A színpadi művek mellett se szeri, se száma azoknak a beszélyeknek, életképeknek, novelláknak és regényeknek, melyekben arról van szó, hogy milyen életforma vár azokra a nőkre, akik a színészi pályát választják, s a színpadi önkifejezés iránti perzselő vágyakozás nyomán miként kell feladniuk eszményeiket, büszkeségüket, s végül önmagukat.

A színházról Magyarországon kezdetektől fennkölt szavakkal szóltak. A Nemzetiről alapításakor kijelentették, hogy nem csak mulatságnak helye; hivatása van a nyelv „előmenetelesítésében”, a nemzeti érzés ápolásában. Amikor a magánszínházak megjelentek, akkor a műsor sokszínűségét hangsúlyozták, büszkén szóltak a magyar művészek tehetségéről, a hazai szerzők európai sikereiről. A színházi hetilapokban és a napilapokban a közönség érdeklődését fokozva számoltak be a bemutatók előkészületeiről, majd hosszú kritikákban értékelték az előadásokat. Még kedves, szellemes anekdotákat és vicceket is költöttek, hogy még vonzóbbá váljon ez a világ. Az árnyoldalakról csak ritkán lehetett olvasni, legfeljebb ha csődbe ment egy-egy vállalkozás. A színházi élet botrányairól esetleg a kis példányszámban megjelent zuglapocskákban írtak – a szenzációért. A színésznők szexuális kiszolgáltatottságáról, kilátástalan életéről, a gazdag és befolyásos szeretők szerepéről, a színigazgatók kegyúri viselkedéséről egyáltalán nem illett beszélni. Magánügynek számítottak ezek a kérdések, s úgy látszik, eltörpültek az igazi társadalmi problémák mellett.

Gaál Franciska (Ilonka) és Z. Molnár László (A zeneszerző) Molnár Ferenc Ibolyájában a Magyar Színházban (1921). Labori felvétele

A téma vizsgálatát nagyban nehezíti, hogy a színházi élet szereplői mindent elkövettek, hogy ezeket a súlyos kérdéseket kedélyes, vidám, a való élet és a képzelet mezsgyéjén egyensúlyozó történetekkel tegyék súlytalanná. Molnár Ferenc Az ibolya című, 1921-ben színre vitt egyfelvonásosában kifordította a hagyományos színházi helyzetet: az egykori Népszínház direktorát a kórusba jelentkező fiatal hölgyek zaklatják szerelmükkel. A főhősnő, Sobri Ilonka pedig egyenesen menekül attól, hogy az igazgató kedvese legyen, mert ő azzal mindig megjárta. „Selmecről is azért gyöttem el, mert az igazgató menyasszonya voltam” – vallja be, majd hozzáteszi: „Az igazgató babáját mindenki utálja.”[1] A szerző látszólag a múlt ködébe vesző történetet vitt színpadra, az egyfelvonásos női szereplői sok mindent elárultak a korszak színházi erkölcseiről, a vidéki társulati létről. Bár nem volna helyes a vígjátékot úgy olvasni, mintha abban Molnár szociografikus hűséggel ábrázolta volna a problémát, Rakolnoki kisasszony és az Igazgató közötti párbeszédből sok mindenre lehet következtetni:

„Rakolnoki: Most a színi pályára szeretnék lépni.
Igazgató: És meg tudna élni ebből a csekély fizetésből?
Rakolnoki: Nem reflektálok, kérem, fizetésre.
Igazgató: Ah. Vagyona van?
Rakolnoki szemlesütve: Barátom van.”[2]

Érdekes, hogy a korszakban szinte valamennyi színpadi szerző érintette ezt a témát. Főképpen azért, mert a nyárspolgárokat izgatta a bohém miliő. Heltai Jenő A Tündérlaki lányok (1914) című színjátékának nagy sikerét látva Kemény Simon a Magyar Figyelő című lapban viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a kivételes fogadtatás talán annak is köszönhető, hogy a „súlyos megélhetési viszonyoknak” erkölcsi kisiklottjai ülnek a nézőtéren. Kemény a darabot egyébként megdöbbentően hű fotográfiának tartotta, melyben „a ma Budapestjének sok okmányszerűen hiteles szellemi és anyagi adatát találjuk”.[3]

A színpadi művek mellett se szeri, se száma azoknak a beszélyeknek, életképeknek, novelláknak és regényeknek, melyekben arról van szó, hogy milyen életforma vár azokra a nőkre, akik a színészi pályát választják, s a színpadi önkifejezés iránti perzselő vágyakozás nyomán miként kell feladniuk eszményeiket, büszkeségüket, s végül önmagukat.

