Ez a történet ugyanis aligha a különös kegyetlensége miatt okozott ekkora társadalmi felháborodást, hanem azért, mert a közeg, amelyben a jéghegy csúcsaként és nyomában rögtön sok másik napvilágra került, jellemzően nem a kormánypárti propagandagépezet befolyása alatt áll, nem a gazdaságilag és kulturálisan hátrányos helyzetű régiókban ugató vakkomondorok és a Németh Szilárd-i megejtően ostoba „dzsenderőrület” ideológiájának világa. Épp ellenkezőleg: azzal szembesített minket, hogy Magyarországon a nők sérelmére elkövetett szexuális visszaélések ideológiai és pártpolitikai lövészárkokon, társadalmi osztályokon és műveltségszerkezeti törésvonalakon átívelően vannak jelen.

Jean-Jacques Rousseau 1758-ban a színház ész által uralhatatlan érzékiségére hivatkozva utasította vissza D’Alembert színház létesítésére vonatkozó javaslatát Genf városában. A felvilágosodás szellemi vezéralakjaként legkevésbé sem hitt a szenvedélyek felszításuk általi megtisztulásában (azaz a katarzis esztétikai hatásmechanizmusában), ellenben erősen tartott azok bűnös vágyakká alakulásától. Magánál a színházi előadásnál csak a színészek szabadosságát és erkölcstelen életvitelét tekintette veszélyesebbnek a polgári erényre, mivel a színjátékot az álcázás, az alakoskodás, a hamisság és az alantasság mesterségeként azonosítja. Hosszan taglalja a színészeket is feslett életre sarkalló színésznők feslettségét – hiszen a francia bölcselő szerint aki nyilvánosan, pénzért mutogatja magát, az előbb-utóbb pénzért oda is adja magát –, a bevétel fölötti osztozkodás és a taps miatti féltékenységből adódó temérdek viszályt és széthúzást. Továbbá D’Alembert-rel szemben abban sem hitt, hogy a színészek szigorú törvények által megzabolázhatóak volnának, hiszen „az erkölcs és az egyetemes igazság dolgában nem lehet rendeletek és törvények útján rendet tenni, miként a szigorú értelemben vett jog terén”. Noha Rousseau – egyébiránt szembeötlően nőellenes – levele számos tanulságos összefüggéssel szolgál a színház érzéki és racionális hatásának, valamint jog és morál összefüggésének tekintetében, mégis elsősorban a színházellenesség diskurzusának kulcsfontosságú szövegeként tartjuk számon.

Éppúgy, ahogy Friedrich Schiller A színház mint morális intézmény címmel a mannheimi Választófejedelmi Német Társaság 1784-es ülésén tartott beszéde a színház leghatásosabb apológiájaként híresült el. Rousseau-val szöges ellentétben Schiller a színházat az erkölcsi kiművelés intézményének tartja, amely épp az érzékisége révén képes (a valláshoz hasonlóan) „mélyebben és tartósabban” hatni még a morálnál és a törvényeknél is: „a színház bíráskodása ott kezdődik, ahol a világi törvények határa véget ér”, és ahol az igazságszolgáltatás csődöt mond, ott a színház „rettentő ítélőszék elé kényszeríti a bűnöket”.[1] Schiller szerint a színház olyan transzparens csatorna, amelyben „a nép gondolkodó jobbik részétől”[2] zavartalanul áramlik alá a bölcsesség, ezért a társadalomra gyakorolt jótékony hatásához nem férhet kétség. Innen származik az az elképzelésünk, hogy a színház morális intézmény, s benne a művelődést és kikapcsolódást szolgálja minden férfi és nő.

