Lázadó és engedelmes, zárkózott „kislány” és szenvedélyes szerelmes, halkszavú, akire nem lehet nem figyelni.

Fotók: Szarka Zoltán

– Legutóbbi bemutatódban Lénát alakítod Büchner darabjában. Pont ilyennek képzellek a valóságban is: egy törékeny alkatú, de ugyanakkor erős, szenvedélyes nő, akiben hatalmas belső tűz ég…

– Lénával biztos sok mindenben hasonlítunk, de én talán egy picit zárkózottabb vagyok. Bennem is van egy rejtett vadság, meg az is közös, hogy szeretem a szabadságot. De más szempontból meg nagyon engedelmes vagyok: van bennem tekintélytisztelet, a feladatokkal szembeni alázat, megfelelési kényszer. Valószínűleg ezek még a gyerekkoromból jönnek: szófogadó, jótanuló kislány voltam. Viszont mindig felébred bennem a lázadó énem, amikor valami igazságtalanságot érzékelek. De lehetséges, hogy én nem mernék elszökni titokban, mindent magam mögött hagyva. Beleragadnék a problémába, és szenvednék csendben vagy hangosan.

Szerintem alapvetően mindenki önmagából, a saját személyiségéből építi fel a szerepét, de ezt csak úgy lehet, ha állandóan elemzem magam. A saját vágyaimmal és emlékeimmel dolgozom. Miután folyamatosan magamban kutakodom egy figura megjelenítésekor, előfordulhat, hogy a szerep révén a saját életemben is rálátok valamire, amire addig nem, megvilágosodnak összefüggések. Egyfajta önismereti terápia ez.

– A Leonce és Lénaban rajzolsz is, a Szkéné előterében pedig láthatóak az előadáshoz készült képeid…

– Talán túlzás, hogy rajzolok – firkálgatok időnként az előadásban. Adott volt a papírmasé díszlet, Rába Roland, a rendező kérte, hogy rajzoljak rá, kiegészítettem az erdőt mindenfélével. Előtte az egyik monológgal kapcsolatban is kedvem támadt képeket csinálni, úgyhogy ott maradtam délutánonként rajzolni. Egy ideig úgy volt, hogy ezek is benne lesznek az előadásban, de azután végül kikerültek, és hogy ne tűnjenek el teljesen, kiraktuk az előtérben, a büfé előtt.

Tagozatos általános iskolába jártam, mert már kiskoromban kiszúrták a szüleim, hogy nagyon érdekel a rajzolás. Viszont amikor középiskolába készültem, döntenem kellett, hogy a művészeti gimnáziumnak a rajz vagy a dráma tagozatára fogok járni: mindkét helyre felvettek, de végül a drámát választottam.

– A rajzolást teljesen elengedted?

– Nagyjából igen. Viszont mióta így visszakúszott az életembe, többször felmerült bennem, hogy újra el kellene kezdeni, tanulni kéne, mert annyira jótékony hatása van lelkileg, szinte terápia. Nagyon jót tesz nekem az a koncentrált figyelem, amire szükség van ahhoz, hogy képileg létrehozzak valamit magamból.

– Nyilván sok belső és külső körülmény is szerepet játszott abban, hogy csak kétszer egy évig voltál kőszínház tagja, de azért nem lehet véletlen, hogy ezt a két évet leszámítva alternatív műhelyekben, az ún. független szférában dolgoztál. Mindig győzött a szabadságvágyad?

– Nagyon különböző volt a két történet. Szolnok úgy indult, hogy akkor kerültem ki a főiskoláról, nem volt más választásom, és kifejezetten negatív tapasztalatként maradt meg bennem. A kezdetektől fogva azt éreztem, hogy én innét el akarok menni. Nagyon kezdő voltam, bizonytalan magamban, és teljesen elvesztem a különböző munkákban, nem tudtam kire támaszkodni. Ehhez képest Miskolc teljesen más volt: ezerszer pozitívabb élményt, színvonalas munkát jelentett. Ott egyszerűen az történt, hogy közben világossá vált számomra, ha Miskolcon maradok tag, akkor semmilyen külső lehetőséget nem vállalhatok el. Ez bennem szörnyű fullasztó érzéseket keltett, el kellett döntenem, hogy vállalom-e ezt vagy kilépek, és újra szabadúszó leszek, mint előtte két évig. Az utóbbit választottam.

– A szolnoki évad alatt kaptál a budapesti Katona József Színházban egy szerepet A vadkacsában, amiért megkaptad azután a Színikritikusok díját. Onnan jó emlékeket őrzöl?

