Végig az az érzésem, hogy a Radnóti Színház előadása nem akar se többet, se (nagyon) mást, mint a film, ami úgy jó, ahogy van – épp ezért elkerülhetetlen az összehasonlítás, a filmre való folyamatos hivatkozás. Az Anders Thomas Jensen forgatókönyvéből 2005-ben a szerző rendezésében készült film a rehabilitációját töltő neonáci Adam és a lelkész Ivan közötti, több síkon értelmezhető harcot mutatja be.

A nyitóképben egy idős asszony ül a színpadon. Valahonnan kintről kiáltozás („Christopher!”) és nevetés hallatszik, majd begurul egy labda, a nő kajánul mosolyogva gyorsan felveszi és eldugja a háta mögé. Aztán berohan egy rövidnadrágos, hórihorgas alak, vélhetően egy virgonc fiú apja, keresi a labdát, de mozdulataiból, gesztusaiból jól látszik, hogy nem vesz tudomást arról, aki rajta kívül jelen van még a színpadon. Egyedül van, és még sincs egyedül. A jelenetet utólag lehet értelmezni mindabból, amit Szikszai Rémusz rendező „hozzátett” az Ádám almáinak színpadi adaptációjához. Ezeknek a változásoknak a nagy része teljesen indokolt (még ha nem is mindegyik működik maradéktalanul), és újabb értelmezési rétegekkel árnyalja a korábbi verziót más tekintetben hűen követő történetet.

Rusznák András. Fotó: Dömölky Dániel

Sőt, végig az az érzésem, hogy a Radnóti Színház előadása nem akar se többet, se (nagyon) mást, mint a film, ami úgy jó, ahogy van – épp ezért elkerülhetetlen az összehasonlítás, a filmre való folyamatos hivatkozás. Az Anders Thomas Jensen forgatókönyvéből 2005-ben a szerző rendezésében készült film a rehabilitációját töltő neonáci Adam és a lelkész Ivan közötti, több síkon értelmezhető harcot mutatja be.

A színházi változat még a két főszereplő jelmezét is átvette: Ivan ugyanúgy fekete rövidnadrágban és ingben van, Adam pedig farmerban és a lezserség és a fegyelmezettség között pontosan félúton levő pólóingben. Igaz, az ő kopasz fején egy tetovált horogkereszt is ékeskedik, amelyet percekig bámulhatunk az előadás elején – a Radnóti Színház Adamja még kevésbé árul zsákbamacskát világnézetéről, mint Ulrich Tomsené. Ez utóbbi valahogy zsigerileg tűnik neonácinak, Pál András – bár a színészre gyakran osztják a rossz fiú és/vagy az agresszor szerepét – ellágyulásra hajlamosabb, intellektuálisabb alkatúnak látszik, talán ezért van megtámogatva a karaktere egy kis elmebajjal is: ahogy akkurátusan kipakolja zacskókba szortírozott holmiját, az minimum szépen kifejlett kényszerességre vall. Ahogy az előadás a végéhez közeledik – győzelme siralmas következményeit látva – egyre jobban kinyílik, és szinte megkönnyebbül, hogy végre beengedheti a szépet és a jót, hogy végre nem lárvaarccal kell néznie a világba. László Zsolt Ivanja hasonlóan habókos, fecsegő, de kicsit talán izgágább, mint skandináv párja. Hogy mennyire őrült, értelmezés kérdése, hiszen a valóság kizárását úgy is olvashatjuk, hogy számára minden találkozás, érintkezés a másikkal előítéletek nélkül, az első rápillantás nyitottságával és tisztaságával megy végbe. Azért nem kizárólag az angyali szelídség segítségével tartja fenn a rendet, tud ő kicsinyesen piszkálódó is lenni, például amikor megtiltja Paulnak, hogy a parókia vécéjét használja, vagy amikor Sarah előtt ugráltatja Adamot, és veszekszik vele a sütemények száma miatt.