A polgári színház elméletének és esztétikájának e két sarkalatos, ám egymásnak szögesen ellentmondó szövegében megfogalmazottak máig meghatározni látszanak a színházról való közgondolkodást. Legalábbis ez szűrhető le abból a botrányból, amely azután robbant ki, hogy Sárosdi Lilla, az egykori Krétakör Színház oszlopos tagja, a független szférában dolgozó egyik legismertebb színésznő, számos nemzetközi sikerű előadás közreműködője egy szombati napon (2017.10.14-én) közzétette húsz évvel ezelőtti traumatikus történetét. Egyes kétkedők nem jutottak tovább a „mégis mire gondolt, mikor beszállt az autóba” kérdés feltételénél, míg a jól értesültek úgy tudták, hogy a színésznők helye eleve a szereposztó díványon van, és munkaköri kötelességük a rendezők péniszével intim kapcsolatba kerülni. Másként fogalmazva: minden színésznő kurva, aki – amint azt a bölcs népi mondás tartja – ne sírjon munkavégzés közben és főleg ne akarja a köztiszteletben álló rendezőket és egyetemi tanárokat s rajtuk keresztül az egész szakmát rossz hírbe keverni. Sokan annak a meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy holmi Amerikából begyűrűző divathullámot majmolva nem kellene előrántani egy ilyen régi történetet, amely egyébként sem lehet igaz, ha elszenvedője akkoriban nem tett rendőrségi feljelentést. Az a sok szempontból mégiscsak kézenfekvőnek látszó kérdés azonban alig merült fel az ország a véleménynyilvánítás szabadságával gátlástalanul élő közvéleményében, hogy a történetben szereplő egyik férfi vajon egyszer csak miért rántja elő a fiatal lány mellett ülve a nemi szervét a Margit-hídon áthaladó autóban, vagy a másik később miért kezd önkielégítésbe mellette. Mondhatnánk, hogy ilyen az egyszeri indulatvezérelt névtelen kommentelő, de sajnos néhány üdítő kivételtől eltekintve a médiában megszólaló neves értelmiségiek is az áldozathibáztatás szólamait visszhangozták. (Jómagam az ATV-n zajló beszélgetéseket kísértem figyelemmel, ahol legnagyobb meglepetésemre a riporterek jóval szakszerűbben és felkészültebben álltak a témához, mint a csatorna törzsvendégeinek számító, a konkrét eset vonatkozásában többnyire rémisztő tájékozatlanságával és érzéketlenségével tüntető értelmiségi médiaelit.)

Amilyen zajos volt a fogadtatás a közösségi médiában, olyan síri csönd övezte Sárosdi Lilla bejelentését a színházak és szakmai szervezetek, valamint a művészeti felsőoktatási intézmények részéről. Legalábbis ami a nyilvános megszólalásokat illeti, hiszen a későbbiekben kiderült, magánbeszélgetésekben megpróbálták nyomás alá helyezni történetének megváltoztatása érdekében. A név nélkül terjedő sztorival egyesek szerint az egész színházi szakmát hozza rossz hírbe, mások szerint csak az ártatlan rendező-tanárokat keveri gyanúba. Pedig a hvg.hu még hétfőn (2017.10.16-án) pontos és releváns kérdésekkel fordult a budapesti kőszínházak vezetőihez, elsőként mindjárt azzal, hogy megkeresik-e Sárosdi Lillát annak érdekében, hogy megtudják, nem náluk dolgozik-e jelenleg egykori zaklatója. Az intézmények nem siették el a válaszadást, a csütörtökön megjelent cikkben az Örkény, az Opera és a Madách részletes válaszát tudták közölni, valamint frissítésként az Operettszínházét. A Thália Színház vezetése nem kívánt reagálni a sajtó megkeresésére, talán mert szeretnének megmaradni a művészet elefántcsonttornyában, az ügy pedig csak zavart kelt a szép látszat birodalmában (vagy talán úgy érzékelték, hogy mostanság az adóforintokból fenntartott közintézményeknek már nem kötelességük válaszolni a sajtó megkeresésére). A Nemzeti egy mondatban ítélte el általában véve a munkahelyi erőszakot, a Katona és a Pesti Magyar Színház kedden, a Radnóti szerdán kiadott közleményében állt ki az emberi méltóság védelmében az erőszakkal és a hatalmi visszaélésekkel szemben és vállalt szolidaritást a szexuális zaklatás áldozataival. Szerdán a Vígszínház elegendőnek látta mélységesen egyetérteni a Katona állásfoglalásával és kijelenteni, hogy ugyanazokat az erkölcsi, etikai normákat osztja, majd miután csütörtökön Sárosdi Lilla Marton Lászlót nevezte meg a történetben szereplő egyik zaklatóként, kétmondatos közleményt jelentettek meg a szabadság, a méltóság, valamint a becsület elleni minden támadást a leghatározottabban elítélendő (noha az ügy nyilvánosságra kerülése óta eltelt öt napban talán lett volna alkalmuk válságkommunikáció kidolgozására). A Vígszínház vezetése nem érzi, hogy az ügy új és legújabb fejleményei kapcsán mondandója lenne a közönsége és a szélesebb nyilvánosság számára: jelen cikk megírásának időpontjáig (2017.10.23.) az esettel kapcsolatos legfrissebb hír a színház honlapján Marton egy nappal a neve elhangzása után írott levele, melyben tagadja a személyével kapcsolatos vádakat, de az ügy tisztázásáig lemond főrendezői állásáról. Történt mindez két nappal azután, hogy vezetésével megkezdődtek A vadkacsa próbái, melyet a színház Koltai Tamás szavaival ajánl a jegyeket megvásárló kedves közönség figyelmébe: „Ibsen A vadkacsában felteszi a kérdést, szükség van-e megtisztító igazságra ahhoz, hogy élni tudjunk. Érvényesítsük-e a nyílt beszéd kíméletlenségét, ha mindennapjainkat szándékosan rendeztük be az öncsalás és az önámítás kényelmes kellékeivel”. Kétségkívül nem a legelegánsabb, mégis fájóan szemléletes példája ez a klasszikus mű időtlenségének, amely nem igényli, hogy olvasóként legyőzzük a keletkezése óta eltelt történeti távolságot, mert „úgy mond valamit a mindenkori jelennek, mintha egyenesen neki mondaná”.[3]

