Többhangú kritika Kovács Dezső és Jászay Tamás kommentárjával

Olajozottan működő színpadi gépezet, viszonylagos egyszerűség, nem mindig tiszta/tisztázott szerepek és játék. Mácsai Pál rendezése leginkább logikai feladvány két részben – jó esetben az észre hat, az érzelmekre nem.

A IV. Henrik még Shakespeare királydrámái közül sem a legnépszerűbb színpadon, ami némileg érthető, hiszen az első rész önmagában nem elég kerek, a másodikban pedig sok a töltelék, azzal dolgozni kell. Emellett a figurák, a konfliktusok és a jellemek sem annyira markánsak, mint például a III. Richárdban, bár egy érdekes figura azért itt is akad, még ha az nem is a címszereplő – csak köznépi pandanja, aki a világirodalomban később nagyobb karriert csinált, mint a koronás fő a történelemben. A kettős darab, legalábbis ebben az egyszerre korszerű és korszerűtlen színrevitelben, történelmi tablónak vagy tananyagnak sem elegendő, példázatnak is gyengécske: a történelmi tényeket maga alá temeti a sok-sok alakoskodás, köpönyegforgatás és szerepcsere, az időtlen jelmezek és a filmstúdiószerű díszlet pedig ledobja magáról a historikus távlatot. Mácsai rendezésében igazán csak egy dolog világos: az ember a pénzért/hatalomért/földért/szeretetért stb. sok mindent hajlandó megtenni, egy-két kivételtől eltekintve mindenki lop, csal és hazudik, kicsiben vagy nagyban, ön- vagy államérdekből.

Kovács Dezső: Az egy-két kivételt sem könnyű megtalálni itt, ahol az amoralitás az eszmény, a csalás a mindennapi túlélés eszköze, s ennek próbál megfelelni majdnem minden szereplő. De vannak fokozatok, átmenetek, időnként szórakoztató egybecsengések a figurák cselekedetei között, már amennyiben a rendezői, színészi hangsúlyok ezt láthatóvá teszik.

Fotó: Horváth Judit

Az alaphelyzet mindenesetre fontos: a koronabirodalomban nem nyugszanak a kedélyek, noha Anglia királya, IV. Henrik végre békét akarna. A küzdelem eleve két színtéren zajlik: az udvarban, tárgyalóasztal mellett, és a csatatéren, ahol (még) a király színeiben az ifjú Henry Percy, Szélvész jeleskedik. Csakhogy a nemesség kevély és büszke, hát még az ifjúság – nagy átok ez egy országnak, amely így ismét polgárháborúba sodródik. És ez még csak az udvar, egy társadalmi réteggel lejjebb, ahová a trónörökös befészkelte magát, ugyanúgy dúl a belviszály. Van tehát politikai ellentét, generációs vita és társadalmi feszültség bőven.

Egy (két) ilyen szertágazó, sok szálon és két párhuzamos síkon futó darabot nem könnyű előadássá összerántani, de Mácsai igazán csak a látványvilágon egyszerűsített, dramaturgiailag nem alkudott meg. Értsd: a fekete falakon némafilmes inzertekhez hasonló vetítések jelzik a helyszíneket, ami ügyes és szükséges megoldás, hiszen gyakorlatilag minden jelenetváltásnál kilométereket ugrálunk a palota és a kocsma, a csatatér és valamilyen főúri rezidencia között, ahol szimultán történnek az események. Míg a király a tanácsadóival tárgyal, a trónörökös a Disznófő kocsmában veri el az időt, míg Percy őrgróf és öccse az ifjabb Percy elé tárja a trónfosztó cselszövést, Falstaff és társai (Henrik herceget is beleértve) útonállókká avanzsálnak. Ami a díszletet illeti, ott nincs hiányérzet, pedig csak egy asztal, egy terebélyes bőrkanapé, néhány szék és pár apró kellék áll a színészek rendelkezésére, de mindez bőven megteszi.

