Robusztus külsejét meghazudtoló érzelmi töltettel, egy Cyrano romantikus lelkületével rendelkezik. Csapatépítő színész. Tizenhat év hűség fűzi a Radnóti Miklós Színházhoz, ahol jelenleg az Ádám almáit próbálja Szikszai Rémusz rendezésében.

Schneider Zoltán. Fotó: Szarka Zoltán

– A Főfőnök után megint egy filmből adaptált skandináv színdarab talált meg, ezúttal a fekete komédia műfajában.

– A Főfőnök abszolút vígjáték, valósággal fürödtem az izlandi figurában, akihez kitaláltam egy halandzsa nyelvet.  Az Ádám almáiban nőket erőszakoló, bukott teniszbajnok vagyok, akit a többi börtönviselttel együtt nevelési célzattal kihelyeznek egy Isten háta mögötti kis faluba. Szívszorító, szép történet egymás hibáinak az elfogadásáról.

– A megszokott szerepkörödet hozod…

– Amikor még az Új Színházban voltam, Molnár Gál Péter valami olyasmit írt rólam az egyik előadás kapcsán, hogy Schneider Zoltán újra sikeresen alakított egy alkoholistát. És nem érti, hogy miért csak erre a szerepkörre használnak.

– Te sem érted?

– Szeretem a vicces vonalat, amit az Ádám almáiban Rusznák Andrással képviselünk. A neonácit alakító Pál Andrásnak vannak levagdosva a komikus szárnyai, ő általában a komoly vonalat képviseli.

– Nem tartanak igényt a rendezők a komolyabb szárnyaidra?

– Inkább arról van szó, hogy „fregoli” színész vagyok, akit bárhova be lehet tenni. A Lear királyban vagy korábban a Jelenetek egy házasságból-ban igényt tartottak a tragikus szárnyaimra is. Szívesen dolgoznak velem a rendezők, mert nem bonyolítom az életüket. Bárki felé nyitott vagyok, bármit megcsinálok, amit kérnek tőlem. A legjobb példa erre Ruszt József, aki egyszer olyan szélsőséges gesztusokat mutatott  a próbafolyamat elején, amiket a szorongó lényemből fakadóan nem használtam volna. Aztán a végén kiderült, hogy teljesen igaza volt.

– A színpadról nem az jön le, hogy szorongó alkat volnál, erős, magabiztos a jelenléted.

– Nagyhangúnak tűnök, mindamellett nagyon szégyenlős vagyok. Az idősebb kollégák szerint ez csak rosszabb lesz a korral. Igaz, most meghazudtolom magam, mert az Ádám almáiban visszafogottság nélkül, gátlástalanul minden hülyeséget kipróbálok, ami csak belefér. Szombathy Gyuszi mondását vallom: „muszáj megmutatnom, mert bepimpósodik”.

– Ha te oszthatnál szerepet magadra, mit választanál?

– Amikor még Bálint András volt a Radnóti igazgatója, az egyik szerződtetési tárgyalásnál megkérdezte, hogy mit szeretnék játszani. A Cyranót, feleltem. Mire azt mondta, akkor egy nagyobb színházhoz kell szerződnöm. Akármennyire is szeretem a Cyranót, ma már kissé poros. Annyira felpörgött a világ,  hogy a néző már rég érti miről van szó, de még mindig  két perccel hosszabb a jelenet.

– Mi kívánkozna ki belőled Cyranóként?

Glosterként a Lear királyban. Fotó: Dömölky Dániel

– A nagy romantikus lelkem. De lehet, hogy nem is állna jól nekem Cyrano. Az addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér elvét vallom.

– A kripli Bobby-babája, a Vágyvillamos Mitche, a Lear király Glostere – a nagydarab, melegszívű, ösztönös karakterekkel is azonosítanak. Szinkronban van ez a belsőddel?

– Bizonyára a lényemből fakad. Hiába szeretném eljátszani mondjuk a gonosz fiamat a Learben Glosterként, a néző felszisszenne, hogy ez sokkal jobban áll Pál Andrásnak.

– Fiatalabbnak érzed magad a korodnál?

