Ami egy újságcikkben erkölcsi számonkérés, kaján ötlet, az a színházban több szempont, pillanatnyi benyomások és helyzetek egymásra rakódása, bonyodalom, a két fél által megélt fájdalom: élet.

Sistergő színháztörténeti pillanat lett Pintér Béla vállrándításából, mellyel a Heti Válasz cikkére reagált, miszerint ha a Katona József Színháznak művészi szabadságában áll színpadra vinni egy kormánypárti politikus magánéletét (más kérdés, hogy A bajnokban sokak szerint nem ez vagy legalábbis nem így történt), akkor miért nem csinálnak egy előadást Máté Gábor nőügyeiről. És Pintér Béla csinált, ám az Ascher Tamás Háromszéken nyilván több ennél. Akár aktuális kordokumentumként, időkapszulaként is felfogható: az biztos, hogy a jövő szorgalmas, szöszölős színháztörténeszei (ha lesznek még ilyenek) egy – sőt inkább másfél – színháztörténeti korszakot, színházak életét alakító botrányokat, alkotói attitűdöket, a valóság és a művészet viszonyára vonatkozó elképzeléseket és rengeteg emberi pillanatot szálazhatnak szét belőle. Ez az előadás olyan, hogy hozzáérünk, és rögtön bizseregni kezd az ujjunk, ezen túl pedig elsősorban alkotói, emberi gesztusként, összegzésként és metaszínházként érdekes, ami a Katona színpadán történik.

Fotók: Véner Orsolya

Például pofátlanul reflektál bizonyos hagyományosnak mondható befogadói elvárásokra, melyeknek Pintér Béla színháza egyébként sem szokott megfelelni – csak talán ez a nem megfelelés még soha nem volt ennyire explicit. Már eleve az, hogy a rendező a bármiből teremt színházi anyagot: igen, egy „színházigazgató szaftos magánéletéből” is lehet, mert a színház nem egyenlő a valósággal, még akkor sem, ha a szereplőket Máté Gábornak, Ascher Tamásnak, Pintér Bélának és Bezerédi Zoltánnak hívják, és még akkor sem, ha az említett szereplők történetesen hasonlítanak a nevek valódi viselőire. Ennek ellenére egy jó előadás Pintér Béla szerint épp azt mutatja meg, hogy a valóság mennyire összetett, és hogy (ez most kissé esetlenül fog hangzani) mi a különbség egy (akár ez az) újságcikk és a színház között. Ami egy újságcikkben erkölcsi számonkérés, kaján ötlet, az a színházban több szempont, pillanatnyi benyomások és helyzetek egymásra rakódása, bonyodalom, a két fél által megélt fájdalom: élet.

Ezen kívül vannak még apróbb csintalanságok is, már ami a befogadói elvárásokat illeti, s ezek a mozzanatok mintha megint csak ezt az egy az egyhez megfelelést bombáznák szét: a narrátor, Bezerédi Zoltán (Bezerédi Zoltán) folyamatosan elspoilerezi az előadást, lelövi a poént, hiszen a színház a szavakban elmondható, lineáris történetnél is sokkal több. Ezt jelzik az apró anakronizmusok is, hiába játszódik az előadás a kilencvenes években, mégis elhangzik benne, hogy elektronikus média, és a darab fikciója szerint már jóval azelőtt van utalás a Három nővér-paródiára, mielőtt Ascher Tamás legendás előadása megszületett volna. Egy a kettőhöz vagy talán inkább kettő a kettőhöz megfelelés az Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs által játszott Tabajdi Sándor, aki állítólag Zsámbéki Gáborból és Babarczy László színházigazgatókból van összegyúrva, ahogy a darabbéli „Kaposa” a kaposvári színház és a Katona „keveréke”.

