Sokan ma sem értik, miért hagyta ott a sokak által vágyott Katonát, miért cserélte fel a biztosat a függetlenek bizonytalanabb helyzetével. A Szputnyik megszűnése óta a Vígszínház tagja, de mindenhol azt keresi, ami „nyitva tartja a szemet”.

Fotók: Szarka Zoltán

– Idén, év elején mutatták be a Stereo Akttal az Emlékek klinikája című előadást. Hiányzik az a független lét, amit korábban a Szputnyik Társulat adott? Mennyire fontosak ezek a kapaszkodási pontok a Vígszínház mellett?

– Nagyon kellenek. De mindig is jelen voltak az életemben. Akkor is, amikor a Katonában játszottam, és most, a Vígszínház mellett is vannak ilyen előadásaim. Fontosak, mert nyitva tartják a szememet.  A Szputnyik időszakában az egyensúly a független oldalra billent.

– Az Emlékek klinikája nagyon leegyszerűsítve azt boncolja, hogy az ember vállalja-e a saját múltját és jelenét, vagy inkább azt válassza, hogy egy szemműtét során kapott új szemmel „rózsaszínben” láthassa a világot. Néha elfogadna egy ilyen új szemet, vagy minden úgy jó, ahogyan megtörtént?

– Amikor nagyon nehezen feldolgozható vagy fájdalmas dolgok történnek az életünkben, akkor a megbékélés, a nyugalom érdekében talán mindenkinek eszébe jut, mennyire jó lenne úgy látni, hogy minden rendben van körülöttünk. Ha ez így működne, azt is feltételezné, mindent elfogadunk. Azt is, amit nem lenne szabad, a rosszat is. Akkor bármit tehetnek velünk. A múltat nem elfelejtő, kritikus szemet jó, ha igyekszünk megőrizni, mégha olykor fájdalmas is.

– Bodó Viktor rendezései többek között azért nagyon izgalmasak, mert átlépnek határokat.

– Fontos átlépni vagy legalább feszegetni bizonyos határokat. És általában a független alkotók, társulatok erre törekszenek. De nem látom a kérdést ennyire fekete-fehéren. Bár valóban létezik a kőszínház és a független szcéna megkülönböztetése, sokszor találkozom kőszínházi közegen belül is olyan alkotókkal, akik ugyanígy feszegetik a határokat. És fordítva is, független munkák között is van, ami biztonságos mederben marad.

– Valóban összemosódni látszanak ezek a határok. Talán ennek oka lehet az is, hogy a független terület alkotói – Bodó a Katonában, Kovács D. Dániel a Vígszínházban is rendeztek vagy rendeznek. A számára fontos rendezők mindkét területen megtalálják.

– Ők azok az emberek, akikkel jól érzékeljük egymást, mert hasonlóan gondolkozunk magunkról, a világról s ezáltal a színházról is. Mindannyian úgy érezzük, hogy ezeket a határokat érdemes és kell feszegetni. Bár Bodó Viktorral több, mint két éve nem dolgoztam, Kovács Danival vagy Pass Andreával (Mentőcsónak) annál többet. De ugyanilyen fontosak voltak számomra a Katonás időszakban Gothár Péter, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor rendezései, akik bár mostanra eggyel hagyományosabb színházat képviselnek, ugyanonnan, a határfeszegetésből jönnek.

– Zsámbékiék a kaposvári szellemiségből táplálkoznak. Van egyfajta folytonosság köztük s a mostani fiatal rendezők között?

– Bodónak és Kovács Dánielnek is meghatározó rendező-tanára volt Székely Gábor, akivel én soha nem dolgozhattam. Mikor a Katonába kerültünk, Székely már rég nem volt ott. A tanítványain keresztül mégis eljut hozzám is valami a szellemiségéből, színházi gondolkodásából. És nem csak hozzám, sok más kollégához is. Ezek táplálhatják a folytonosságot.

– A Katona időszaka kívülről nagyon kereknek látszik. Valóban az volt, vagy maradtak hiányok? Egy olyan színházat hagyott ott, ahova sokan vágyakoznak.