A dramaturgia kérdése már csavarosabb, mert míg az I. rész gyakorlatilag húzások és változtatások nélkül vezettetik elő, addig a másodikban akad több üdvösen praktikus döntés, bár a játék második része több húzást is elbírna. A darab és a színrevitel kapcsán is nyilván a sokat emlegetett szerepösszevonások a legérdekesebbek. A duplázások (helyenként triplázások) nagy részét megoldja maga a drámaíró azzal, hogy az udvari és a kocsmanép soha nem találkozik szemtől szemben. Egyedül a fogadósnő és a főbíró szerepét kellett az eredetihez képest kissé csonkítani, hogy Pogány Judit ne kerüljön szembe önmagával a második részben. A színházi második felvonásban viszont megmaradt két vidéki, Kopár bíró uradalmán játszódó jelenet, amelyeket talán érdemesebb lett volna beáldozni, ugyanis sem a dramaturgia, sem a jellemábrázolás (Falstaffé) szempontjából nincs különösebb jelentőségük; a nézőnek az az érzése, hogy csupán azért maradtak benne az előadásban, hogy egyrészről megidézzenek egy bevett shakespeare-i fogást (lásd mesteremberek), másrészről Znamenák is kapjon egy szórakoztató bravúrszámot, Darvas Ferenc pedig egy pillanatra kibújjon Csöndes hallgatagságából. Ráadásul a falusi toborzás intermezzóját sem sikerül igazán poénra futtatni, mert a beszélő nevű újoncok (Rozsdás, Hűvös, Sebes, Vékony és Maczkó) megszólaltatása inkább idétlen, mint pihentető, azt pedig már eddig is tudtuk, láttuk, hogy mindenki megvesztegethető.

A szerepösszevonások – amelyek logikája feltehetően a trónörökös kettős életéből adódik – többször kifejezetten szellemes fogásokra adnak lehetőséget: szép például, amikor Polgár Csaba, miután Szélvész Percyként elesett, Mortonként viszi saját halálhírét. Ahogyan a fentebb már megidézett Pogány Judit szerepei is gyönyörűen kiegészítik egymást: IV. Henrik (és később fia) tanácsosaként egyszerre szigorú és engedékenyen igazságos főbíró, Falstaff mellett a méltatlanul szeretett férfiért bármire kész, keménykezű, de a lábáról könnyen levehető asszony. Akinél ez a fajta egyenes megfeleltetés még működik, az Takács Nóra Diána: egyik figurája a királyt annak idején trónra segítő Worcester grófé, id. Percy öccséé, a másik a harctól végül távol maradó id. Percy feleségéé – az első tényleges nadrágszerep, a másodiknál a nadrágviselet jelzésértékű, amikor összeesküvés bűnében többszörösen vétkes férje ülepe alá tolja a gyávaság kerekeken guruló „trónusát”. Csakhogy az ilyesfajta megfeleltetések egy adott ponton túl nem működnek, a további kisebb szerepek leosztása pusztán gyakorlati döntések sorának tűnik.

A dupla főszerep Csuja Imréé, aki többször nyílt színen vált egyikből a másikba. Ugyanakkor ez nagy váltást nem jelent, hiszen a két figurában valóban sok a közös, csak a regiszter más. IV. Henrik – bár ahogy a végén elárulja: „Görbe utakon jutottam én a koronához” – nem rossz uralkodó, a bűne nem is ez, hanem az, hogy nem mutatja ki elég bőkezűen a háláját: azok fordulnak ellene, akik a fejére tették a koronát; ahogyan Falstaff sem kötélre való gazember, inkább kisstílű csaló, aki nem is annyira hazudik, mint nagyokat mond, mindemellett felettébb önreflexív és önironikus ember, ami roppant szerethetővé teszi. Neki is megvan a maga udvara, ahol csak látszólag nem ő a király, de közben úgy manipulálja híveit (leginkább Pogány Juditot), hogy azok észre sem veszik, bárkit meglágyít. Haragudni egyszerűen nem lehet rá. Csuja Falstaffként karakteresebb, a bohócfigurát jobban érzi, mint az utódlása miatt aggódó uralkodóét, sőt Falstaffként jobban viseli gondját a trónörökösnek, mint igazi apjaként: Henrikkel, illetve – Nádasdy Ádám fordításában becézve – Rikivel való szerepjátékukban a saját szemére is hányja, hogy „te vitted rossz útra az ifjú herceget”. Egyébként ez a szerepjáték, amikor Rikivel eljátsszák, milyen lesz a hazatérés az udvarba, Csuja egyik nagy pillanata: nyeglébb és lazább, mint Nagy Zsolt valaha.