A szexuális visszaéléseket elítélő és az áldozatokkal szolidaritást vállaló intézmények a konkrét ügyet szemmel láthatóan igyekeztek minél távolabb tartani maguktól. Közleményeikben semmi sem utalt annak belátására, hogy volna itt egy konkrét ügy, melynek tisztázásában esetleg részt kellene venniük, illetve egy konkrét személy, akivel szolidaritást kellene vállalniuk. Sárosdi Lillát, mivel nem társulati tag, nem vélték szükségesnek megkeresni, ahogy belső vizsgálat lefolytatását sem látták indokoltnak (egyedül a Madách jelentette ki, hogy az egykori zaklató nem a színházuk dolgozója, valamint az eset vonatkozásában megvizsgálják, és ha szükséges, módosítják szerződéseiket és szabályzataikat). A színházaknál csak a Színház- és Filmművészeti Egyetem reagált bénultabban, noha az intézmény érintettségéhez aligha férhetett kétség a Sárosdi által körülírt szakmai profil alapján. Keddi keltezésű rövid közleményükben az Etikai Kódexükre hivatkozva tesznek hitet a visszaélések megakadályozása és annak fontossága mellett, hogy „tanáraik csak etikailag kikezdhetetlen emberek legyenek”. Konkrét lépésekről egy szó sem esik, ugyanakkor a hvg.hu kérdésére szerdán siettek leszögezni, hogy a szóban forgó súlyos zaklatásban az intézmény nem érintett, hiszen az nem az SZFE tanára és hallgatója között történt, következésképp ők sem gondolták szükségesnek Sárosdi Lillát megkérdezni arról, melyik neves rendező instruálta uszkve húsz évvel ezelőtt egy autógépjárműben nemi szervének megpuszilására. Marton nevének elhangzása után már hosszabb közleményben taglalták, hogy „amíg független hatóság nem állapít meg jogsértést, az egyetemnek nincs joga lépni az ügyben”.

