A Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház idén ünnepli a huszonötödik születésnapját. Az intézmény élén a kezdetektől Novák János áll. Azzal fogadott, hogy a nagy összegzéseket szeretné elkerülni, mivel úgy gondolja, a huszonöt éves létezés önmagában is elég érv a színház létjogosultsága mellett. De annak örül, hogy az évforduló lehetőséget teremt új, kísérletező előadásokra és szakmai találkozásokra is. NOVÁK JÁNOSsal TURBULY LILLA beszélgetett.

– Azért nézzünk egy kicsit vissza! A Kolibri a Budapest Bábszínházból vált ki. Miért került erre sor, és miért pályázott annak idején?

– A fenntartó döntött arról, hogy az Állami Bábszínház utódjaként két intézményre ír ki vezetői pályázatot. Volt egy fiatal csapat, amely szeretett volna önállósodni, leválni az akkori anyaszínházról. Ketten közülük – Székely Andrea és Orosz Klaudia – megkerestek, hogy pályázzak. Tisztában voltam vele, hogy az itthoni szakmai hierarchiában a gyerekszínházat, bábszínházat sokan marginális területnek gondolják, de ez nem bántott, nem zavar most sem. Talán a Kolibri működésének is köszönhető, hogy a gyerekelőadások minősége és elfogadottsága sokat változott az elmúlt évtizedekben.

Már a kezdet kezdetén sem jelentett visszalépést vagy megalkuvást, hogy gyerekeknek játsszak. Úgy gondoltam, hogy itt összeérhet az a sok minden, amivel addig „felnőtt” színházakban is foglalkoztam: zeneszerzés, rendezés, előadásokban való közreműködés. Eldöntöttem: belevágok. Akkor jött be ez a kuratóriumos, pályázatos világ, amelyhez én nem értettem. Író barátaim, Fábri Péter és Kárpáti Péter segítettek a pályázat elkészítésében. Amikor kineveztek (először csak két évre), ott álltam vezetői és gazdasági tapasztalat nélkül. Emlékszem az első napra, amikor bejöttem az irodába. Egy beépített szekrény polcain Sztálin összes műve fogadott, és egy titkárnő, aki azzal köszöntött, hogy ő nem az én titkárnőm, csak itt dolgozik.

Fotó: Kolibri Színház

– Ez a Jókai téri épület is a Bábszínházhoz tartozott?

– Igen, ez volt az utazó tagozat játszóhelye. Játszani ugyan ritkábban játszottak itt, mert az országot járták. Nem is úgy működött a hely, mint egy önálló színház. A közreműködők az Andrássy úti anyaszínházból sétáltak át ide az előadásokra, a nézők között törtek utat maguknak az öltözőkhöz, bár a paravános játék miatt csak ritkán kellett jelmezt ölteniük. Az akkori díszítők az előtérben ültek a sörösrekeszeken, fújták a füstöt, és az előadásra érkező gyerekek feje fölött kérték ki a büfében a konyakot. Meg kellett teremteni a színházszerű működés lelki és anyagi alapfeltételeit. A gazdasági leválás sem volt egyszerű, végül egyharmad-kétharmad arányban osztoztunk a Budapest Bábszínházzal az állami támogatáson. Az osztozás után úgy kellett új repertoárt építeni, hogy annak nem volt anyagi fedezete a megítélt költségvetésben. Évekbe telt, mire áldozatok árán, a társulat és a fenntartó megértésével, támogatásával sikerült kiegyenlíteni a kezdeti mínuszt.