– Úgy emlékszem vissza arra az időszakra, hogy szerelmes voltam mindabba, ami a Katonában volt. Bodó egyik rendező-vizsgáját, az Attakot, amiben színművészetisként én is játszottam, Zsámbéki meghívta a Kamrába. A Katonában voltam gyakorlaton, majd a diploma után oda szerződtettek. Nagyon jó és fontos szerepeket játszottam ott, pályakezdő színész nem kívánhat ennél jobbat.

– Mégis eljött. Lehet, hogy később kellett volna megkapnia ezt a lehetőséget?

– Nem tudom, hogy akkor mi lett volna. A Vígszínházba közel öt év aktív független színház és nagyon sok külföldi munka után kerültem. Egészen más volt, mint a Katona, ami burok volt számomra, amit csak ennyi idő távlatából látok. Bár abban az időszakban is játszottam más társulatoknál külsős munkákban, de azok kirándulások voltak. Tudtam, mindig van hova hazamenni. Nem gondolom, hogy nem becsültem volna azt a helyzetet. A döntésemben az is benne volt, hogy jól le voltam terhelve, amit színészként igénylek, de hét év után eljött egy pont, amikor azt kérdeztem magamtól, miért csinálom? Érzelmileg fáradtam el. És hozzájárult az is, hogy Bodó elment a Katonából. Hiányzott a vele való munka. Az is ott mocorgott bennem, hogy a „színházcsinálást” máshogyan, más szemszögből is meg akartam tapasztalni. Harminc éves voltam, s bár tudtam, sokan vágynak a Katonába, mégis elkezdett mehetnékem lenni.

– Megnehezítette, hogy szabad-e otthagyni egy ilyen társulatot?

– Állandóan ott volt a fejemben. Tudtam, nagyon jó hely, de úgy éreztem, később sajnálni fogom, hogy nem mertem lépni. Közel két évig érlelődött bennem a döntés, végül eljöttem. Idősebben nehezebb lett volna váltani, s bár nagyon jó helyzetet hagytam ott, mozdulnom kellett.

– Sok fontos szerepet játszott, kiváló rendezőkkel dolgozott. Mi az, amit ebből az időszakból elvitt magával? Ami fontos volt, ami esetleg változtatott magán?

– Rengeteget tanultam már azzal is, hogy abban a közegben létezhettem. A Katonának nagyon erős szellemisége van. Nem kellett megbeszélni, hogyan dolgozunk, hogyan állunk hozzá a próbához, előadásokhoz, ezek olyan természetesek voltak.

– A Bárka Színház és a Szputynik, amelyek fontos helyszínei voltak életének, már nincsenek, de rengeteg lehetőség volt mindkettőben. Ezt hogyan rendezi el magában?

– Nincs bennem az élet eseményeit nagyon misztifikáló hajlam, de sokszor eszembe jut, hogy a szentesi gimnáziumban mi voltunk az utolsó évfolyam, amelynek Bácskai Miska bácsi, a drámatagozat alapítója még diákszínpadot tartott. Majd jött a Bárka, ami bár induló hely volt,  hamar csúfos vége lett. A Katonában Zsámbéki Gábor igazgatásának utolsó éveit kaptam el.  Szputnyik megszűnését is megéltem. A Vígszínházba is nagyon hasonló, változásokkal teli helyzetbe kerültem. Ezekből a kezdésekből és befejezésekből lassan megtanulom, hogy a változások nem jók vagy rosszak, egyszerűen vannak. Törvényszerűek, el kell fogadni. Kovács D., Hegymegi Máté, Boross Martin, Pass Andi, akik alkotóként közel állnak a szívemhez, valami egészen új irányt képviselnek, de közben nagyon hasonlóan, hasonló dolgokról beszélgetünk, mint amiért anno a Bárka alakulhatott. Nyilván én is keresem ezeket a helyzeteket. Élvezem és töltenek.

– A Vígszínházzal kapcsolatban azt sejtette, hogy most valaminek vége lett. A „Marton-ügy” a szakmára is ráterhelődik. Ez döntéshelyzetbe hozza? Megint keresésben van?