Lakatos László dániai útinaplójának részlete sokat elárul arról, hogyan gondolkodtak Magyarországon a XX. század elején a színésznőkről: „A színésznői foglalkozás itt [azaz Dániában – G. T.] például olyan, mint másutt a tanítónői. Csak a hivatást kell becsületesen betölteni.”[4]

Nagy Lajos írta le a megdöbbentő tényt: tanítványa, gróf Jankovich Bésán Endre meg volt arról győződve, hogy színházra azért van szükség, mert az arisztokratáknak nem lehet prostituált szeretőjük. A lázadó ember című memoárjában az író részletesebben is szólt erről: „[…] a mágnás csemeték nemi célokra a színésznőket használták, megfelelő fizetség árán. Ezért buzgón jártak a [kolozsvári] Nemzeti Színházba, ahol mindenféle műfajt játszottak, tehát operettet is, és így bőségesen lehetett választani a nők közül.”[5]

Érthető okokból egyetlen színésznő sem érintette emlékezésében ezt a jelenséget. Meg kell elégednünk Gellért Lajos soraival, aki 1907-es pécsi pályakezdésének egyik kitörölhetetlen epizódját örökítette meg: „A folyosón Szőke Gizivel, az új naivával találkozom. Szeme piros a sírástól. – Bent van az igazgató úr? Bent. – Sír. Rázza a zokogás. – Én drámai naivának szerződtem Kövessyhez! Nem oda! – Hova oda? – Engem nem lehet rákényszeríteni, hogy amüzírozzam a papokat, én inkább felbontom a hároméves szerződésemet, én színházhoz szerződtem, nem bordélyba. – És sír keservesen. Várom, míg elmúlik a sírógörcs. – Ki akarja kényszeríteni magát? – Mindenki a színháznál. A kóristanők, a régebbi kolleginák, a színészek is. Mit finnyáskodom? Tudhatnám, hogy van az vidéken. Menjek apácának, ha nem tetszik – zokog megint.”[6]

Hogy megvédte-e Szőke Gizit Kövessy Albert igazgató, nem derül ki Gellért Lajos könyvéből. Azt gyanítjuk, hogy a direktor nem tett semmit, mert a következő évadban a színésznő már nem volt a pécsi társulat tagja.

A színházat fenntartó városi önkormányzat színügyi bizottságot alapított, s a testület minden tagja birtokolta azt a bizonyos kulcsot, amely a színpadot a nézőtértől elválasztó vasajtó nyitására szolgált. Aki ezt a kulcsot megkapta, a színházat érintő valamennyi kérdésbe beleszólhatott, de a kulcs arra is feljogosította, hogy szünetben a színésznőket öltözőjükben felkereshesse. Székely György pécsi színigazgatói éveire emlékezve megemlítette, hogy még az 1940-es években is íratlan szabály volt, hogy a főispán a primadonnát, az alispán a szubrettet pártfogolhatja. (Lehet, hogy a párosításra már nem jól emlékszem.)

Bajor Gizi és ifjabb Horthy Miklós Wilhelm Sterk Nem divat a szerelem című vígjátékában pünkösdhétfőn, a kenderesi kultúrházban (1933)

Ennek fényében érthető, hogy Magyarország kormányzója miért a Nemzeti Színház vezető művésznőjét, Bajor Gizit hívta légyottra a Várba, s miért éppen a magyar színművészet egyik büszkeségének kellett mindkét Horthy fiút, ahogyan Péchy Blanka feljegyzése állítja, a szerelmi életbe beavatnia.[7]

Pataky Kálmán operaénekes özvegye, Beregi Lea beszélt arról, hogy Walter Rózsi operaénekesnőt is hasonló szerencse érte: Horthy kitüntette – valószínűleg 1942-ben, az Operaház örökös tagja címmel –, majd egyik este magához rendelte. S hogyan derült fény minderre? Az énekesnő megütközve mesélte barátainak.

