…a művészi újrajátszásokhoz gyakran járul hozzá egyfajta felszabadító, emancipatorikus törekvés is, amelynek értelmében marginalizált kisebbségek, elnyomott hangok kaphatnak szót, és mondhatják el saját, a „hivatalos emlékezetből” kimaradt, vagy megváltoztatott történetüket, ezáltal egyfajta „alternatív történelmet” generálva.

A művészi újrajátszás (artistic re-enactment) a 2000-es évek egyik meghatározó jelentőségű tendenciája. Ahogy Inke Arns művészettörténész fogalmaz, egy olyan művészi stratégia, amelyet a képzőművészettől a filmen át a színházig egyaránt előszeretettel használnak az alkotók. A szakirodalom a művészeti újrajátszást megkülönbözteti az ún. hagyományos, történelmi újrajátszásoktól (pl. híres csaták megismétlése), amelyek lényege az autenticitás, a korhűség, a múltba való nosztalgikus alámerülés (historical re-enactment). A művészi újrajátszás ezzel szemben a múltfeldolgozás kritikai metódusai közé tartozik, célja, hogy egy adott (pl. történelmi, művészettörténeti, mikrotörténeti) eseményt újragondoljon a jelen nézőpontjából, azaz hogy jobban megértse, más perspektívából megvizsgálja, dekonstruálja, majd újra értelmezze azt. Ahogy Jörg Scheller fogalmaz: „[…] azok a konfliktusok, amelyek ezekben a művekben megjelennek nem pusztán a múlt részei, hanem folyamatosan jelen vannak, állandóan visszatérnek.”[1] Épp ezért a művészi újrajátszásokhoz gyakran járul hozzá egyfajta felszabadító, emancipatorikus törekvés is, amelynek értelmében marginalizált kisebbségek, elnyomott hangok kaphatnak szót, és mondhatják el saját, a „hivatalos emlékezetből” kimaradt, vagy megváltoztatott történetüket, ezáltal egyfajta „alternatív történelmet” generálva. Jellegzetessége ezen alkotásoknak, hogy gyakran médiumok és műfajok felett állnak: összekapcsolódik bennük a színház, a film, a képzőművészet, és ezáltal hibrid munkák jönnek létre.

Színház és újrajátszás viszonya elsőre paradoxnak tűnhet, hiszen egy repertoárszínházban minden újabb előadás ismétlésnek tekinthető. Azonban fontos megkülönböztetni a színházi előadások ezen alapvonását attól, amikor a darab maga nyugszik bizonyos szövegek, dokumentumok szó szerinti ismétlésén, különféle helyzetek rekonstrukcióján, valós és megtörtént események újrajátszásán. Ez a gyakorlat a művészi újrajátszást a dokumentarista színházi műfajokon belül a verbatim[2] színházhoz köti, amelynek lényege, hogy a darab szövegkönyve valódi párbeszédeken, dokumentumokon alapul, és ezek szerkesztett formában kerülnek be az előadásba.

A kortárs dokumentumszínház egyik legjelesebb képviselője a svájci rendező, Milo Rau, aki 2007-ben alapított International Institute of Political Murder elnevezésű társulatával többek közt az újrajátszás stratégiáját állítja munkáinak középpontjába. Ahogy Frederik Le Roy fogalmaz, Rau és a hozzá hasonló dokumentarista rendezők munkáikban olyan fogalmak lebontására tesznek kísérletet, mint az igazság vagy a tudás (bizonyossága), és folyamatosan ütköztetik egymással a „valóságot” és annak reprezentációit.[3] Raut szoros érdeklődés és kíváncsiság köti a realizmushoz: a magát neo- vagy újrealista irányhoz soroló rendező munkáiban azonban nem a „valóság” pontos bemutatása, reflexió nélküli ismétlése történik. Olyan eseményeket vizsgál, amelyek a mai napig éreztetik hatásukat a jelenre. Ezt pedig mindig hosszú előkészítő szakasz és kutatómunka előzi meg – nem véletlenül nevezi Rau saját projektjeit „kutatás alapú színháznak” (research theatre) –, amely során az adott eseményről való különböző tudások, nézőpontok, tények begyűjtése történik meg.

Első munkáiban Rau gyakran tárgyalásokat vagy különféle pereket játszott újra: ilyen például a Die letzen Tage der Ceaucescus (A Ceaușescu házaspár utolsó napjai, 2010), amelyben román színészek rekonstruálták a diktátor és felesége utolsó óráit és perét, az emblematikus tv-közvetítés alapján, szorosan támaszkodva a megmaradt szöveges anyagokra. Ehhez a tendenciához sorolható a Hate Radio (Gyűlöletrádió, 2011) is, amelyben a ruandai rádió (Radio Télévision Libre des Milles Collines, azaz RTLM) propagandaműsorait gyúrta össze egyetlen adássá a rendező: a nézők egy olyan műsort hallgathattak végig, amelyik szembesítette őket a tuszik elleni gyűlöletkeltő retorikával és annak hatásaival. Későbbi munkáiban azonban, noha továbbra is gyakran gondolkozott a tárgyalásban mint előadási formában, már nem használt előre megírt forgatókönyvet: a Die Moskauer Prozesse (A moszkvai perek, 2014) és a Die Zürcher Prozesse (A zürichi per, 2013) különlegessége, hogy a résztvevők (nem színészek, hanem értelmiségiek, közszereplők és az egykori résztvevők) nem újrajátszanak egy megtörtént eseményt, hanem egy új tárgyalásban vesznek részt, amelynek a vége nyitott kimenetű. Az egyik előadás orosz kurátorok és művészek az egyházat kritizáló munkáiról, a másik egy szélsőjobboldali svájci újság, a Weltwoche működéséről szól. Míg az orosz esetben valóban volt tárgyalása az említett művészeknek és kurátoroknak – méghozzá igen súlyos következményekkel –, Rau projektje vitára és újbóli átgondolásra adott alkalmat, a zürichi példában pedig lehetőséget biztosított valami olyannak a nyilvános kibeszélésére, ami amúgy hivatalos jogi keretek közt nem is történt meg.

Rau legutóbbi munkáiban eltávolodik kissé az újrajátszás ezen formáitól, így a pertől is: gyakran él azzal az eszközzel, hogy a színpadon történt jelenetek videovetítés formájában ismétlődnek meg, illetve műveit sokszor megtöri tágabb értelemben véve a színházról, annak médiumáról szóló reflexiókkal. Erre jó példa a Five Easy Pieces című 2016-os előadás is.

[1] Jörg Scheller: Stage Presents – The director Milo Rau and his theatrical hyperallegories, in Die Enthüllung des Reale – Milo Rau und das International Institute of Political Murder, ed. Rolf Bossart, Theater der Zeit, Berlin 2013, 144–151.

[2] A verbatim latinul annyit tesz: szó szerint, angolul minderre a word by word kifejezést használja a szakirodalom.

[3] Frederik Le Roy: The documentary doubles of Milo Rau, The Theatre Times.