Szakmai szempontból sokat jelentett, hogy egy évtizeddel a Kolibri megalakulása előtt kijuthattam Svédországba. Revelatív hatású volt ez az út, pedig nem úgy indult, ahogy reméltem. Meghívóink cseppet sem voltak kíváncsiak arra, milyen videókat szeretnénk megmutatni saját előadásainkról. Ők azt akarták, hogy mi – Korcsmáros Gyuri az akkori gyerekszínház igazgatója volt, engem talán a Bors néni rendezőjeként ismertek, Pogány Juditot mint a nemzetközi hírű kaposvári színházi csoda képviselőjét, aki Pinocchio alakításával vált országszerte ismertté –, magyar gyerekszínházi szakemberek lássuk, hogy milyen is az új, svéd gyerekszínház. Egy hét alatt körbelátogattuk Svédország minden jelentősebb gyerekszínházi műhelyét. De jártunk egy erdei színházban is (ahová, mérgemre, csak mezítláb lehetett bemenni), ahol egy olyan monodrámát játszottak, amelyben egy nem túl megnyerő külsejű színész volt a jegyszedő, a beeresztő, a műszak, a fény- és hangtechnikus – és a főszereplő. Duzzogtam, és eleinte kevéssé figyeltem a játékra, aztán fordult a kocka, egyszer csak megéreztem, hogy itt valami felkavaróan jót látok. Ennek az előadásnak az ihletésére készült el nálunk a Kúnos László által zseniálisan Kukacmatyira magyarosított előadásunk, amelyet rögtön az első évadunkban mutattunk be Bán Jánossal, és azóta is töretlen sikerrel játsszuk. Akkori bemutatónkkal új játszóhelyet is avattunk: ez lett a Kolibri Fészek. Akkoriban a nagyszínházi gyerekelőadásokkal szemben a kamaraszínházi, szobaszínházi forma még újdonságnak számított. Lázadoztak is az óvónők: nem azért vesznek színházjegyet, hogy egy szobányi teremben, párnákon üljenek a kicsik, hiszen azt az óvodában is megtehetik. Aztán divatba jött ez a játszóhelyünk is, köszönhetően az előadásoknak, társulatunk és a meghívott művészek művészi munkájának. A Kolibri kezdettől fogva arra törekszik, hogy a magyar klasszikusok és kortársak mellett az itthon még kevésbé ismert külhoni szerzők műveit is műsorra tűzze. A legfontosabb szempont, hogy olyan történeteket mutassunk be, amelyeket magukénak érezhetnek a gyerekek, a családok, a pedagógusok, majd később az ifjak is. Az első évadban ezt a szándékot tükrözte, hogy a Kukacmatyi mellett olyan sikeres előadásaink voltak, mint a Locspocs és a Bolygó Hollandi vagy a Pilinszky-mesékből készült A nap születése. Ezek az előadások alapozták meg a máig épülő, a korosztályokat fejlődésüknek és érdeklődésüknek megfelelően, differenciáltan megszólító repertoárunkat.

– Az akkori kezdő csapat éppen a beszélgetésünk előtti napon mutatta be a Visszatérő című előadást, Czukor Balázs rendezésében. Ebben a saját életükről vallanak, kendőzetlenül, sokszor megrendítő őszinteséggel.

– Egy újabb határátlépés volt ez az előadás. Most, a premier után úgy látom, helyesen döntöttünk, hogy vállalkoztunk rá. A vegyes életkori összetételű közönség előtt tartott bemutató nagy siker volt. Őszintén bízom benne, hogy a fiatal célközönség is jól fogadja majd, hiszen készült hozzá az élményt feldolgozó drámafoglalkozás is. Talán 25 évenként vállalható egy ilyen, a saját életünk eseményeire alapozott, őszinte önvallomásokból építkező előadás – akkor is, ha nem illeszkedik magától értetődően az eddigi kolibris keretekbe. Drukkolok, hogy visszaigazolódjon a befektetett munka és a művészi érzékenység, és ez az előadásunk is rátaláljon közönségére. Lesz még egy hasonló bemutatónk az idei ünnepi évadban, Vidovszky György rendezésében a „Mondj egy mesét!”. Ebben a társulat fiatalabb tagjai beszélnek a gyerekkorukról, jeleneteket improvizálva a felmerült témákra. A jubileumi évad tiszteletére egy kortárs báboperával is készülünk, koprodukcióban az Armel Operafesztivállal: Déry Tibor Az óriáscsecsemő című műve nyomán készült a librettó, zenéjét a nemzetközileg is elismert Vajda Gergely komponálta. Erősen bízom abban, hogy a kortárs zene éppen úgy sikerre vihető nálunk, mint a korábbi, máig műsoron tartott klasszikusopera-feldolgozásaink. Meggyőződésem, hogy sem a felnőtteknek, sem a gyerekeknek nem szabad lebutítani a „komoly” műfajokat. Folyamatosan arra törekszünk, hogy örömteli összművészeti élménnyel érzékenyítsük, tegyük a mélyebb tartalmak iránt is befogadóvá a közönségünket.

– A Visszatérőt ifjúsági előadásként játsszák, de felnőttelőadásnak is tekinthető.