A színésznők XIX. századi sorsát szemléletesen mutatja be Jászai Mari és Pálmay Ilka memoárja. Jászai meglepő nyíltsággal beszélte el élettörténetét, pályakezdését. A Budai Népszínház kóristájaként, 1867-ben, adósságokba verte magát, s azt remélte, hogy a Népszínházi Bizottmány elnöke, Balásy Antal kiszabadítja ebből a csapdából: „[…] egy délben […] bekopogtam a méltóságos elnök úrhoz, a budai Fő utcán, az első emeleten, a saját házában. Ő maga nyitott ajtót, és egyenesen – vitt a díványra. Óh, nem, a hétszemélyes tábla elnöke sem adta ingyen azt a száz forintot, amivel aztán elbocsátott. A szamár! Istenem lehetett volna, ha jóságból segít rajtam. Ideálom lett volna, oltárképem egész életemben. […] A színháznál – persze – mindjárt szerepeket adtak! Akkor mindjárt meglátta Molnár rendező, igazgatótárs, hogy tehetség vagyok.”[8] Azután Balásy őméltósága beleszeretett Jászaiba, feleségül akarta venni, s félholtra verte, amikor a színésznő kijelentette, hogy a férfi kívánságára sem hagyja ott a színpadot. Jászai csak úgy menekülhetett ebből a csapdából, hogy hozzáment színésztársához, Kassai Vidorhoz. A törvényes férj aztán éppen olyan kegyetlen, zsarnok és erőszakos volt, mint őméltósága. Kolozsvárra együtt szerződtek, ahol Kassai enni sem adott feleségének, de minden hajnalban felkeltette ölelkezni. Jászainak végül sikerült megszabadulni a reménytelen házasságból, s ő lett az első színésznő, aki egy szál magában élt, és sorsáról önállóan, férfiakat megszégyenítő határozottsággal döntött.

Különös, hogy Pálmay Ilka élete is hasonlóan alakult. Ő is házasság révén került a színházi társaságba, s ő sem szerelemből választotta Szigligeti József színészt, rendezőt. Szigligeti az esküvő után egyre féltékenyebben viselkedett, s brutálisan bánt feleségével. Amikor a férfi elmebaja elhatalmasodott, Pálmay Ilkának szerencsére sikerült megszöknie tőle.

Pálmay Ilka könyvében a vidéki pályakezdés keserű és megalázó pillanatairól is beszámolt. Leírta, hogy első színre lépésétől gyűlölte a direktor felesége, Gerőfy Andorné, s ahol csak tehette, bántotta, szidta, és hálátlan szerepeket adatott neki. A legborzalmasabb epizódot így idézte fel: „Fizetésem harminc forint volt havonta. Amint egyszer odamentem ezért a fejedelmi fizetésért az igazgatónéhoz, egy vastag, vén ember társaságában találtam.”[9] A vén ember a színészet nagy patrónusaként természetesen hajlandó lett volna az igazgatóné helyett kifizetni Pálmay Ilka gázsiját, sőt még jóval több pénzzel elhalmozni őt, de a színésznő ezt visszautasította.

Pálmay Ilka egy hosszú bekezdésben pontosan szemléltette a színházi hierarchia mibenlétét, egyúttal az állandó intrikák eredetéről is lerántotta a leplet: „Tudvalevő dolog, hogy egy színháznál az igazgató a Mindenható. Ha ő akar, a legtehetségtelenebb senkiből is primadonnát csinál, persze rossz primadonnát, mert azok is vannak, vagy ha úgy tetszik neki, a legtehetségesebb színésznőt is mellőzheti, és ilyenformán nem engedi érvényesülni. Az én társulatomnál az igazgatóné kezében volt a kormányzói pálca és a papucs. A zsarnoki jogait és szeszélyeit velem szemben duplán érvényesítette, két oknál fogva, amelyekben teljesen ártatlan voltam. Volt a társulatnál egy Balogh nevű tenorista, akibe halálosan szerelmes volt, és aki irántam kezdettől fogva érdeklődött, és aki iránt én sem voltam egészen közönyös. Az igazgatóné művészi féltékenysége tehát a szerelmes asszony féltékenységével párosult, meg is ragadta a legelső alkalmat arra, hogy egy csekélységért az egész személyzet előtt megalázhasson. Durván leszidott. Én szó nélkül fogadtam szavait, mint az orosz rabszolga a korbácsütéseket.”[10]

