…innen már csak egy ugrás a költészet, aminek természetesen az önmagát folyamatosan szétfeszítő és rekonstruáló nyelv a másik eszköze: a blődségből felépült szépség, az értelmetlenségből kibontakozó értelem.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, ahogy szétfolyik az idő. Ahogy el sem kezdődnek és nem érnek véget a dolgok, mert igazából mindig vasárnap van. Másnapos, hétfővárós vasárnap, amikor elindulunk ugyan, de mégsem érkezünk meg (sehova). „Lehet, hogy én így megyek hazafelé. Így megyek, hogy állok. Állok, és közben megyek. Megyek hazafelé.” – Fekete Ádám nagyon ért ahhoz, hogy ezt a szétfolyó időt (és szétfolyó magunkat) valahogy mégis megragadja (megmagyarázza?).

Fotók: Véner Orsolya

A Trafó Klubban bemutatott, általa írt és rendezett darabjában, A Jeditanács összeülben egy ember fejében élő hangok elevenednek meg a színpadon. (Nem tudom, hogy ez kiderül-e azok számára, akik nem olvasták a színlapot, de talán az sem baj, ha nem.) A kiindulópont szerint a főhős vasárnap reggel egy virágágyásban ébred, és elindul hazafelé. (Illetve először el akar indulni hazafelé, körülbelül ennyi a biztos.) S ami mindeközben lejátszódik a fejében, az kívülre, színházi szituációba kerül, hús-vér szereplőkre osztódik: Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Laboda Kornél, Pallag Márton, Sipos Vera, Stefanovics Angéla és Terhes Sándor veszekednek, tudálékoskodnak, kioktatják egymást, elbeszélnek egymás mellett, emlékeznek, filozofálnak, meghívják magukat egy fröccsre és azt firtatják, hogy mi történt előző este. Nincs köztük hierarchia vagy domináns hang, ők mindannyian a főhős. Néha külső szereplőt, például egy járókelőt, a főhős aktuális (és zsémbes) barátnőjét, élete szerelmét (és persze az is lehet, hogy ez utóbbi két alak egy és ugyanaz) vagy egy volt tanárt jelenítenek meg. Azonban ezek a helyzetek, találkozások is úgy vannak felépítve, hogy ne legyenek élesek a határvonalak, hiszen valószínűleg sosem tényleges alakokkal, hanem legfeljebb azok mentális reprezentációjával van dolgunk, és egyébként is: mindig a saját fejünkön belül vagyunk, sosem kinn. (Így azt sem lehet tudni, hogy egy beszélgetést nem a lépcsőház-effektus generált-e.) Ám mivel a gondolatfolyam színházi szituációkba és szövegbe, mondatokba van kényszerítve, a darab mégis csak megpróbál rendet rakni a fejünkben létező állandó káoszban, és az ismétlődések segítségével – a gondolatok rakoncátlansága ellenére – teremt valamiféle rendszert, vagy legalábbis szerkezetet. Persze azért így is kellemesen abszurd, zavaros, kaotikus minden.

Az elme kivetülése, a belső táj, azaz a színpadkép és maguk a szereplők által felrajzolt alak pedig távolról sem Jedi-lovag: a főhős személyisége cseppet sem integráns, inkább ellentmondásos és határozatlan. A jelmezek és a díszletként használt textilek, felületek, a különböző – kocsmaszerű, váróteremszerű, házszerű – terek szedett-vedettséget és innen-onnaniságot árasztanak magukból. (Igaz, ha jól láttam, minden szereplő rózsaszín pöttyös egyenzokniban van.) A főhős egy csíkos, a legkülönfélébb (haszontalan) tárgyakat tartalmazó bevásárlószatyrot is cipel magával. Ezekből az összefüggő és összefüggéstelen dolgokból épül fel a tudatalatti-patchwork. Van ebben valami stílustalanság, sutaság: ahogy a helyzetekben is. A főhős komikusan abszurd, kellemetlen szituációkban szeret megmutatkozni – történjenek a jelenetek teljesen belül vagy valahol félúton a külvilág felé. Elmegy élete szerelme mellett, folyton elveszít valamit, nem tudja eldönteni, hogy temetésre menjen-e vagy fröccsözzön, hosszasan monologizál, miközben a többiek úgy bámulnak rá, olyan dermedten, mintha a Marsról jött volna. Szimpatikus ez a lúzerség, szerencsétlenség, sokszor lehet vele együtt menni, és gyanítom, hogy TÁP Színház öröksége, legalábbis a felvállaltsága.