– Az egy különleges szerep volt, egy 14 éves kamaszlányt kellett játszanom. Így sok év távlatából a próbaidőszakról leginkább az jut eszembe, hogy Ascher Tamás mindenben azt kereste, hogyan érzem magam a legotthonosabban, hogyan tudok minél inkább önmagam lenni. Az egyik legdrámaibb pillanattal kapcsolatban például azt mondta: ne akarj semmit játszani, és ettől jött ki belőlem, amire szükség volt. A figyelmére is jól emlékszem: kíváncsi volt, tudott úgy figyelni rám, hogy azáltal kikívánkoztak a legnagyobb mélységek. Ezzel a fajta rendezői figyelemmel később is találkoztam néhányszor, másoknál, nagyon jó dolog, ha létre tud jönni.

Mindemellett iszonyúan szorongtam, most is viszonylag zárkózott vagyok, akkoriban még inkább az voltam. Akár azt is gondolhatták, utálom őket, pedig dehogy is, féltem mindentől és mindenkitől, nem tudtam szociálisan „közlekedni”. Néha elgondolkodom, hogy akkor ott, mindennek az elején talán volt bennem valami tiszta öntudatlanság, ami ma már nem biztos, hogy van, vagy másképp van. Minél inkább megtanuljuk az egymás közötti közlekedési rendszereket, annál több álarc rakódik az emberre. Ahogy múlik az idő, és történik az élet, a belső egyre bonyolultabbá és kicsit koszosabbá válik. Nem tudom, hogy ez jó-e, lehet, hogy igen.

Legtöbbet azon gondolkodom mostanában, vajon mitől függ, min múlik, hogy egy munkafolyamat és egy előadás végül is milyen lesz. Mindig úgy kezdjük el, hogy ennek most nagyon jónak kell lenni, mindegyiknek nagy a tétje. De ez egy sok tényezős, érzékeny dolog: az egész személyiség, életek, gondolatok, idegi reakciók a munkaeszköz. Sokféle munka van, megeshet, hogy a rendező és a színész két olyan személyiségszerkezet, amely sehogy nem tud jól találkozni, a folyamatosan széttartó erők nem tudnak közeledni. És megtörténhet az is, hogy felfénylik egy nagyszerű erő, van sok küzdelem, keresés, de közben úgy állnak össze a csillagok, hogy létrejön valami, ami fontosabb lesz, mint a többi munka. A vadkacsa után, ami négy évig ment, ilyen különleges darab lett számomra pl. A nagy füzet.

– Ami szintén hosszú ideje műsoron van. Ez is kell ahhoz, hogy különösen fontossá váljon egy előadás?

– Az jó, ha van ideje beérni egy darabnak, de nem feltétlenül kell hozzá. Ott van például az Emberszag, ami elég hamar lekerült a műsorról, mégis kiemelkedő helyen van a lelkemben, mert olyan dolgokat tudtam megcsinálni benne, amiket addig soha: mindig féltem a színpadon való énekléstől, de ebben az előadásban ez a gát teljesen átszakadt, és nagy szélsőségeket tudtam megmutatni. De ilyen jelentőségű lehetett volna a Három nővér a MU Színházban, ha egyáltalán elindulhatott volna az előadás élete. Sajnos különböző okok miatt mindössze háromszor ment le.

– Többnyire kis terekben játszol, sose vágysz nagy színpadra?

– Valószínűleg alkalmasabb vagyok a kis helyekre, egyszerűen jobban állnak nekem. Sose szerettem igazából a nagyszínpadot, nem esik jól az a játékmodor, ami egy nagyobb térhez kell. Az az én világom, amikor ott ül három méterre a néző, és minden rezdülésemet látja.

– Az is benne van ebben, hogy a nagyszínpadon „harsányabbnak” kell lenni, és ez idegen tőled?

– Nem feltétlenül kell harsányabbnak lenni, bár az tényleg alapvető, hogy nagyobb hangerőre van szükség. A pici rezdülések, a finom dolgok a nagyszínpadon nem mind látszanak. Persze a nagyszínpad ugyanúgy tud „igaz lenni”, és van, akinek pont a nézők közelsége ijesztő, de nekem ez az igazi közegem, én inkább a nagy tértől ijedek meg.

A vadkacsában – amit a Katona nagyszínpadán játszottunk – volt egy kiborulása a kislánynak, akit alakítottam. Még most is emlékszem, az volt a szerzői instrukció, hogy „görcsösen zokogva a pamlagra veti magát”. Nekem nagyon fontos volt, hogy az tényleg igazi kiborulás legyen. Két egymást követő napon volt előadás, és Ascher Tamás, aki mindkettőt látta, a második előadás után odajött hozzám, hogy most milyen szép volt ez a rész. Én meg mondtam neki, hogy tegnap igaziból sírtam, ma pedig csak félig-meddig. Erre azt válaszolta: „Látod, látod, ilyen ez a színház.” Vagyis nem biztos, hogy az az „igazi”, amikor én belülről nagyon érzek valamit. A második napon talán erősebb volt a szándéka a mondatoknak, vagy erősebb volt a másik színésszel való viszony.