– Lélekben huszonnégy évesnek érzem magam. Igaz, kicsit már lustulok, fáradékonyabb vagyok. Mint oly sokan, egyik melóból rohanok a másikba, a színházból a szinkronba, egy pillanatra sem állok meg, és egyszer csak vége a napnak.

– Pályafutásod első értelmiségi szerepével Bálint András ajándékozott meg. A Jelenetek egy házasságból kimozdulást jelentett a komfortzónádból.

– András eredetileg azért hívott a Radnótiba, mert kellett ide egy „vadállat”. Így is kezelt sok éven keresztül, hiába mondtam neki, hogy nem vagyok az.  Az Új Színházban Vaszka Pepelként  látott az Éjjeli menedékhelyben, Tamburmajorként a Woyzeckben,  szerb macsóként  Goldoni Szégyentelenekjében. Drága jó Iglódi Pista mondta még a főiskolán, amikor egy kovácsot játszottam valami szörnyűséges operettben: „Zoltán, mindig kell egy ősember a csapatban”. Úgy alakult, hogy a Radnótiban is mindig én kapom ezeket a szerepeket. Csak a Jelenetek egy házasságból piszkálta meg a komfortzónám. Lehet, hogy vágynék nagyobb kimozdulásra, de nem játszunk olyan előadást, amiben ezt kipróbálhatnám.

Tábornokként A játékosban. Fotó: Dömölky Dániel

– A főszerepek nem hiányoznak? Jó lenne, ha a színház miattad venne elő egy darabot?

– Mindig erről faggatnak, de nincs ezen a téren hiányérzetem. Minden évadban kapok szép feladatokat.

– A társulati hűség a Radnóti arculatának, a kollégáknak, a műhelymunkának szól?

– Hűséges típus vagyok. Ismerek olyan színészeket, akik  pár év után továbbállnak, ha nem történik velük  nagy csoda. Miért mennék el, amikor a Radnótiban jól érzem magam, jól tudok dolgozni a kollégákkal, szeretem őket? Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

– Nem fenyeget a megszokás, a kiszámíthatóság veszélye, hogy mindig ugyanazokba az arcokba „ütközöl”?

– Nem, mert sokfélét játszom, ha jön egy új rendező, egy másik gondolkodásmódot, próbastílust hoz magával. Most például Szikszai Rémusz, akivel már A párnaembernél csodálatos próbafolyamatot éltünk meg. A szörnyű történet ellenére irgalmatlanul sokat röhögtünk, ökörködtünk. Iszonyatosan lassan próbáltunk. Rémusz hagyta, hogy megérjenek a dolgok, működjenek a zsigerek, a mozdulatok, a gondolatok. Utána csak annyit kért, hogy a szüneteket vegyük ki, gyorsuljunk fel.

– Alföldi mivel „lepett meg” a Platonovban, a Lear királyban vagy az István, a királyban?

– Az ő módszere az add uram, de rögtön, de ezt is bírom, nincs vele gondom. Robiban az a jó, hogy nagyon tudja, mit akar, és ez nagy segítség. Amikor legelőször dolgoztunk, a „na jó, de ebben hol vagyok én” érzetem volt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy benne vagyok, csak éppen megszabja a koordináta rendszert, amiben mozoghatok.

– Átrendeződtek a viszonyok attól, hogy Kováts Adél színpadi partnerből igazgatóvá lépett elő?

– Adél ugyanazt a rendszert követi, mint András. A régi és a visszajáró rendezők mellett ő is keresi a fiatalokat, az új gondolkodásmódot, irányzatokat. A legnagyobb feladat az, hogy fiatalítsuk a színház törzsközönségét. A Katonának megvan a fiatal közönsége, az Örkénybe is sikerült bevonzani a fiatalokat, a Radnóti is most efelé megy.

– Műszaki értelmiségi családból származol, te magad is elvégeztél egy szakmunkás képzőt. Milyen elképzelésekkel indultál a színészi pályán, illetve mi valósult meg belőlük?

