„A Vígszínház 122 éves történetében ez az első alkalom, hogy műsorra kerül Shakespeare leghíresebb műve” – így hirdeti a színház honlapja William Shakespeare Hamlet című tragédiájának előadását.

A megállapítás csak részben igaz, hiszen színháztörténet-írásunk csak a magyar nyelvű bemutatókat tanulmányozta, amikor a színház műsorát méltatta. A színház alapítói azonban hangsúlyozták, hogy az idegen nyelvű vendégjátékok legalább annyira fontosak, mint a társulat premierjei. A részvényeseket levélben figyelmeztették, hogy ezekre a bemutatókra is elővételi joguk van, s ez a gesztus azt bizonyítja, hogy a külföldi vendégjátékok a Vígszínház műsorának lényeges részét alkották. Különösen az első években volt meghatározó a Vígszínház játékrendjén a külhoni társulatok jelenléte. A színház vezetősége 1901-től Otto Brahm, 1904-től Max Reinhardt együttesének meghívásával tudatosan mutatta be közönségének a kortárs európai színházművészet legizgalmasabb törekvéseit. Staud Géza „Max Reinhardt Magyarországon” című összefoglalójában felhívta a figyelmet arra, hogy 1909-ben „különösen nagy sikert aratott Moissi Hamletje. Az előadás iránti érdeklődést tovább növelte az a körülmény, hogy a bemutatót a müncheni Künstlertheater számára készítették, ahová Reinhardt – társulatának budapesti tartózkodása után – hosszabb vendégszereplésre indult. Így aztán az új Hamlet premierjére a pesti Vígszínházban került sor.”[1] Természetesen nem mindenkinek tetszett a Vígszínháznak ez a törekvése. Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja egyenesen károsnak ítélte a németek jelenlétét: „A berliniek nem hoztak semmiféle új művészetet, sem együttesükben, sem egyes színészeikben nem haladták meg a legátlagosabb színvonalat, semmi új dologra bennünket nem taníthatnak meg, sőt ellenkezőleg, nyomorult műsorukat nyomorultul játszották végig.”[2] Ezzel szemben a Pesti Hírlap lelkesen számolt be a nem mindennapi színházi estéről, William Shakespeare Hamletjének bemutatójáról: „A közönség elég szépen megtöltötte a Vígszínházát, s az előadással meg volt elégedve. Főként Hamlet személyesítője, Moissi Sándor, olyan zajos ovációk tárgya volt, hogy egy felvonás után vastapsot is kapott. Reinhardt Shakespeare-előadásai mindig érdekesek, mert egy tanult, művelt és lelkiismeretes színigazgatónak és fegyelmezett színtársulatnak becsületes munkájában gyönyörködhetünk. Feltűnő mindenekelőtt Hamlet előadásában is a kiállítás, amellyel Reinhardt az összes színházak sablonos Shakespeare-előadásaitól eltérő újat akar produkálni. Nem díszes kiállításra törekszik, hanem stílszerűre. Még pedig abban az értelemben, hogy a Shakespeare korabeli primitív színpadi dekorációkat utánozza. Mindenesetre originális gondolat, mely e mellett olcsó is.”[3]

Alexander Moissi Hamlet szerepében. Max Reinhardt rendezését 1909. június 17-én a müncheni Künstlertheaterben mutatták be.