A hangerővel kapcsolatban egyébként tényleg elég nagy utat jártam be. Bár ma is megkapom sokszor, hogy halk vagyok, de előfordul az ellenkezője is. Tavaly tavasszal történt, hogy jöttünk haza Csíkszeredából, ahol a Soha senkineket játszottuk. Nagyon jól sikerült az előadás, a közönség lelkesedett, én meg boldog voltam, hogy Pepe is elégedett (Scherer Péter,  a rendező). Az autóban azt mondta: káprázatosan játszod, csak az elején nem kell annyira hangosnak lenni. Vicces volt, hogy nekem azt mondják, ne legyek hangos. A hangerő problémának egyébként nem csak technikai okai lehetnek, előfordulhat, hogy túlzottan görcsölök, vagy nem találtunk rá a rendezővel közösen elég biztosan a mondatok mögöttesére, a szituációra, és nem érzem magam a helyemen.

– A Soha senkinek is egy szívedhez közeli előadás – ezért az alakításodért megkaptad a legjobb színésznek járó díjat a 2016-os Kaposvári Nemzetközi ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén – , pedig, gondolom, nem egyszerű  feladat…

– Rettentő fontos téma a bántalmazás, sok formája van, és jelen van mindenhol. Minél idősebb vagyok, annál kevésbé bírom elviselni a valamilyen hierarchiából fakadó gorombaságot, agressziót, visszaélést a munkahelyemen vagy bárhol. A darabban családon belüli gyerekkori szexuális bántalmazásról van szó, egy nagyon súlyos témát kellett fogyaszthatóvá tenni tizenévesek számára, mivel ez elsősorban osztálytermi előadás. Nem lehet egy sötét drámát bevinni a suliba, mert arról hamar leválnak a diákok. Muszáj humorral oldani a feszültséget.

Rengeteget olvastam a témáról, és minél többet foglalkoztam vele, annál jobban érdekeltek a részletek, az, hogy hogyan történnek ezek a bántalmazások, milyen tünetei vannak egy áldozatnak. Arra is fokozatosan jöttem rá, mennyi ilyen történet lehet körülöttem is, amelyekről sose szerzek tudomást, mert a bántalmazás tabutéma.

Azért is szeretem ezt az előadást – ami nyilván egy önző szempont –, mert rengeteget nyitott rajtam: nem gondoltam például, hogy tudok ennyire vicces lenni a színpadon. A darabban sok interakció van a közönség és köztem, ennek a technikáit is meg kellett tanulnom. Megy egy történet, szituációk sora, de közben újra és újra hozzájuk fordulok, bevonom őket, párbeszédet kezdeményezek. Azt is meg lehet csinálni, hogy ha késik valaki, akkor megállok, kiszólok a darabból, azután folytatom. Kifejezetten élvezem, hogy ezeket most már lazán meg tudom oldani. Az előadás egyik legnagyobb ajándéka a másik színésznő, Moldvai Kiss Andrea. Csodálatosan van jelen emberileg és színészileg, folyamatos, élő párbeszéd van köztünk a darabról, sokszor színházon kívül is. Nagyon fontos színházi és társadalmi ügyként kezeli az egészet, így igazi ünnep vele együttműködni.

– Volt egy rövidebb időszak az életedben, amikor „színház nélkül” éltél. Komolyan felmerült akkor, hogy elhagyod a pályát?

– Nem, soha nem merült föl bennem komolyan. A 2011/12-es évad közepén volt egy nagyjából két és fél hónapos időszak, amikor nem volt előadásom, és nem is próbáltam. Egyébként is rettegek mindig, hogy alkalmas vagyok-e erre az egészre, de akkor ez a kétség a tetőfokra hágott. Ennek a sötét pár hónapnak az volt a pozitívuma, hogy megerősödött bennem a meggyőződés, hogy nagyon fontos nekem a színház. Szerencsére nem volt hosszabb, mint mondjuk egy nyár, és talán szükség is volt rá, hogy megálljak egy pillanatra. Azért volt ijesztő, mert életemben először volt olyan, hogy sehová sem tartoztam, és mindez évad közben történt. Éreztem, hogy másfele kezdek menni, de nem tudtam, pontosan merre. Visszanézve persze már nincs akkora jelentősége, de akkor válságként éltem meg, nem láttam a jövőt. Most egyébként megint nem nagyon látom a következő évadot: egy munka körvonalazódott csak eddig. De már megszoktam a bizonytalanságot, megtanultam, hogy ez a szabadúszás velejárója, bátrabban vagyok benne ebben a helyzetben.