K. D.: Nem kisebbítve Csuja kettős szerepformálásnak értékét, megjegyezném, hogy Falstaff figurája Shakespeare-nél is plasztikusabb, „testesebb”, mint az uralkodóé. És hát Csuja, a virtigli komédiás hogy ne formálná nagyobb élvezettel a bővérű kocsmatölteléket, az érzéki élvezeteknek hódoló vagányt, mint a hűvös és szigorú Henriket. Jószerével ő viszi a hátán az előadást, legalábbis ő generálja azokat a konfliktusokat, amelyektől élettelivé, élvezetessé és részben követhetővé válik a sokszor széttartó cselekmény. Színészalkat és szerep Falstaff megformálásakor simul harmonikusan össze, anélkül, hogy a játékos kilépne a drámaíró által megszabott keretek közül. Mindezt jótékonyan szolgálja Nádasdy Ádám üdítően kortársi, a beszélt nyelvhez közelítő fordítása.

Nagy Zsolt alakítása csupa kérdőjel. Kocsmatölteléknek túl ficsúros (ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutunk), trónörökösnek nem elég érett, de ez utóbbi minőségében még mindig hihetőbb, mint megjátszott részegségében. Azt a tanulságot vele kapcsolatban mindenesetre biztosan levonhatjuk, hogy nem a ruha teszi az embert. Tulajdonképpen jelzi ő, hogy a „Rikiség” csak szerep, tudja, hogy feladata van, még csak gyávának sem lehet nevezni, mert amint szorul a helyzet, fegyvert ragad – olyan, mintha a züllés alaposan kicentizett marketingfogás lenne, hogy amikor majd trónra kerül, nagyobb legyen a hatás. A rendezés talán egyetlen igazán határozott értelmezésbeli döntése Poins folyamatos sürgölődése az ifjú Henrik körül, mintha hivatalból rendelték volna ki mellé, hogy tartsa rajta a szemét, vigyázzon rá: Znamenák a legelső jelenetben néma szereplőként ott van a tárgyalóteremben, majd végig Nagy Zsolt sarkában lohol, de úgy, hogy lehetőleg ne keltsen feltűnést. Falstaff gyanúját még így is magára vonja, vagyis feltehetően idegen a kocsmai közegben, de védelmező pozíciójából nem kibillenthető. Nem mellesleg legszebb jelenete, amikor Henriket átöltözteti, felkészíti az udvari szerepvállalásra.

A tékozló fiú ellenpontja a lánglelkű, de a trónörökössel szemben igen éretten gondolkodó, határozottan ítélkező Szélvész Percy, aki bármekkora hadvezér és hős, annak áldozatául esik, hogy nagyravágyóan helyre akarja hozni apja és nagybátyja bűnét („Ti egy jogtipráshoz asszisztáltatok?”). Polgár Csaba nagyszerűen hozza a fejlett igazságérzettel rendelkező, türelmetlenségében gúnyos és macsó, monomániás figurát, aki rendszerint képtelen uralkodni az indulatain, és ez is lesz a veszte. És ha már Polgár Csabánál tartunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az előadásban neki is jut egy bravúrszám: Paplanos Dollyként maga a tökély, olyannyira, hogy Falstaff búcsújelenetének lényegét – miszerint a vén bohóc kénytelen beismerni, hogy bizony öregszik – agyon is csapja, de ez egyáltalán nem az ő hibája és aránytévesztése.

K. D.: És hamar előáll a szerepkettőzések nagy veszélye: az egyébként remek Percy-figurát bizony „felülírja” a játékban Paplanos Dolly ugyancsak vérbő alakja: a szerző, Shakespeare, s a színész, Polgár Csaba is nagyobb élvezettel merül alá a figura dévaj bohócériájának bemutatásában, mint Szélvész Percy amúgy igencsak összetett jellemének kibontásában. Nem beszélve arról, hogy Dolly és Falstaff duettje az előadás egyik legélvezetesebb jelenetsora: a két csélcsap mihaszna bizony lubickol a mórikálásban, az ugratásban, a szerepjátékban. Dús életismerettel formálják meg figuráikat, amelyek ekként sokféle színt csempésznek a játékba.