Talán ennek a bemutatónak is köze volt ahhoz, hogy fél évvel később a Vígszínház társulata megpróbálkozott Shakespeare A makrancos hölgy című művének interpretációjával. Az előadást nem nagyon említik meg a Lipót körúti színház történetét bemutató munkák, de – ahogyan a napilapokban olvasni lehetett – nagy várakozás előzte meg a vállalkozást, s a premierközönség zsúfolásig megtöltötte a nézőteret: „A csintalan komédiák és hipermodern drámák színpadán ma este először Shakespeare-t játszottak. Igaz, hogy csak A makrancos hölgyet, igaz, hogy csak kísérletképpen. De azért mégis csak Shakespeare az a Vígszínházban. Szóval érdekes művészi esemény, amelynek társaságos jelentőséget ad a színház bemutatóinak fényes és előkelő közönsége” – írta Sebestyén Károly, a Budapesti Hírlap kritikusa.[4] A két főszereplőt, Hegedűs Gyulát és Varsányi Irént dicsérték a bírálók, azt azonban a Népszava újságírója kifogásolta, hogy a darabot a modernség jegyében megkurtították: „A két színben lefolyó előjátékot a fordító rövid prológja helyettesíti. Hegedűs valóságos primadonnaszerepet kapott és csinált Petrucchióból. A makrancos asszony leigázása, megszelídítése – az övénél nagyobb szilajsággal, durvasággal, veszekedéssel: ez történik itt csak, a párhuzamos cselekvényből, a szelíd leánytestvér szerelméből s az epizódokból csak annyi, amennyi keretül szükséges. Hosszú jelenetek maradnak el, a negyedik fölvonás olyan végződést kap, amit Shakespeare nem írt: az éhséggel, álmatlansággal, veszéllyel, durvasággal meggyötrött egynapos asszony ültőhelyében elalszik, a szerelmes férj párnával támasztja meg fáradt fejét, és lantot pengetve altatódalt énekel.”[5] Érdekes, hogy Bárdos Artúr az alkotókat nem rója meg a Nyugatban a húzásokért, ő leginkább a dekoráció arányait kifogásolja: a padovai utcarészlet két kora reneszánsz házának „barokk aránybeli hamisságait”, melyek „lehetővé teszik, hogy az ilyen palazzo első emeletéről teljes kedélyességgel le lehessen emelni bármelyik büszke padovai lovag süvegét”. Írásának végén azonban dicsér is: „Egy pillanatra mégis levegővel, élettel, művészettel telt meg a történelmi hűségű színpad. A lakoma darabot végző képében. Ezt emberek hozták, emberi gesztusok mártódtak meg a levegőben és hajszínek élénkségéből, és szemek ragyogásából szűrődött össze egy kis színes és kecses cinquecento. Ezt emberek hozták.”[6]

Shakespeare műve mindössze tizenhat alkalommal került színre, vagyis megbukott. Az intézmény első korszakában nem is játszottak többet versben írt, kosztümös, klasszikus színjátékot. Sokat elmond a Vígszínház vezetőségének álláspontjáról Roboz Imrének 1940. augusztus 21-én Harsányi Zsolthoz intézett levele: „Heltai Jenő volt tegnap nálam. Elhozta Molière A nők iskolája fordításából elkészült 3 felvonást (az 5-ből). Dani elolvasta, azt mondja, nagyon szép a fordítás, csak az elvi kérdés a fontos. És hogy ki tudná játszani nálunk. Heltai Somlayra gondolt. De meg tudja tanulni? A fordítást eredetileg a Nemzeti Színház rendelte nála, azt hiszi, hogy Németh Antal kiengedi. Én is azt hiszem.”[7]

Az írás két szempontból is fontos. Jób Dániel, a Vígszínház rendezője, igazgatója elvi akadályát látta annak, hogy az egészen másféle stílushoz szokott színészek Molière-t tolmácsoljanak. S tegyük hozzá, talán a közönség sem üdvözölte volna ezt a próbálkozást. Roboz még azt is kétségbe vonta, hogy Somlay Artúr, aki 1925-ben a Renaissance Színházban Hamlet szerepében is bemutatkozott, meg tudna birkózni a szöveggel. Meglepő, hogy azt viszont elképzelhetőnek tartotta, hogy a Nemzeti Színház lemond a megrendelt szövegről, csak azért, mert a hatályban lévő törvények miatt nem dolgoztathat zsidó fordítóval. Roboz felvetése azért is érdekes, mert íratlan szabálynak számított, hogy a Vígszínház tiszteletben tartja a Nemzeti klasszikus műsorát, s nem próbál meg e tekintetben versenyre kelni az állami színházzal.

Ruttkai Éva (Viola) és Pécsi Ildikó (Olivia) Kapás Dezső Vízkereszt-rendezésében (1968)