– Ebből a szempontból is felidézzük a kezdeteket, hiszen eleinte voltak felnőtteknek szóló előadásaink, köztük olyan sikerek, mint a Monty Python Gyalog galopp című filmjének első színházi adaptációja, amelyet több éven át Megyeri gyalog galopp címmel játszottunk. Ma már ifjúsági darabnak mondanám azt az előadásunkat is, de a felnőttdarabokkal akkor hagytunk fel igazán, amikor rátaláltunk az ifjúsági korosztályra. Ezzel nemcsak új közönségréteget hódítottunk meg, de művészeink számára is új kifejezési lehetőséget teremtettünk. A stilizált gyerekszínházi, bábszínészi eszköztárat realistább, szociológiailag és lelki tartalmaiban is hiteles játékstílussal bővíthették. Mára mindebből az a legfontosabb, hogy minden korosztályhoz a saját nyelvén, a számára legadekvátabb színházi eszköztárat igénybe véve szólhatunk. A rendszerváltás körüli évek egyik fontos színházi leleménye volt, hogy a gyerekeknek másként is lehet játszani, mint az addig elvárt volt. A marginalitásból kitörve lassanként elfogadottá vált, hogy erre a területre mint a magyar színházi élet fontos szeletére nézzen a szakma és a közönség. Ezt a lassan érlelődő szemléletváltást tükrözi, hogy az előadó-művészeti törvény kiemelt fontossággal említi a gyermek- és ifjúsági színházi előadások, a színházi nevelési programok támogatását. A megújulást a 70-es évek végén a hivatalos intézményi kereteken kívül létrejött első alternatív gyerekszínházi bemutatók alapozták meg. Ezek közé tartozott itthon Tímár Béla Ágacskája, de említhetem saját munkámat, a Dajka Margittal, Kútvölgyi Erzsébettel, Verebes Istvánnal és Horváth Péterrel létrejött Bors nénit is, amelyet nagy szerencsémre Molnár Piroskával és a színház művészeivel játszhatunk tovább, lassan huszonöt éve, a Kolibri Színházban.

A folyamatos művészi megújulásban, továbblépésben sokat segítettek nekem a külföldi utak, fesztiválok. Bővítették a látókörömet, példát adtak arra, hogy mi az, amit érdemes nálunk is bemutatni, és mi az, amit szerencsésebb elkerülni a jövőben. Mindig azt figyeltem, mi alapozza meg a darabok bemutatását a saját országukban, mit akarnak velük az alkotók elmondani a gyerekeknek, miért fontosak bennük a tartalmi és formai újdonságok, és hogy milyen hagyományokat tartanak megőrizendőnek. A gyerekek – akárcsak a felnőttek – az otthonosságot és a meglepetést egyszerre keresik egy előadásban. Tarthatatlanná vált az az álláspont, hogy csak azért nézzen meg a gyerek egy nem neki való, művészileg értéktelen előadást, mert annak mondandója a felnőttek szerint fontos. A lényeges tartalmak megjelenítésének előfeltétele, hogy az alkotók számára is fontos tartalmakat akarjunk megjeleníteni, ugyanakkor érvényes színházi nyelven fogalmazzunk. Ha nincs ilyen szándék, a közreműködők számára rémálommá válhat a gyerekekkel való találkozás. Az efféle – nem átgondolt – előadások főszerepét a figyelmet véglegesen szétverő, pisszegő nézőtéri nénik és pedagógusok játsszák, akik maguk sem hiszik el – és ezt saját példájukkal igazolják is –, hogy érdemes volna a színpadra figyelni.

A Kolibrinek talán ez lett mára a legnagyobb értéke: mi differenciáltan szólunk a közönségünkhöz, életkorukhoz igazítjuk a művészi eszközeinket, ha kell, megtanulunk a digitális generációk nyelvén beszélni – ezt szolgálják a Platform 11+ és a Platform Shift+ együttműködési programok keretében Vidovszky György rendezte új magyar darabok. Fontos, hogy szót értsünk a fiatalokkal, különösen akkor, ha komoly – netán tabunak számító – problémákra szeretnénk felhívni a figyelmüket. Az ifjúsági előadásokban különösen lényeges a hitelesség. Arra törekszünk, hogy ifjúsági előadásaink nézői hozzájuk hasonló fiatalokkal találkozzanak a színpadon, hogy a szereplők öltözködése, testbeszéde, az előadás zenei világa olyan legyen, amit a fiatalok a magukénak érezhetnek. Egy kamasznak a korosztályára jellemző gondokban kell segítséget nyújtani, ehhez pedig a felnőttdarabokhoz képest egy-egy problémára kell fókuszálniuk az alkotóknak. Gyevi-Bíró Eszter irányításával színházi nevelési programot is tudunk ajánlani repertoárunk legtöbb előadásához.