Fekete Ádám már a Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) című előadásában is az élet kevésbé méltóságteljes pillanataival foglalkozott. A két előadás sajátos dramaturgiája mintha épp a drámaiatlanra: a várakozásra, a matatásra épülne. Nincsenek történések, csak állapotok, illetve ami megtörténik, az folyton megismétlődik, tehát végső soron: állapot. Jelentése, jelentősége sincs a dolgoknak, történéséknek – Dóri bűvészcuccokkal teli bőröndjével sincs semmi, azért mesélnek róla, mert ez volt tegnap. Az ember akkor is érdekes, amikor csak úgy van – az énképünknek ritkábban válnak szerves részévé azok a mozzanatok, amikor várunk, matatunk, fejünkben találkozásokat elevenítünk fel, betesszük a kulcsot a zárba, amikor arra gondolunk, hogy rendet kéne raknunk, vagy amikor nem kezdjük el írni a regényünket. Pedig ezek is mi vagyunk. Sőt ez: az.

Ez a technika az időkezelésre is hatással van, hiszen kitágítja a pillanatot, szétfolyatja az időt, különösen a Jeditanács esetében. Fel sem merül a linearitás, mindegy, hogy egy pillanat, pár perc, fél nap, vagy hetek, hónapok teltek el azóta, hogy a főhős kikászolódott a virágágyásból. Nem a múló idő teremti a „rendet”, hanem az ismétlődések, a rítusok, a variációk, a ritmus, akárcsak egy zenei mű esetében. És innen már csak egy ugrás a költészet, aminek természetesen az önmagát folyamatosan szétfeszítő és rekonstruáló nyelv a másik eszköze: a blődségből felépült szépség, az értelmetlenségből kibontakozó értelem.

A Jeditanács… egyébként sokkal inkább szövegközpontú, mint a Csoportkép…, ami nem mindig válik az előadás előnyére. Egyrészt bizonyos rétegek rejtve maradnak (én magam is a darab elolvasása után, utólag szerettem bele az előadásba), másrészt néhány színpadi helyzet, akció illusztratív, pótcselekvésszerű marad. Persze a műfajból adódóan (monodráma hét gondolat-szereplőre) ez szinte borítékolható. Nyilván azok a szituációk működnek a legjobban, amikben a szövegen kívül valami más is hatni kezd, például amikor a színésznek sikerül emlékezetes, az elmén kívül is érvényes figurát teremteni. Ilyen az a jelenet, amelyikben a brutálisan barátságos Jankovics Péter fröccsözni hívja a főhőst. Vagy amikor a tanítványával kapcsolatot létesítő, és ezért kirúgott, lecsúszott gimnáziumi tanárral való beszélgetést először két férfiszínész játssza el, majd az ismétlésben Sipos Vera találkozik Terhes Sándorral, és egészen más jelentése lesz a szavaknak, egészen másfajta játék sejlik fel mögülük. Nem minden esetben könnyű viszonyt teremteni a hangok, azaz a szereplők között, akik maguk is nagyon absztrakt, megfoghatatlan alakok. Más probléma is ered ebből az itt feltalált, egyébként nagyon izgalmas műfajból: a szerző – nem is igen van más megoldás – kénytelen a saját fejéből kiindulni. Ami egyrészt hitelessé teszi az így kirajzolódó személyiséget, másrészt azonban hozzá is láncolja a saját korosztályához, közegéhez, és emiatt helyenként bennfenteskedőnek tűnik az előadás.

Ezt leszámítva a Jeditanács…-ot nézve mégis az az érzésünk, hogy (ahogy a főhős is erről (konyha)filozofál), közben rátalálunk valamire – amit aztán elveszítünk (vagy magunk hajítjuk el), hogy aztán megint megtaláljuk. És biztosak lehetünk abban, hogy ez az időről időre összeálló, de azonnal szertefoszló valami, ez: az.

Hol? Trafó Klub
Mi? Fekete Ádám: A Jeditanács összeül
Kik? Szerepeli: Pallag Márton, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Stefanovics Angéla, Sipos Vera, Terhes Sándor, Laboda Kornél. Ráncba szedi: Juhász Nóra. Rávilágít: Bredán Máté. Behangolja: Bartha Márk. Megírja, megrendezi: Fekete Ádám. Segít neki fókuszban maradni: Kővári Szimonetta