A nyilvánosság számára rendelkezésre álló közleményekből nehéz volna tehát megállapítani, hogy a színházi színtér melyik közpénzből fenntartott kulturális vagy oktatási intézménye próbálta magától távolabb tartani a történteket egyrészt azzal az indokkal, hogy Sárosdi Lilla nem munkavállalójuk és/vagy hallgatójuk és nem is volt az soha, másrészt nyomozati jogkör hiányában nem is tehetnek semmit. Különösen aggályosnak tűnik kezeinket mosva a joghatóságra mutogatni olyan esetekben, amelyek pusztán jogi úton nem vagy csak igen nehezen kezelhetők. Akár azért, mert hiányzik a megfelelő jogszabályi környezet, akár azért, mert ugyan formálisan létezik, a jogalkalmazás azonban megfelelően képzett szakemberek és támogató intézményrendszer hiányában korántsem nevezhető problémátlannak. A szexuális visszaélésekkel kapcsolatos esetek minden kétséget kizárólag ebbe a körbe tartoznak. Úgy a médiában, mint a bíróságok monitorozásával foglalkozó civil szervezetek kiadványaiban[4] hajmeresztő történeteket lehet olvasni a szexuális bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásokat átható szexista előítéletekről, már amennyiben ezek az esetek egyáltalán túljutnak a nyomozati szakaszon és a bizonyítás nehéz voltára hivatkozva a rendőrség nem tanácsolja el az áldozatot a feljelentés megtételétől. Ugyan az új büntető törvénykönyv megalkotásával valamelyest javult a jogszabályi környezet, amennyiben az a nemi erkölcs helyett már elsősorban a szexuális önrendelkezést védi, azonban a szexuális kényszerítést még mindig csak a kényszer és fenyegetés hagyományos akarathajlító változatai esetén állapítja meg. Ez egyébként nem felel meg a Magyarország által 2014-ben aláírt, de máig nem ratifikált Isztambuli Egyezménynek sem, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményével összhangban valamennyi, a sértett beleegyezése nélkül megvalósult szexuális cselekmény büntetőjogi szankcionálását előírja, ahogy azt is, hogy az ilyen esetekben nem szabható követelményül a sértett fizikai ellenállása.[5] A magyar jogrend ráadásul nem kezeli külön tényállásként a függelmi viszonyban elkövetett szexuális visszaéléseket (a fiatalkorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények kivételével), vagyis nem számol a hatalmi dinamikával, a konszenzusnak az erőviszonyok egyenlőtlenségéből adódó problematikus voltával, sem az áldozatok ebből következő egzisztenciális fenyegetettségével, ami tovább nehezíti a szakmai-munkahelyi kontextusban, jellemzően formális vagy informális alá-fölérendeltségi helyzetben elkövetett esetek napvilágra kerülését.

Aggályosnak, ha nem egyenesen cinikusnak tűnik kizárólag a jog hatáskörébe utalni ezt a konkrét esetet, amelyben Sárosdi Lilla jogi úton egyáltalán nem szerezhet érvényt igazának (hiszen ha meg is valósult a szeméremsértés bűntette akkor – ma ez szexuális kényszerítés lehetne –, az már régen elévült). Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy története jogi úton kizárólag rágalmazási (büntetőjog) és/vagy becsületsértési (polgári jog) perként rendezhető. Mindkét eljárást, melyekben ő vádlott, illetve alperes lesz, kizárólag Marton Lászlónak áll jogában megindítani (előbbiben két évig terjedő szabadságvesztésre, utóbbiban kártérítés megfizetésére ítélhető). Nyilván ezért habozott zaklatóját megnevezni, hiszen erős a gyanú, hogy ezek a perek akár azzal a jogászok által is gyakran hangoztatott közhellyel szembesíthetnek minket, hogy a bíróság nem igazságot szolgáltat, hanem jogszerű ítéletet hoz. A jogi út kizárólagosságának hangoztatása nemcsak azért érthetetlen, mert ma Magyarországon nem védik megfelelően a törvények a szexuális önrendelkezést, hanem azért is, mert így eleve nem derülhetne fény olyan cselekedetekre, amelyek ugyan jogszerűek, de nem etikusak vagy épp a jog és/vagy etika homályos határzónáiban történnek meg. Intézményen belüli vizsgálatot és/vagy etikai eljárást tehát nem akkor indokolt indítani, amikor megszáradt a bűncselekmény elkövetését kimondó bírósági ítéleten a bélyegzőtinta, hanem akkor, amikor a visszaélés gyanúja felmerül. Mert még az oly sokszor hangoztatott „hallgattassék meg a másik fél is” elvének érvényesítéséhez is magára kell venni valakinek annak ódiumát, hogy felkutassa a másik felet és olyan helyzetet teremtsen, amelyben hozzá kérdések intézhetők. Az ártatlanság vélelme jogállamban valóban tiszteletben tartandó, de annak állítása, hogy valaki ellen bűnössége bebizonyosodtáig nem kezdeményezhető olyan eljárás, amelyben megállapítható volna, követett-e el etikai vétséget, mégiscsak a jogi és etikai kategóriák összemosásának feloldhatatlan csapdahelyzetét teremti meg. És ha a jog semmit nem tud kezdeni azzal, ha egy igazgató-rendező folytatólagosan a színházcsinálás infrastruktúráját (próbalátogatás, formális vagy informális magánórák) használja fel arra, hogy a pályára készülő fiatal nők tapasztalatlanságával és kiszolgáltatottságával visszaéljen, akkor mindez rendben van? Ha az nem számít bűncselekménynek, amikor az osztályvezető tanár az egyetemi felvételin elutasítottaknak „ajánlja fel segítségét” (vagyis azoknak a fiatal nőnek, akiről egy bizottság tagjaként nem sokkal korábban azt a döntést hozta, hogy nem elég jók), akkor mossuk kezeinket? Meggyőződésem, hogy a Veiszer Alinda műsorában és Urfi Péter cikkében feltárt újabb részletek megismerése után már az SZFE vezetősége sem állítaná teljes bizonyossággal, hogy „a vélt elkövető sem az intézmény lehetőségeivel, sem a színészoktatás kereteivel nem élt vissza”.