– Volt-e ellenállás a szülők vagy a pedagógusok részéről a számukra szokatlan ifjúsági előadásokkal szemben? Azért kérdem, mert ön is ott volt azon a fórumon, amelyet két éve Zalaegerszegen kellett tartani a Kövek című ifjúsági előadás kapcsán, miután egy szülő feljelentette a színházat az előadás miatt a polgármesternél.

– A Köveket nálunk a darab írója, az eredeti bemutató színész-rendezője, Stefo Nantsou állította színpadra. A szakma és a fiatalok is nagyon szerették, de az úttörő vállalkozásnak számító produkciót másfél év múltán mégis le kellett vennünk a műsorról, mert csak lassan szokott hozzánk az ifjúsági közönség. Pár évvel később, mikorra kibővült az ifjúsági repertoárunk, és a közönség is megkedvelte újabb, nem kevésbé felkavaró előadásainkat, újra műsorra tűztük a Köveket, és akkortól máig töretlenül ível a darab és az előadás sikerszériája. Sok múlik az időzítésen és a szervezésen. Ha új produkcióba kezdünk, még siker esetén is türelmesnek kell lennünk. Egy fecske nálunk sem csinált nyarat, de mikor kibővült a választékunk, keresni kezdték az ifjúsági előadásainkat, kiszélesedett a színházunkban tudatosan választó nézők köre. Közönségszervezőink mindig őszintén elmondják az érdeklődőknek, hogy milyen problémát érintenek az új előadásaink, hogy a szülő vagy pedagógus ne érezhesse becsapva magát. Volt úgy, hogy a pedagógusban az előadás témája azért ébresztett ellenállást, mert maga is érintett volt (válásról, válási árvákról volt szó). Ez is jelzi, hogy mi, felnőttek, szülők, nevelők és művészek is változunk, nevelődünk. De felmerülnek korosztályi kérdések is. Előfordult, hogy mi magunk voltunk túl óvatosak a korosztály meghatározásakor. A Médea gyermekei című darab 9–11 évesek számára készült, de annyira tartottunk a darabban felmerülő konfliktusok nézői fogadtatásától, hogy először csak idősebbeknek mertük játszani. Ez hiba volt, mert a nagykamaszok számára gyerekesnek tűntek az előadásban szerepeltetett tárgyi szimbólumok, a szereplők viselkedése, a problémák megfogalmazása. És amikor végül elkezdtük 9–11 éveseknek játszani, életre kelt a játék. A konfliktusok őszinte megbeszélése, a tabuk ledöntése nem vájkálás, nem a gondok felelőtlen elmélyítése, éppen ezért nem is traumatizál, ellenkezőleg: felszabadít, oldja a nézői szorongásokat. De a Médea gyermekeihez hasonlóan jártunk a 0–3 éves korú nézőkhöz szóló, akkor még kísérletinek számító csecsemőszínházzal is. Magam is ellenálltam a kezdetekkor, könyörögtem a Glitterbird európai uniós pályázat szervezőinek, hogy legalább négy év legyen az alsó nézői korhatár, hogy be tudjuk illeszteni az akkori repertoárunkba a tervezett bemutatót. Aztán hamarosan Saulusból Paulusszá váltam, mert egy werkfilmen a szülőkkel érkező, karon ülő, totyogó nézőkből álló közönség viselkedését figyelve megtapasztalhattam, hogy a jó csecsemőszínházban igenis létrejön a színházi varázskör: a kicsik és a felnőttek igazi közönségként viselkednek, minden résztvevőt boldogít a játék. Mi, felnőttek, közel kerülünk a gyermekeinkhez, és közben önmagunkat is jobban megismerjük. Első magyar csecsemőszínházi bemutatónk alkalmával rátaláltunk egy olyan korosztályra, amely addig nem kapott neki való színházi előadást, és közben egyfajta színházi alapkutatásként a színházi nyelv megteremtésének, megújításának is alkotó részesei lettünk. Szívós Károly, Török Ágnes, Bodnár Zoltán és Tisza Bea közös alkotása, a TODA olyan jól sikerült, hogy sorban álltak a jegyekért itthon, de a külföldi turnéinkon is. Az előadás sikere ugyanakkor évekre frusztrált bennünket. A kimondatlan kérdés az volt, hogyan lehet ezt a minőséget megismételni. Merre tovább? Mi legyen a következő lépés? A Small Size – Performing Arts for Early Years nemzetközi program segítségével ma már a második négyéves periódusban élvezzük az együttműködésből fakadó előnyöket. Az azóta született, legkisebbeknek szóló előadások, a szakmai konferenciák, fesztiválszereplések új impulzusokat adtak a továbblépéshez. Idén újra lehetőségünk nyílt arra, hogy a megszokott időkereten túl, két éven át dolgozhassanak művészeink új bemutatónkon. Tisza Bea és Ruszina Szabolcs Mi újság? című darabjának szeptemberben volt a premierje.

