is. Nem az a célunk, hogy lázítsunk, hanem hogy megmutassuk a valóságot. És miközben odacsapunk egy kicsit, azt is megmutatjuk, ami az emberben szép. Az Őrült Nők Ketrecében is sírnivaló, hogy mennyire szereti egymást a meleg pár, milyen mély érzéseik vannak.

– A főiskolán eleinte nem csíptétek egymást. Mikor billent át kölcsönös vonzalomba, egyfajta íratlan szövetségbe ez a színész-rendező viszony?

– Robi másodikos volt, én meg harmadikos, amikor megnézte a Homburg hercege vizsgaelőadásomat, amit Zsámbéki rendezett. Azzal jött oda hozzám, hogy gondolunk, amit gondolunk egymásról, de azt szeretné mondani, hogy ez nagyon jó volt. Onnantól kezdve elindult kettőnk között egy tapogatózó barátság, aztán a Budapesti Kamaraszínházban a Haramiákban összehozott László Zsolttal. Azóta együtt zakatolunk.

– Különösen Alföldi oszt rád gyakran végállapotba sodródó, kemény döntéshelyzetek előtt álló figurákat. Belőled fakadnak, vagy inkább visszahatnak rád?

– Mindenféle szempontból beleértem ebbe a korba, és a saját életkoromba is. Férfias férfi vagyok, ami azért számít, mert drámaibban hat, ha egy férfias férfi megtörik. Valószínűleg én képviselem most azt a karaktert, akinek van gerince, de nehéz  döntéshelyzetekbe kerül. Emellett sok nőies is van bennem. Egyre szentimentálisabb vagyok, könnyen elsírom magam.