A mellékszereplők közül a Rusznák András által játszott Khalid története változott meg kissé, a magyar színpadi változat megtoldotta alakját egy menekült-beszámolóval. Khalid a harang kötelén csüngve, akcentus nélkül – mintegy az előadás fikciójából kilépve – meséli el, hogyan mészárolták le népes családját. Érthető, hogy a film születése óta történt változások miatt szükségét érezte a rendező annak, hogy még véletlenül, viccből se csak a terroristát lássuk Khalidban, és hogy elmorzsoljunk néhány könnycseppet szívszorító története hallatán. Azonban a jelenet nagyon kilóg az előadásból. (Kinek és miért mondja el ezt a monológot? Ha nekünk, a közönségnek, akkor miért csak ő beszél kifelé?) Másrészt az is bosszantó egy kicsit, hogy egy arab férfi manapság a magyar (európai?) színpadokon szinte kizárólag terrorista vagy menekült lehet. A Schneider Zoltán által játszott (érdekesség, hogy a filmben ő szinkronizálta ezt a szerepet), nemi erőszak miatt börtönviselt Gunnar már csak ártalmatlan emberi roncsnak, jámbor behemótnak tűnik, egészen addig, amíg Ivan el nem hagyja kis nyáját, és fel nem borul a világ rendje. Paul (Bálint András) a lelkifurdalásba és az elszámoltatástól való félelembe belehülyült emberi romhalmaz. Sarah (Radnay Csilla), mivel fiatal, kevésbé barázdált arcú, sokkal reményteljesebb alaknak tűnik, emiatt tragédiája nem annyira mély és megélt. Az orvos (Gazsó György) a száraz tudomány érzéketlen katonája, kis provinciális stichhel (ennek ellenére sem értem, hogy miért kell fosásra hivatkozva elrohannia az utolsó jelenetében).

A díszlet szinte szolgaian követi a filmbeli helyszíneket: van konyha, Adam szobája, kert almafával, templom, kórház, sőt benzinkút is. Mindez rendkívül leleményesen és praktikusan van megoldva a Radnóti kicsiny színpadán, amely ettől azonban nagyon zsúfoltnak, némelyik helyszín pedig túlságosan távolinak tűnik. Bár az is kétségtelen, hogy az így egymással párhuzamosan, több helyszínen zajló események még viccesebbé teszik az előadást. Gunnar például épp akkor húz le egy felest, amikor Ivan azt magyarázza Adamnak, hogy védence alkoholista volt.

Míg a film legfeljebb a nézői gondolkodásba engedte be a transzcendenst, és az ábrázolás síkja szinte teljesen realisztikus volt, Szikszai rendezése hagyja a színházban végbemenni a csodát. A Radnóti előadása tehát többször él a stilizálás eszközével, kezdve az olyan apróságokkal, hogy Lambert, a macska nem igazi, hanem merev plüssállat, amire még rá is játszanak Gunnar simogató mozdulatai (és ami rezonál persze azzal is, hogy Ivan vidáman szaladgáló kisfiúnak látja Christophert). Az is a humor forrása, hogy az előadás ellenáll a domesztikálásnak, vagyis nem akarja belesimítani a magyar utalásokat a dán kontextusba, sőt kifejezetten kiemeli őket. Gunnar például Unicumot iszik, Ivan pedig a Hetvenhét magyar népmeséből olvas fel, és még meg is magyarázza, hogy kerülhetett a kezébe ez a furcsa könyv, ez az „új fordítás”.