Pintér Bélának nem ez az első előadása, ami a színházról szól, de talán még soha nem merült ennyire mélyre a témában. Egyrészt az Ascher Tamás Háromszéken rendkívül játékos formában, folyamatosan utalgat a saját (és más, fiktív és létező) előadások keletkezéstörténetére, sőt keletkezésének közbeniségére. Másrészt épp a független és a kőszínház találkozásának pillanatában szolgál apró adalékokkal a kettő viszonyát illetően (és nagyon örültem, hogy a rendező saját társulatából is szerepeltek színészek az előadásban), hiszen még azt a pontot is elképzelteti velünk, amikor Pintér Béla választott a két struktúra közül. Végül azt az érzetet kelti, hogy valóban beengedi a nézői tekintetet a színfalak mögé, ám ezt a bulváros kiteregetést meghaladó, önkritikai éllel teszi. Ami nem csak abban merül ki, hogy (egyébként rendkívül zseniális módon) kifigurázza a Katona Nagy Neveit és magát az előadás rendezőjét is. Felmerül egy csomó probléma, amiről ritkán szokás beszélni, még úgy is, hogy a zaklatási ügyek kapcsán elindulni látszik valamiféle vizsgálódás a színház belső struktúráival kapcsolatban. Ezek némelyike csak jelzésszerűen van jelen, például az alkoholizmus, a hierarchia merevsége vagy az idősebb színészek kiszolgáltatottsága, biodíszlet-szerepe. Megérintheti a nézőt az is, hogy mennyire sérülékeny az alkotás folyamata, hogy az alkotók számára mennyire élet-halál kérdés a visszajelzés.

És vastagon benne van az előadásban – nem csak a fiatal színésznők kiszolgáltatottsága, hanem – az egész struktúrát átható férfi-női dinamika is. Szeretők, férjek, valahol messze a feleségek a gyerekekkel, szexszel megpecsételt együttműködések, csak bizonyos feltételek között viszonzott és viszonzatlan szerelmek. A szereplők önironikusan utalnak a Katona Marton-ügy után kiadott nyilatkozatára is, mely kategorikusan kijelentette, hogy náluk ilyesmi a 30 év alatt sosem fordult elő.  Senki sem matyóhímzés, se erkölcsileg, se a természetét illetően (mégis meg lehet bocsátani szinte minden szereplőnek, ha valami, akkor ez tényleg zseniális az előadásban). A Keresztes Tamás által játszott Ascher Tamás izgága, nagytudású és tudálékos, bántó, és kihasználja a helyzetet. A Fekete Ernő által játszott Máté Gábor már-már az infantilizmusig önző és gyáva, és kihasználja a helyzetet. A Dankó István által játszott Pintér Béla bosszúálló, törleszkedő, tolakodó vadbarom, és kihasználja a helyzetet. A Jordán Adél által játszott Tordai Léda, az erdélyi színésznő bájos, naiv, és ő is kihasználja a helyzetet. (Mindezeken túl azonban az alkotás izgatja a legjobban a szereplőket. Egy pillanatra még a Máté Gábor nevű szereplő is elfeledkezik arról, hogy épp megdugni készül egy erdélyi színésznőt, amikor lázba hozza egy új előadáskoncepció.)

Az abortusz pedig mindenhogyan rettenetes tragédia. Talán azért is, mert annyira használhatatlannak tűnnek a külső nézőpontok: a pixisbe visszakerült kolléganőé, az öreg színésznőé, aki unokákért sír, a gumit felvenni nem hajlandó, de az abortuszt gyilkosságként meghatározó férfikollégáé. És persze ott van az apává lenni nem akaró férfi belső nézőpontja, akinek elvben az akaratával ellentétesen is eldőlhet a dolog.

Mindenki esendő. Mindenki a saját ügyeivel, problémáival vannak elfoglalva, részvétlen a világ. Mindenki, a színházi alkotók is a saját, tyúkszaros ketrecében kapirgál.

Többet is segíthettünk volna – hangzik el az előadás egy pontján. Ez szép így kimondva, de szép az is, ahogy a Katona férfiszínészei a legényest járják a történtek előtt és után: benne van a táncukban minden. Ahogy Jordán Adél énekében is, aki egy népdallal válaszol arra a kérdésre, hogy elvégeztette-e végül az abortuszt. És ez sokkal többet mond minden újságcikknél.

Hol? Katona József Színház
Mi? Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken
Kik? Szereplők: Fekete Ernő, Keresztes Tamás, Bezerédi Zoltán, Jordán Adél, Takátsy Péter, Kovács Lehel, Szirtes Ági, Enyedi Éva, Rajkai Zoltán, Borbély Alexandra, Pálos Hanna, Thuróczy Szabolcs, Elek Ferenc, Friedenthal Zoltán, Dankó István, Pintér Béla.
Zenészek: Sárközi Áron/Danhauser Pál, Kürtösi Zsolt/Pénzes Géza, Rossa Levente/Gombai Tamás, Ökrös Csaba
Díszlet: Khell Zsolt. Videó: Török Marcell. Jelmez: Benedek Mari. Koreográfus: György Károly. Zene: Ökrös Csaba. Dramaturg: Enyedi Éva. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Pintér Béla.