A Vígszínháznak ugyanis egészen más volt a hivatása. Márai Sándor szemléletesen fogalmazta meg, mi tette egyedülállóvá a fővárosi színházi életben a millenniumkor alapított intézményt: „A Vígszínház tanította meg negyven év előtt »társalogni« Pestet, ahol hiányzott a polgári szalon. A Vígszínházban látott a serdülő nagyváros tollasodó polgára először szépen berendezett szobákat, hallott nagyvilági hangon előadott könnyű problémákról, a Vígszínház tanított egy friss polgári társadalmat meghajolni, elegánsnak lenni, könnyedén és tetszetősen beszélni, takaroson és divatosan öltözködni, […] urbánus simítást adott a pesti társadalomnak, mulattatott és könnyeztetett, de mindig diszkréten, kulturáltan, lelkesen, kitűnő összetanultságban.”[8] Ez a szellemiség azonban megakadályozta, hogy igazi színházi műhely alakulhasson ki, mert az igazgatók, rendezők és dramaturgok úgy vélték, hogy a közönség miatt ragaszkodni kell a tradíciókhoz. A színház saját hagyományainak fogságába esett, s ehhez Jób Dániel az 1945-ös fordulat után is ragaszkodott. Igaz, hogy 1945. május 30-án Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely című művével tették le névjegyüket, a folytatás elmaradt. A színház sorsát az államosítás végképp megpecsételte – 1949-ben feloszlatták a társulatot, a régi Vígszínházról évekig egy sort sem írtak le. Kivéve, amikor bejelentették, hogy a Honvéd Színház számára újjáépítik. A homlokzatra 1951-ben végül „A Magyar Néphadsereg Színháza” felirat került, s hiába emlegették az emberek továbbra is Vígszínházként, régi elnevezését csak 1960-ban kapta vissza. A műsorpolitika észrevehetően az 1950-es évek közepétől változott. Magyar Bálint volt az első igazgató, aki az új politikai és társadalmi környezetben megkísérelt visszacsempészni valamit a háború előtti szellemiségből – igazi megújulásra csak a Várkonyi Zoltán nevéhez fűződő korszakban kerülhetett sor. Várkonyi törekvéséről éles és árnyalt képet festett Koltai Tamás: „a megújhodott vígszínházi profilt, amely a hetvenes évekre alakult ki, sokáig nem vettük észre. Nem vettük észre, hogy Várkonyi »polgári« színháza a régi Vígszínházból nem a drámafelsőrész-gyártó kisiparosokat, hanem Molnár Ferencet őrzi; nem Noël Cowardot tekinti jogfolytonosnak (bár játssza még), hanem Csehovot (őt egyre többször játssza); Brucknert pedig lassanként fölcseréli Dürrenmattra. És alig-alig vettük észre, hogy a stílus is kezd átalakulni, megőrizve eleganciáját, artisztikumát, könnyedségét, hogy beengedje, amit a képlékenyebb színházi nyelv eszközei, a játékos formák másutt már megvalósítottak.”[9]

Az új Vígszínház első Shakespeare-bemutatóját is Várkonyi Zoltán rendezte: 1963. január 17-én Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal a címszerepekben került színre a Rómeó és Júlia. Ezt követően az angol szerzőnek még tizenkilenc darabját mutatták be. Általában a vígjátékait tűzték műsorra, de eljátszották a Macbeth, a II. Richárd, a III. Richárd, a Lear király és az Othello című drámáját is. Érdekes, hogy akárcsak 1910-ben, elsősorban a kimagasló színészi alakítások miatt maradtak emlékezetesek ezek a produkciók.

Horvai István és Marton László igazgatása idején a Vígszínház hű maradt az új tradíciókhoz. Érdekes, hogy amikor 1987-ben előadták Zerkovitz Béla Csókos asszony című operettjét, s ezzel új színjátéktípus került színre, Tarján Tamás úgy vélte, hogy a színház mintha csak Várkonyi Zoltán születésének hetvenötödik évfordulóját ünnepelné a premierrel. Megjegyezte, hogy súlyosabb színdarabbal talán örömtelibb lett volna az ünneplés, egyúttal azonban arra figyelmeztetett, hogy „épp Várkonyitól, az ő ezerirányú nyitottságától volt idegen az a művészgőg, amely száműzné a Csókos asszonyt a Víg idei színpadáról”.[10]

Hegedűs Gyula Petrucchio szerepében A makrancos hölgyben (1911)

Amikor az ezredfordulón Marton László igazgatót a színház munkájáról és törekvéseiről kérdezték, így válaszolt: „A Vígszínház modellje a klasszikus népszínházi modell […]. Mi azt vállaljuk, hogy klasszikusokat – nálunk négy Shakespeare-előadás fut folyamatosan –, modern klasszikusokat – Ibsen, Csehov, Camus, Brecht – és minőségi szórakoztató előadásokat – ilyen a Padlás – egyszerre szerepeltetünk a repertoáron, és úgy tűnik, ez a módszer bevált. Az az érzésünk, hogy az értékes irodalmi színház ismét felértékelődött, fontos lett az emberek számára.”[11]