Nem hiszem, hogy akad intézmény, ahol még sohasem történt szexuális zaklatás, ahol még senkit nem szorítottak falhoz, ahol még senkire nem fordították rá az iroda ajtajának kulcsát, ahol még senki nem kapott „visszautasíthatatlan” ajánlatot, ahol még senkinek nem sértették meg a testhatárait, ahol még senki nem vált tárgyiasító és lealacsonyító szexista megjegyzések céltáblájává. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az vagy egyszerűen nem érti a jelenség össztársadalmi és – a benne munkáló hatalmi dinamikából és egyenlőtlenségből fakadó – látens voltát, vagy egyenesen érdekében áll nem érteni azt. Nyilván rendkívül kellemetlen, hogy épp a színházi szakmában robbant a botrány, amelynek a közegen belüli kezelését aligha lehet elmaszatolni azzal, hogy ilyen sajnálatos esetek minden munkahelyen előfordulnak (még ha az állítás maga nyilvánvalóan igaz is). Ahogy leegyszerűsítőnek tartom a konkrét esetet a kormánypárt kétségkívül nyomasztóan erőszakos és patriarchális, hovatovább nőellenes retorikájával és politikájával (gondoljunk csak az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának halogatására) magyarázni. Ez a történet ugyanis aligha a különös kegyetlensége miatt okozott ekkora társadalmi felháborodást, hanem azért, mert a közeg, amelyben a jéghegy csúcsaként és nyomában rögtön sok másik napvilágra került, jellemzően nem a kormánypárti propagandagépezet befolyása alatt áll, nem a gazdaságilag és kulturálisan hátrányos helyzetű régiókban ugató vakkomondorok és a Németh Szilárd-i megejtően ostoba „dzsenderőrület” ideológiájának világa. Épp ellenkezőleg: azzal szembesített minket, hogy Magyarországon a nők sérelmére elkövetett szexuális visszaélések ideológiai és pártpolitikai lövészárkokon, társadalmi osztályokon és műveltségszerkezeti törésvonalakon átívelően vannak jelen.

Kétség nem férhet ahhoz, hogy az SZFE-n és a Vígszínházban, de rajtuk keresztül az egész színházi szakmában mindenkit mélyen megráztak a történtek, akár ami a konkrét ügyet és a benne érintett személyeket, akár a nyomában felszínre kerülő abúzustörténeteket és azok „társadalmi fogadtatását” illeti. Kit azért, mert valóban nem sejtett semmit és most kezdenie kell valamit azzal, hogy szeretve tisztelt tanára/kollégája/idolja talán mégsem az, akinek hitte, másokat pedig azért, mert ilyen-olyan formában ismerte a nyilvánosságra került sztorik némelyikét, és nem gondolt arra, hogy a további visszaélések megakadályozása érdekében akár tenni is lehetne valamit. (És mielőtt felállunk a morális piedesztára, gondolkodjunk el azon, mi hány ehhez hasonló eset elhallgatásáért tartozunk felelősséggel.) Most azonban alighanem eljött a cselekvés ideje: Sárosdi Lilla és nyomában mások megtörték a csöndet, a jövőbeli visszaéléseket megakadályozó intézkedéseket azonban csak intézményvezetőknek áll hatalmában meghozni. Egy szakma vagy intézmények jó hírét nem az sérti meg, aki nyilvánosságra hoz visszaéléseket, jogsértéseket, hanem azok, akiknek hatalmában áll, mondhatni joguk és kötelességük volna kivizsgálni, orvosolni és megakadályozni azok megtörténtét, ellenben mindössze annyit üzennek a nyilvánosságnak, hogy haladjunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló. „Belső erkölcsi mércére” hivatkozni meglehetősen visszás egy olyan eset kapcsán, melyben nyilvánvalóan megborult ez a mérce; „hivatástudatot”, „bizalmi légkört” emlegetni akkor, amikor ezek paradox módon az ilyen visszaélések kialakulásához is hozzájárulnak, a probléma természetének meg nem értésére vall. Így az első feladat mindenki számára alighanem a tájékozódás, tanulás, az áldozatok, a védtelenek, a kiszolgáltatottak hangjának meghallása (és nem elnyomása).