– A zaklatási botrány kapcsán Marton László távozott a színház életéből. Ez változást hozott a színháznak, valaminek vége lett. Nyilván mindenkiben nagyon sok kérdés és kétség van. Volt néhány nagyon nehéz hetünk, nehéz volt színpadra menni, mert egy éles fekete-fehér helyzet alakult ki, ahol csak a közvélemény szerinti elkövetők, áldozatok s csendben maradók vannak. Összekeveredett minden, a munka, a tények, a valódi problémák és a bulvár-hőzöngés. Rosszul éltük meg mindannyian. Bár még maradtak zavarok és elmaradt a bemutató, mostanra nyugodtabb a helyzet. Magam is azt gondolom, fontos a bántalmazottak mellett kiállni, de muszáj megőrizni ennek az elképesztően egyedülálló szakmának, a színházi munkának a hitelét, becsületét. Ezt leginkább munkával lehet megmutatni, olyan munkával, ami a problémákról is tud beszélni. Kavarognak bennem a gondolatok, de nem gondolom, hogy a Vígből most fel kell állni. Nagyon lelkiismeretes, jó csapat.

– A Bárka és a Szputnyik után mégis meglepő választás volt a Víg. Miközben éppen az elmúlt években olyan rendezők és színészek kerültek oda, akik valami nagyon újat hoztak a színház életébe. Az eddigi játszóhelyek ismeretében a Víg ezen a palettán a számára hol foglal helyet?

– Éppen Bodó Viktor rendezésében a Vígszínházzal közös előadást, a Koldusoperát próbáltuk, amikor annak finisében váratlanul, viszonylag gyorsan szűnt meg a Szputnyik. Ekkor ajánlott szerződést Eszenyi Enikő. Időt kértem, mert bizonytalan voltam, hogy több év függetlenezés után szeretnék-e újra egy nagy rendszerben dolgozni. Fontos érv volt, hogy Kovács D. Danit, Bach Katát és Király Dánielt is odahívták a színházba. Azt éreztem, nézzük meg, mire megyünk. Szakmailag izgalmasnak tűnt, kíváncsi voltam, hogy működnék az új helyzetben. A Szputnyik időszakában megtanultam, a legrosszabb, ami történhet, hogy valami nem működik.

– Nézőként mást gondol az ember a fontos, izgalmas szerepekről. A Katona időszakából, amivel azonosítják, az talán a Macbeth. Itt talán a Hamlet Színésze. De lehet, hogy színészként máshogy gondol ezekre a szerepekre.

– A Katonából sok fontos szerepet őrzök. Vannak azok a szerepek, amelyeket mindegy, milyen rég játszottam, egyszer csak váratlanul beugranak, így hogyha most játszanám, tudnám, mit kéne csinálnom. Az Attak és az Éhség, a Kovács Danival készített Heilbronni Katica mind ilyen. A Macbeth ritkán jut eszembe, nem dolgozik bennem, talán mert lezártabb. Az ember megkap egy ilyen nagy szerepet, ami a korával ugyan stimmel, de odabent még nem annyi, hogy jól lehessen megformálni. Haumann Péter mondta akkor, hogy az ember egy ilyen súlyú szereppel le tudja szűrni, hol tart éppen szakmailag. A Macbethről már tudom, fontos munka volt, de nem igazán tudtam megbirkózni vele. És vannak azok a szerepek, amikről a gerincem tövében tudom, miről szólnak, hol az ütőerük. A Haramiák és a Don Juan ilyen előadások. A Hamlet-előadás Forgách András új fordítása s a Vidnyánszky Attilával való találkozás miatt is fontos. Nem muzeális Shakespeare-előadás, élő, érvényes tud lenni estéről estére. Sok olyan szerepet játszottam, amit a hátamon kellett vinni. Most is vannak, de nem egészséges és hasznos csak így színésznek lenni. Megtanultam, hogy nem a szerepek nagysága a fontos, hanem hogy van-e közös ügyünk az előadásban. Azt hiszem, akkor tudok a legjobban működni, amikor nem csak nekem fontos, amit épp csinálunk, hanem sokunknak, akik részt veszünk benne. Hogy ügy lesz számunkra az, hogy estéről-estére csináljuk.