– A Kolibri volt a tantermi színházi előadások hazai úttörője is a Klamm háborújával Scherer Péter előadásában. Miközben azonban egyre többen vágtak bele ebbe a műfajba, a Kolibriben mintha visszaszorultak volna ezek az előadások.

– Ennek szakmai és gazdasági oka is van. Ha bemegyünk az osztályterembe, a gyerekek „munkahelyére”, ritualizáljuk az iskolát. Szerintem erre akkor van elegendő indok, ha olyan darabot találunk, amelynek az osztályterem a természetes közege. A Klamm háborúja ilyen volt. Ha újra találunk ilyen darabot, akkor újra lesz tanteremszínházi előadásunk. A másik ok, hogy a Kolibrinek minden korosztályról gondoskodnia kell. Figyelembe kell vennünk, hogy az „új” korosztályok ne a „régiek” kárára terjeszkedjenek a műsorunkban. A mesejátékok, gyerekoperák kezdettől fogva megújult színházi nyelven szólnak nézőinkhez: a gyerekekhez, a családokhoz. Legnépszerűbb előadásaink közé tartoznak a Macska voltam Londonban, a Doktor Proktor és a Holdkaméleonok, az Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak vagy tavalyi bemutatónk, a Mágikus állatok iskolája című mesejátékok. Ezekkel kell osztozniuk az ifjaknak és a legkisebbeknek szánt előadásoknak a repertoárunkban. Az egyensúly megteremtése műfajok és korosztályok között gazdasági és művészi szempontból is létfontosságú.

– Egy tavalyi ifjúsági előadás, a Bűn és bűnhődés kapcsán több kritikuskollégában is felmerült, hogy az előadás etikai aggályokat vet fel. A fiatalok az általam látott előadáson is azt hitték, hogy egy valódi, a börtönből csak az előadás idejére kiengedett gyilkos vallomását hallják, nem ismerték fel Raszkolnyikov történetét. Kovács Gergely rendkívül erős, szuggesztív alakítása szimpátiát, sajnálatot, együttérzést váltott ki belőlük, az emberhez viszonyultak, nem egy színházi karakterhez. Amikor pedig kiderült az igazság, volt, aki dühöt, csalódást érzett.

– Nagyon erős előadásnak gondolom Czukor Balázs rendezését, akiben töretlen a bizalmam, ezért is hívtam újra rendezni. Az elmúlt évadban betegség miatt fél évre kiestem a mindennapi munkából, így ezt az előadást csak néhány hónappal a bemutató után láthattam. Amikor beültem, a nézőket kísérő pedagógus lelkes volt a határátlépéstől, mert az előadás megmozgatta az egyébként passzívnak, zárkózottnak érzett tanítványait, akik szinte „beleszerettek” a „gyilkosba”, kitárulkoztak, működésbe lépett a rajongás, a nézői, női önfeláldozás. Csak később szembesültek azzal, hogy nem valóságot, hanem fikciót, színházi előadást néznek. Joggal érezték ezért becsapva magukat. Azt gondolom, hogy a színház csak addig a határig mehet el, különösen, ha ifjaknak játszik, ahol még biztos a néző és az előadó védettsége. Az elvárásokat meghaladó határátlépésnek lehet katartikus hatása, de nem okozhat maradandó lelki problémát. Szerintem az előadás végén feltett körkérdés időzítésén múlik a dolog. Ha csak azután kérdezik meg a nézők véleményét, amikor lelepleződött már, hogy a főszereplő nem igazi gyilkos, nem megtérő bűnös, hanem szerepet játszó színész, akkor nem kerülnek félreérthető helyzetbe a fiatal nézők. Nagyon ritka, hogy igazgatóként döntsek ilyen kérdésekben, de a készülő produkciók alkotóival a rendszeres, őszinte konzultációt fontosnak gondolom. Próbálok folyamatosan együtt gondolkodni a kollégáimmal.