Az eset kirobbanása óta eltelt egy hét máris számos tanulsággal szolgált. A néhány még meglévő tényfeltáró újságírónak köszönhetően okosabbak lettünk a zaklatás természetrajzát, annak bonyolult hatalmi és pszichológiai dinamikáját illetően. A napvilágra került történetekből ugyanis nem egy agresszív szexuális ragadozó képe rajzolódik ki, hanem egy olyan férfié, aki azt gondolta, hogy a szakmai teljesítménye révén neki kijáró elismerés, hírnév és hatalom feljogosítja őt arra, hogy a nézők kíváncsi tekintetei elől elzárva újból és újból ugyanabba a megalázó szituációba „rendezzen bele” fiatal lányokat, és mintegy ötven éven keresztül nem kapott a környezetéből hatásos visszajelzést arról, hogy súlyosan téved. Ideje szakítanunk azokkal a tévképzetekkel, hogy az ilyen cselekedetekre szexuális akciókként, vagy ami még rosszabb, romantikus udvarlásként, az elkövetőkre pedig a szexet szerető, a „női nemért rajongó” vagy épp szexuálisan kiéhezett, „ösztönösen” cselekvő férfiakként gondoljunk. A zaklatók nem önmagukon uralkodni képtelen ösztönlények, hanem előre eltervezett, ismétlődő koreográfia szerint viszik véghez tetteiket a jól körülírható célcsoportból kiválasztott áldozataik sérelmére a haszonmaximalizálás és kockázatminimalizálás elveinek figyelembe vételével.

Kitűnő alkalom ez arra, hogy a színház megpróbálja visszaszerezni elvesztett és sokszor visszasírt társadalmi jelentőségét, és a szakma úttörő és példamutató módon felvállalja e kétségkívül súlyos társadalmi probléma rá eső részének a kezelését (a konkrét esettől függetlenül is). Az intézmények – ideértve természetesen a vidéki színházakat is, amelyek attól, hogy messze vannak a budai hegyektől és a Margit-hídól, még ugyanannak a színházi mezőnek a részei – megvizsgálhatják, hogy a szervezeti felépítésük, az intézményi kultúrájuk, a munkavégzés/tanítás feltételei mennyiben járulnak hozzá a szexuális visszaélések elkerüléséhez, vagy a szervezeti- és működési szabályzatuk és/vagy etikai kódexük a mégis megtörtént esetek hatékony kezeléséhez. Hogy a hatalmi túlkapások ellen a néha mégiscsak kiakadó belső erkölcsi iránytűn kívül védi-e bármi az alárendelt pozícióban lévőket, mondjuk a fékek és egyensúlyok intézményen belüli hatékony rendszere. Hogy a nézőket jegyvásárlóknak vagy közönségnek tekintik, akiknek ilyen kínos esetekben is részletes tájékoztatással tartoznak. Hogy egy közpénzből finanszírozott intézményben a médiakapcsolatok kimerülhetnek-e a színészekről és rendezőkről szóló cikkek színes magazinokban történő elhelyezésében, a közösségi média marketingcélú használatában, vagy a médiát és önmagukat is a társadalmi nyilvánosság részének tekintik. Hogy nyilvános megszólalásaikkal és cselekvéseikkel vajon mennyiben járulnak hozzá annak a kulturális kontextusnak a kialakításához, amely elősegíti az áldozatok előbújását.