Természetesen nem mindig az igazgató felesége, a diriné zsarnokoskodott. Szegeden 1933-tól 1939-ig Sziklai Jenő volt az igazgató, aki feleségét, Patkós Irmát, szinte minden színésznőjével megcsalta. A színésznő élete végén mégis elnézően nyilatkozott férjéről, inkább kolléganőit hibáztatta: „Már fiatalabb házas korunkban is észrevettem bizonyos dolgokat. Éreztem, hogy valami nincs rendben a férjem és köztem. Nagyon szerette a nőket, és ők is őt. Mert szépfiú volt… és hát rendező… aztán mint igazgató. Hogy hízelegtek neki! És ő ezt annyira kedvelte. Majdnem mindig hármasban volt a két testvérrel, Jurik Icával és Júliával. Ők körülvették, kedveskedtek neki. Annyira megfőzték, hogy a végén belebolondult ebbe a Jurik Julcsába.”[11] Sziklai el is költözött a Tisza Szállóba. Amikor Szegeden kiderült, hogy a házaspár külön él, a polgármester és a színügyi bizottság arra kötelezte Sziklait, hogy feleségével mutatkozzon a direktori páholyban, hogy megnyugtassák az embereket. A megalázott asszonynak engedelmeskednie kellett, eljátszani, hogy minden rendben van. Hiszen ha Sziklainak fölmond a város, a társulat valamennyi tagja koldusbotra jutott volna.

Csendőr Etus (Istók, a király apródja) és Petheő Attila (Mátyás deák) a Balatoni rege című Herczeg Ferenc-darab előadásán a Nemzeti Színházban

A zárt színházi miliő, a színházművészek évszázad óta megmerevedett társadalmi pozíciója is hozzájárult ahhoz a meglepő jelenséghez, hogy a XIX. és XX. századi magyar társadalom nemigen szembesült olyan esetekkel, hogy színházigazgatók, rendezők, színházi lapkiadók hatalmukkal visszaélve színésznőket, színészi pályára készülő fiatal lányokat ostromolnak, adnak-vesznek, s csak addig tartják velük a kapcsolatot, ameddig érdekükben áll. Az áldozatok – érthető okokból – hallgattak, akik pedig tudomást szereztek róla, jókedvű anekdotákban oldották fel történteket. Mert vajon hogyan értelmezhetjük másként azt a szellemességet, melyet Varannai Aurél jegyzett fel? Márai Sándor azt mondta egyszer Pünkösti Andorról, aki színikritikusi, rendezői munkája mellett színinövendékeket nevelt: „Bandi olyan, mint Krisztus: mindig a tanítványai veszik körül”.[12]

Egry Mária színésznő kezdetben a szegedi bölcsészettudományi karon tanult, de hamar a színház közelébe került. Fellépett Galamb Sándor Az utolsó szerep című darabjában, melyet a szegedi Városi Színházban 1931. február 15-én mutattak be Táray Ferenc és Ajtay Andor főszereplésével. A húsz év körüli lány ekkor ismerkedett meg a huszonnyolc éves Németh Antallal. A fiatal rendező felajánlotta, hogy betanítja neki Júlia szerepét: „Maga csak eljön hozzám, s kicsit próbálgatunk. Kíváncsi vagyok” – idézte fel a színésznő Németh szavait. Bár a históriát emlékiratában megírta, elmondani nem volt képes: „Millió dolga volt, de kétszer egy héten mégis. Délután elmentem, s akkor. Nézze, most megmondom magának őszintén, hogy erről nem akarok beszélni, mert egy darabig nagyon rendesen tanultunk. Az erkélyjelenet az például remekül ment. […] De hát volt az, amikor… Mondjam? Inkább nem.”[13]

Az esethez hozzátartozik, hogy Németh Antallal később Egry Mária többször együtt dolgozott a rádióban.

A legmegdöbbentőbb erőszaktételről furcsa forrás számol be: egy 1932 körül készült feljegyzés, melyet Hevesi Sándor szűk köréhez tartozó nemzeti színházi színészekről, rendezőkről készítettek. Ebben az írásban azzal vádolják meg Siklóssy Pál rendezőt, hogy elcsábította a Nemzeti Színház 16 éves gyermekszereplőjét, Csendőr Etust. A kislány 1912-ben született, utolsó szerepét 1928-ban kapta a Nemzetiben. Állítólag amikor férjhez ment, akkor derült ki az eset. A férj aztán helyben is hagyta az erőszaktevőt.[14]