Ezeknél sokkal nagyobb „beavatkozás” a titokzatos női alak szerepeltetése az előadásban. Csomós Mari, ahogy arról korábban szó volt, már az első jelentben a színen van. Egyik szereplő sem vesz róla tudomást, és ő maga sem folyik bele a cselekménybe, illetve apró beavatkozásai (például amikor felveszi a földre hullott keresztet vagy elgurítja a labdát) észrevétlenül maradnak, és a szereplők sorsának szempontjából lényegtelenek. (Persze ki tudja, hogy hol kezdődik és hol végződik az ő ereje, talán épp ezt hagyja nyitva az előadás. Mindenesetre a kérdésfeltevés maga lehetne kicsit határozottabb.) Inkább a megfigyelő pozíciójában van: olykor élénkebben, olykor kaján vigyorral követi a történéseket, néha átsétál a színen – mindenesetre miután megszoktuk jelenlétét, már nem vonzza a néző tekintetét. Ő az, Aki veled van, írja a színlap, egyszerre utalva az Adam fejére tetovált náci jelszóra és Ivan hitére is – Ivan többször bizonygatja az Adammal folytatott harcban, hogy Isten vele van. Nos, az előadásból úgy tűnik, hogy mindenkivel. Csomós Mari olvassa fel Jób könyvét is, pontosabban kihangosítja azt, amit Adam olvas egy kicsit hosszúra nyúló, a közönség figyelmét próbára tevő jelenetben. Jelenlétét nem éreztem mindenestül indokoltnak, inkább felvetésszerű, kibontatlan motívum marad. És az is összezavart kicsit, hogy ő, Aki veled van nem minden jelenetben üldögél a színpadon – persze lehet, hogy ezzel kapcsolatban van érvényes rendezői koncepció, csak elsőre nem világos.

Az „Istennőnél” sokkal maradandóbb, sőt felejthetetlen élmény Ivan és Christopher közös jelenete, amelyben az apa a Fából faragott Péter című mesét kezdi el felolvasni fiának. Épp amikor a mesében a falhoz támasztott fabábu feléled, Christopher is megrándul a tolószékében. Először csak meg-megrezdül – és néhány pillanatra mi is elhisszük, hogy valóban csoda fog történni. Aztán a Christophert játszó Újvári Milán (aki kortárs táncos) szép lassan átcsúszik-áttáncol egy másik síkba, és innentől kezdve már világos, hogy amit látunk (és ezt a színpad megvilágítása is egyértelműen jelzi), az csak a képzelet szüleménye. És mégis maga a csoda. Újvári szinte incselkedik apjával, „nézd mit tudok”, mondja minden mozdulata, „és még ezt is, és ezt is” – és egyre lehetetlenebb, akrobatikusabb kunsztokat mutat be. Elképesztő, könnyed tánca a tolószékkel mintha súlyokat oldana le rólunk, pár percre felszabadít minket abból az automatizmusból, hogy a világot csak a látható valóságon keresztül érdemes szemlélni. Annyira döbbenetesen szép és sokfelé ágazó ez a jelenet, hogy az Ivan arcán szétáradó büszkeségbe, szeretetbe bele tudom látni az elfogadást, a megadást is. Láttuk Christophert táncolni – és megtanuljuk Christophert elfogadni mozgásra képtelen, néma gyermekként.

És talán ez az elfogadás vezet el az előadás végéhez, amelyben az immár barátokká lett Adam és Ivan mellett egyszer csak ott teremnek a színpadon a Baltazár Színház értelmi fogyatékkal élő színészei. Nagyon hatásos jelenet, amelyet csak nagyon egyszerű módon tudok körülírni: libabőr, boldogság. A baltazáros színészek egészen más minőséget, jelenlétet, figyelmet visznek be az előadásba, és ez visszahat a többi színészre is. Közben eszembe sem jutott, de utólag elgondolkodtam azon, hogy nem túl hatásvadász-e ez a jelenet, és hogy benne van-e az előzménye az előadásban. Talán azért támadt hiányérzetem, mert a Radnóti verziója nem a másság elfogadására van kihegyezve. Hanem úgy általában az emberére. És akkor már ugyanott tartunk.

Mi? Anders Thomas Jensen: Ádám almái
Hol? Radnóti Miklós Színház
Kik? László Zsolt, Pál András, Schneider Zoltán, Rusznák András, Radnay Csilla, Gazsó György, Bálint András, Kelemen József, Újvári Milán, Csomós Mari, Hajdu Tibor eh., Konfár Erik eh., Vilmányi Benett eh. / Közreműködik: Erdős Balázs, Fehér Dániel, Keresztes Anna, Kocsi Zsófia, Kovács Anna, Kovács Veronika, Medetz Attila, Pátkai Andrea / Színpadi változat: Kovács Krisztina / Jelmez: Kiss Julcsi / Díszlet: Pater Sparrow / Átdolgozta és rendezte: Szikszai Rémusz