– A Kolibritől talán száz méterre tavasszal megnyílt a Hatszín Teátrum, amely szintén gyermekszínházként határozza meg magát, bár egyre több felnőtteknek szóló előadást is befogad. Konkurenciát jelent ez a Kolibrinek?

– Folyamatosan nyílnak a gyerekeknek is játszó színházak a közelünkben. Mi a konkurenciának is tudunk tapsolni, ha jó a színház, mert az nekünk is jó. Ha a közönség valódi értékkel találkozik, maradandó élményt kap, kedvet kap a színházba járáshoz, és annak mi is érezzük a hasznát. Az viszont elszomorított, hogy a Hatszín Teátrum úgy reklámozta magát, mint amely hiányt pótol, mintha az ő színrelépésük előtt nem lett volna Budapesten gyerekszínház. Huszonöt éve itt vagyunk, tőlük egy sarokra… Budapest különben több gyerekszínházat is meg tudna tölteni nézőkkel. Persze van némi hullámzás a közönség érdeklődésében, megérezzük például a síszünetet, a kirándulásokat, de a bérleteink segítenek kiegyenlíteni ezt a hullámzást. Előadásaink többségére pár nap alatt fogynak el a jegyek. Vannak olyan előadásaink, amelyekre csak előjegyzéssel tudunk jegyet adni. De arra biztatok mindenkit: érdeklődjenek, mert mindenki sorra kerül. Ma már mindhárom játszóhelyünkön nagyobb nézőteret is meg tudnánk tölteni. Leghamarabb ifjúsági programunk előadásai érdemelnének nagyobb játszóhelyet, hogy több nézővel, rentábilisabban, művészeink és műszaki dolgozóink túlterhelése nélkül játszhassunk.

– Hogy áll a lehetséges új játszóhely, a Városligeti Színház ügye?

– Valóban felmerült, hogy ha megépül, gyerekszínház lesz belőle. Mi is benne vagyunk a terveket előkészítő csapatban. Ha megvalósul, akkor egy több teremből álló, jó technikával felszerelt, a Városligetre nyitott színház lesz. A végleges döntés még nem született meg, egyelőre csak a szakmailag jól előkészített terv létezik. Nem titok, hogy gyerekszínházi művészként azt szeretném, hogy egyszer valóra váljon ez a terv.

– Azzal kezdte, hogy a nagy összegzéstől tartózkodnak. Január végén azonban lesz egy showcase programjuk.

– Bár bemutatjuk majd a legfontosabbnak gondolt előadásainkat, méghozzá a ránk jellemző korosztályos bontásban, mégsem egy hagyományos showcase-re készülünk. Az ünnepi program központi gondolata a találkozás. Találkozni szeretnénk mindazokkal, akikkel az elmúlt 25 évben kapcsolatban álltunk. Azokkal, akik nézőként, fenntartóként szerettek, támogattak minket, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt dolgozhattunk, azokkal, akik művészi szárnybontogatásukat nálunk kezdték, és azokkal, akik szerzőként, dramaturgként, vendégművészként, kritikusként, kutatóként, könyvkiadóként és fesztiválszervezőként a miénkhez hasonló törekvésekkel éltek az elmúlt évtizedekben. Mivel nagyon fontosak számunkra a nemzetközi kapcsolataink, showcase programunkat a Small Size és Platform Shift+ minifesztiváljaként is hirdetjük. Az együttműködéseknek hála nemzetközi előadások is lesznek a programban.

– Legutóbb 2015-ben nevezték ki igazgatónak. Budapesten nincs másik jelenleg is aktív színházigazgató, aki ennyi időt töltött volna egy színház élén. Szeretne újrapályázni, vagy gondolkodik-e azon, ki lehetne az utóda?

– Sok tehetséges fiatal van a színházunkban és a környezetünkben, de még nem tudom, mi lesz, ha lejár a mandátumom. Egyet biztosan érzek, szeretem azt, amit csinálok, hiszek a munkámban és a társulatomban, tehát ahogy eddig, a jövőben is mindent megteszek azért, hogy a Kolibri előadásai hitelesen szóljanak a közönséghez. Most úgy gondolom, szeretnék alkotóként és vezetőként is tovább dolgozni.