– Telefonhálózat kezelői képesítést szereztem kizárólag azért, hogy ne vigyenek el katonának, meg hogy édesapám megnyugodjon, szakma van a kezemben. A színészetet kissé könnyedebbnek gondoltam. Azt hittem, több az öröm benne, mint a fájdalom. Az évekkel kissé eltűnik az ünnep jellege. Világéletemben kertes házban éltem, amikor kezdődnek a kerti munkák, nehezebb rávenni magam, hogy bejöjjek a színházba. De amikor már elkezdjük az előadást, megjön az öröm. Nagyon ritka egy színész életében az olyan darab, mint amilyen mondjuk A kripli volt. Szerencsés csillagzat alatt született, annyira el lett találva minden, hogy nem lehetett belekötni. Idősebb kollégák mondják, hogy örülj, ha van három ilyen a pályán. Én már rég többnél tartok.

– Harmadszorra vettek fel a Színművészetire…

– Viccesen szoktam mondani, kivártam, amíg Zsámbéki Gábor indít osztályt. Ha rajtam múlna, senkit nem vennék fel elsőre. Ha minden klappol már az elején, és hirtelen jön az első pofon, ott állsz lakli fejjel, családdal a hátad mögött, és nem tudsz vele mit kezdeni.

– A Katonában voltál gyakorlaton, az egész osztályotokat odaszerződtette volna Zsámbéki, ehelyett Székely Gáborral tartottál az Új Színházba. Mit tanultál tőle vagy nagy színész példaképedtől, Cserhalmitól?

– Húzóerő volt, hogy Horváth Virgil osztálytársam és barátom is odaszerződött.  A külsőm akkoriban nem fedte a színészi tudásomat. Kinézetre  nagydarab pasi voltam, szakmailag viszont  kisgyerek. Pontosan tudtam, hogy jó pár évig piciket fogok játszani, „gyere be, vidd ki” típusú szerepeket. Székely Gábortól gondolkodásmódot tanultam, Cserhalmitól mérhetetlen alázatot a színpad iránt. Ha valami párhuzamot látok Gyuri és magam között, akkor azt, hogy soha nem a külső formák felé törekedett, hanem belülről, teljesen természetesen alakítja a szerepeit. Hiába könyörögtem Székelynek, hogy bekerüljek a Don Juanba, nem engedte meg. Aztán elment az asszisztense, akit én helyettesítettem, én lettem az előadás ügyeletes rendezője. Minden Don Juant végignéztem, később bekerültem az előadásba is. Az egyik jelenetben Gyuri már az életkedv nélküli, roncs Don Juanként feltette a lábát. Egy idő után elkezdte macsósan feltenni. Vettem a bátorságot, és szóltam neki: „Figyelj, azt szeretném mondani, hogy az a lábfeltevés nem jó”. Belátta, hogy igazam van.

– A rendszerváltás után Székely Gábor volt a színházi pályázati rendszer első áldozata. Sokan eljöttek az alapítótagok közül. Okozott dilemmát, hogy Márta István igazgatása alatt ott maradj-e a társulatánál?

– Hova mehettem volna pályakezdőként? Székely volt a morális vesztese annak, hogy a városvezetés eltávolította az Új Színházból. Ács János próbálta megmenteni a társulatot, azért pályázta meg a színházat. De történt egy nagy robbanás, sokan elszerződtek. Csomós Mari akkor jött a Radnótiba, Cserhalmi György és László Zsolt elmentek szabadúszónak. Páran maradtak az idősebbek közül, aztán odaszerződtek a Kelemen–körösök meg Derzsi János. Án meg nagyjából addigra jutottam el oda, hogy kezdtem tudni, mi az a színház.

– Nem mentél a Radnótiba Bálint András első hívására. Milyen szempontokat kellett megfontolnod?

– Isteni szerepeim voltak az Új Színházban, többek között az Otellóban, a Woyzeckben, az Éjjeli menedékhelyben. Az is zavart, hogy mi történik, ha a Radnóti pici színpadán beverem a fejemet a zsinórpadba, lelógok, a néző megijed, „ne jöjjön már előrébb, mert rám fog esni ez a nagy ember”. Ezért kértem Andrást, hogy először csak vendégnek hívjon, és nézzük meg, hogyan tudok működni a társulattal. Szerencsére az első pillanattól elfogadtak. Egy év után András megint felvetette a szerződés lehetőségét. Pontosan tudtam, ha akkor nem lépek, nem lesz harmadik esélyem.