Jellemző a Horthy-korszak szellemiségére, hogy mindössze egyetlen nagyszabású akciót indítottak a színházi szakma erkölcsi megtisztítására. Akkor sem a színházigazgatókat kötelezték arra, hogy megfelelő gázsival, a munkakörülmények javításával tegyék lehetővé a színésznőknek, táncosnőknek, énekesnőknek, hogy az érvényesülésért, a létfenntartásért ne kelljen eladni magukat. Egy jóval egyszerűbb, adminisztratív megoldást választottak. Az Országos Színészegyesület és a Budapesti Színészek Szövetsége harcot indított a „telefonkönyv-színésznők” ellen. Ezek a hölgyek – gazdag pártfogó reményében – a telefonkönyvben színésznőként szerepeltek, noha soha életükben nem játszottak színpadon. A kampánnyal párhuzamosan átnézték a Budapesti Színészek Szövetsége névsorát, s 1937 elején négyszáznegyven tagot – az ezerötszáz főből! – kizártak a testületből. „Nincs többé telefonszínésznő” – hirdették a lapok.

Az igazi fordulatra azonban egészen 1949-ig kellett várni. A politikai, társadalmi és gazdasági változásokkal a színház számos olyan kolonctól megszabadult, amely ezt a művészeti ágat évszázadokon át terhelte. Az államosítással a társulatok tagjai éves szerződéshez jutottak, havonta fizetést kaptak, a színház biztosította a kosztümöket és a kiegészítőket: cipőt, sálat, kalapot, ékszert. Ezzel párhuzamosan eltűntek a színházi üzemet fenntartó gazdasági magánvállalkozások, nem volt többé szükség színházi mecenatúrára, s a közönség is kicserélődött. A művelődéspolitikusok azt emlegették az egyik legnagyobb vívmányként, hogy megszűnt a színésznők kiszolgáltatottsága: nem kell többé gazdag pártfogó ahhoz, hogy szépen, frissen, ápoltan, kicsinosítva színpadra léphessenek.

A Szabad Népben Molnár Miklós „Új színészek – új színészetért” című cikkében bizakodva tekintett a jövő elé: „Nagymértékben csökkent művészi életünkben a protekcionizmus is, bár e téren is sok még a tennivaló. A tehetséges fiatalok előtt túl sok még az akadály, s a »szerencsés« tehetségtelenek pályáját még mindig túl sok »előkelő« rokon, barát vagy ismerős egyengeti. De egyet már tud minden értékes művészünk: a demokráciában nem kallódhatik el [sic!] a tehetséges ember, bármilyen lassú vagy göröngyös is néha az érvényesülés útja.”[15]

Bár ezeket az elveket hirdették évtizedeken át, a szép színházi tündérvilág kevéssé változott. A kulisszák mögött a bevett szokások szerint zajlott tovább az élet.

[1] Molnár Ferenc, Az ibolya, in M. F., Színművei (Bécs: Novák, 1972), 522.
[2] Uo., 504.
[3] Kemény Simon, „Magyar újdonságok”, Magyar Figyelő, 1914, 478.
[4] Lakatos László, „Dániai útinapló”, Magyar Figyelő, 1913, 61.
[5] Nagy Lajos, A lázadó ember (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983), 247.
[6] Gellér Lajos, Nyitott szemmel (Budapest: Bibliotheca, 1958), 33.
[7] Péchy Blanka, „Bajor Giziről szóló vegyes feljegyzések”, Magyar Tudományos Akadémia Kézirattár, Ms 2417/206.
[8] Jászai Mari, „Emlékezések”, in J. M., Írásai, szerk. Debreczeni Ferenc (Budapest: Művelt Nép, 1955), 65–66. Jászai könyvének első kiadásában hiába keressük az inkriminált részt, Lehel István, aki sajtó alá rendezte a művet, bölcsen kihagyta.
[9] Gróf Kinskyné Pálmay Ilka, Emlékirataim (Budapest: Singer és Wolfner, 1912), 22.
[10] Uo., 23.
[11] C. Fehér Ferenc, Patkós Irma (Cegléd: Cegléd Város Tanácsa, 1990), 55.
[12] Varannai Aurél, Toll és bilincs. Egy liberális újságíró élete (Budapest: Gondolat, 1989), 203.
[13] Egry Mária szóbeli közlése, 1991. május 16. Az interjú a szerző birtokában.
[14] Az említett feljegyzés az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárban található, jelzete Fond 5/47.
[15] –r. –s. [Molnár Miklós], „Új színészek – új színészetért”, Szabad Nép, 1949. január 12.