Eszenyi Enikő 2009-ben lett a Szent István körúti intézmény vezetője. Pályázatában is leírta, az újságíróknak is elmondta, hogy miért vállalkozott az igazgatásra: „sok tehetséges ember koordinátora szeretnék lenni. Nyitott színházra törekszem, minden jó ötlet érdekel. A Vígszínház ma a legtöbb nézőt befogadó prózai színház Magyarországon. Óriási erőfeszítést jelent estéről estére több mint ezer nézőt becsalogatni a nézőtérre. De én rendületlenül hiszek a nagyszínház erejében […]. Nem kevesebbre vállalkozom, mint hogy megőrzöm a több mint százéves vígszínházi hagyományt, mindazonáltal a folyamatosság és a megújulás egyensúlyát keresem.”[12]

Marton és Eszenyi szavaiból kiderül, hogy a Vígszínház a gyorsan változó színházi világban nem támaszkodhatott pusztán a múltra. Arra a tradícióra, melyet Bárdy György 2003-ban így jellemzett: „Hitem szerint él még a Vígszínházi stílus, amelyet világosság, könnyedség, természetesség, elegancia jellemzett. […] Az elődök öröksége a mostani előadásainkban is fellelhető. Hacsak egy ifjú titán nem akarja megváltani a világot azzal, hogy fejjel lefelé lógva szavaltatja velünk Shakespeare-t.”[13]

A közelmúltból lehetne idézni olyan kifakadást is, mely szerint a vígszínházi szellem immár a múlté. Természetesen ezt nem lehet határozottan kijelenteni, hiszen a vígszínházi tradíciókhoz nem csupán az ideális pesti szalon képzetét lehet hozzákapcsolni. Ma már a művelt vígszínházi közönség sem ismeri a színház hőskorának törekvéseit. Feledésbe merült, hogy a huszadik század elején az új intézmény hogyan tört utat az erős, modern, polgári magyar drámairodalomnak. S hogyan népszerűsítette – elsősorban külföldi művészek vendégjátékai révén – az európai színházi áramlatokat. A Vígszínház folyamatosságához ez a tendencia éppen úgy hozzátartozik, mint a természetes játékmód, a kiváló színészegyüttes, a fergeteges tempójú előadás. Eszenyi Enikő eszményi színháza, melyben „megkerülhetetlen társadalmi valóságunk kritikai és elemző szemlélete, és amely meghatározó szerepet játszik a társadalomban”[14] – rokon ezzel a nemes törekvéssel.

[1] „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1994), 68.
[2] Budapesti Hírlap, 1909. június 6.
[3] Pesti Hírlap, 1909. június 1.
[4] Budapesti Hírlap, 1910. január 16.
[5] Népszava, 1910. január 16.
[6] Bárdos Artúr, „A makrancos hölgy és a Vígszínház”, Nyugat 3 (1910): 3:207, 208.
[7] Roboz Imre levele Harsányi Zsoltnak [Budapest, 1940. augusztus 2.], Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Kézirattár.
[8] Márai Sándor, „Műsoron kívül”, Újság, 1936. május 14.
[9] Koltai Tamás, „Párhuzamos életrajzok”, Népszabadság, 1982. május 15.
[10] Tarján Tamás, „A jó öreg omnicsek. A Csókos asszony a Vígszínházban”, Népszabadság, 1987. május 27.
[11] Kerékgyártó György, „A klasszikus népszínházi modell. Egy ilyen teátrumban minden generációnak meg kell találnia a kedvére való előadást”, Népszava, 2002. május 30.
[12] Borzák Tibor, „Ide a nagy fehér bálnát!”, Szabad Föld, 2009. január 23.
[13] Bogácsi Erzsébet, „»Már azt hittem, nem kellek«. A nyolcvanéves Bárdy György forgatásra készül”, Népszabadság, 2001. május 21.
[14] „Eszenyi Enikő nem titkolódzik. A Vígszínház direktora folytatni szeretné a sikeres tevékenységét”, Népszava, 2013. szeptember 5.