Nem egyszerű kérdések ezek és a feladat sem könnyű. Szerencsére akad még néhány, jellemzően „külföldről is támogatott”, nők és gyermekek ellen elkövetett erőszakkal, annak áldozatszempontú kezelésével, diszkriminációellenességgel és az emberi jogok védelmével foglalkozó civil szervezet (pl. NANE, PATENT, TASZ), melyeknél felhalmozódott az az elméleti és gyakorlati tudás, ami a változtatás komoly szándéka esetén segítségül hívható. (Például a Képzőművészeti Egyetemen néhány évvel ezelőtt Varga Anna Gizella szexuális zaklatást tematizáló diplomamunkája kapcsán elindult folyamatban a PATENT Egyesület munkatársai véleményezték az intézmény készülő új etikai kódexét.[6]) Már csak azért is fontos lenne az intézményrendszeren belül hatékonyan kezelni a jelenséget, hogy az előforduló visszaélések ne maradjanak évtizedekig felderítetlenül, az áldozatok ne kényszerüljenek hallgatásra és legközelebb ne komment-lincshangulatba forduló médiabotrányként artikulálódjon a probléma. Ebbe az irányba mutat a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) október 19-én kelt felhívása, amelyben – a szakmai szervezetek közül elsőként – a cinkos hallgatás és a semmitmondóan távolságtartó közlemények helyett a szakma közös cselekvésének megszervezésére tesz javaslatot.

A színházak társadalmi felelősségvállalásnak fontos része lehet, hogy nem ugranak el a szexuális zaklatás, az emberi jogok megsértése és a nők elleni erőszak ügye elől és alaposan megvizsgálják, vajon működésükkel mennyiben járulnak hozzá azoknak a társadalmi beidegződéseknek és struktúráknak fenntartásához, melyeket esetlegesen az előadásaikkal kritikusan tematizálnak. Pillanatnyilag szinte még fontosabb is, mint A vadkacsa vagy más társadalomkritikai élű polgári dráma esztétikailag kimunkált színrevitele vagy dokumentumszínházi előadások készítése arról, hogyan erőszakoskodik a nőkkel a körúttól távol a puszták népe.

(A gondolatmenet jogi vonatkozásainak tisztázásáért Sólyom Péternek tartozom köszönettel.)

FRISSÍTÉS: A Vígszínház 2017.10.24-én kiadott közleményében csatlakozik a FESZ felhívásához, továbbá „kezdeményezi egy színházi szektor szintű anonim bejelentő vonal, vagy online-felület létrehozását, amelyen minden magát érintettnek érző színházi dolgozó, vagy akár színházba járó név nélkül jelentheti be a hasonló eseteket, amelyeket minden esetben kivizsgálunk”. Hogy kik és milyen szakmai protokoll alapján, arról nem esik szó, ahogy arra sem utal a színház vezetősége, hogy esetleg az elmúlt tíz napban nem megfelelően kezelték volna a problémát. Mert az talán mégsem rendjén való, hogy egy a hallgatást felváltó közlemény kiadásához is kellett Sárosdi Lilla bátorsága, a közvélemény sokszor nyomdafestéket nem tűrő módon artikulálódó nyomása és egy bálvány ledőlése.

[1] Friedrich Schiller, A színház mint morális intézmény, ford. Papp Zoltán = Uő., Művészet- és történelemfilozófiai írások, Atlantisz, Budapest, 2005, 13, 14.

[2] Uo., 19.

[3] Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Gondolat, Budapest, 1984, 206.

[4] Vö. például Rendszerbe zárva – Hogyan kezeli az igazságügyi rendszer a nők és gyerekek elleni férfierőszak jelenségét ma Magyarországon? PATENT-NANE, 2009; Bíróságok monitorozása a párkapcsolati erőszakkal érintett esetek kezelésében, PATENT Egyesület, 2014.

[5] Vö. Gilányi Eszter, A szexuális kényszerítés tényállása az Isztambuli Egyezmény rendelkezéseinek fényében.

[6] A kétségkívül korántsem egyszerű és konfliktusmentes folyamat dokumentációját lásd: http://kepzosnyiltlevel.blog.hu/.