A szerepértelmezések terén Kaszás Gergő id. Percyként nem (mert ott alakítása a helyén van és konzekvens), de a Lövő nevű bűnöző bőrében okoz azért még némi fejtörést: ki ez a figura, aki időnként besétál, fog egy lámpát, és ráveti a fényét egy ilyen-olyan nőre, mint valami pornófilmrendező? Erre egyelőre nincs megoldásunk.

A színpadon egyébként mindenki pontosan és alázatosan teszi a dolgát kisebb-nagyobb szerepeiben – ahogy a háttérben időnként megszólaló zenekar is, noha közreműködésük, valljuk be, alig észrevehető. Ez nem értékítélet, csak szomorú megállapítás, hogy a részben cserélődő zenészek jelenléte a kocsmai jelenetek felvezetésétől eltekintve inkább puszta divatos formalitás marad.

Amellett, hogy a színészi teljesítményeket igazán nagyra értékeljük, még ha a rendezés egyes alakítások amplitúdóját a lényegtől inkább a poén felé viszi is – és még csak ez sem elmarasztalás, mert Dido búcsúja walesiül és Glandower mint botcsinálta druida főpap ugyanabban a jelenetben telitalálat –, nem hagy nyugodni az előadás miértje. Határozott döntések nincsenek, csak szórványos hangsúlyok, (főleg a második részben) zengzetes tételmondatok, amelyeket akár áthallásként is értelmezhetünk. Akár. Ha nagyon akarunk. Természetesen ilyen a színlapon szereplő idézet: „Egy napon majd a bűn, mint meggyűlt kelés, kifakad és folyni kezd a genny” – hát igen, a világ állapotja évszázadok óta változatlan; vagy a tenyérbemászó érsek (Vajda Milán) utalgatása az „ostoba tömeg”-re, vagy például ez: „Kösd le a nyughatatlan lelkeket külföldi ellenség képével, s elfelejtődik az itthoni gond.” De honnan jutunk el hová? A tárgyalóasztaltól a halálos ágyig? A kocsmától a trónteremig? Már aki, persze, mert van, aki marad, ahol addig lébecolt, mint Falstaff, aki protezsáltja trónra jutásával kiváltságokat remél, de hatalmat nem, csak életjáradékot kap, hisz mindannyian láthattuk, milyen ingatag jellem. Mi ennek a bő három órának a veleje?

K. D.: A „honnan jutunk el hová” problematikája alighanem az előadás egyik legfőbb dilemmája. A kérdéssel tulajdonképpen a szerzőhöz és a rendezőhöz egyaránt lehetne fordulni. Utóbbihoz talán azért is, mert ha már volt olyan merész, hogy a két egész estés drámát egy színházi estébe sűrítette, miért nem volt még merészebb, radikálisabb, bátrabb stb., s miért nem húzta még inkább „csontra” a színjátékot, s miért vállalta föl, hogy bizonyos kapcsolódási pontok, konfliktustípusok, viszonyrendszerek ennek megfelelően vázlatosak vagy elvarratlanok maradjanak. Ámbár azzal talán még nagyobb kockázatot vállalt volna, ha valóban két estén játszatja a kétestés drámát. A szerző szándékairól pedig csak sejtéseink lehetnek, illetve a Shakespeare-szakirodalom sok mindent föltárt már, ám a végső, vélhetőleg egészen prózai motivációk valószínűleg megmaradnak már a jótékony színháztörténeti homályban.

Hogy a nép, még ha az urak időnként leereszkednek is közé, jobb, ha tudja, hol a helye? Hogy semmi sem fekete és fehér? Hogy a szolgálataiért, segítségéért, szeretetéért mindig mindenki viszonzást vár? Hogy odafent és odalent is egyaránt vannak gazemberek és nemes jellemek? Vagy azon érdemes tovább gondolkodni, hogy ki áruló, és ki nem? Idősebb Percy, aki úgy forog, mint a szélkakas, és még a saját fiát is képes a sorsára hagyni? És ifjabb Percy az-e? És a könnyen megvesztegethető Falstaff? Vagy a frissen megkoronázott V. Henrik, akire a zárójelenetben a saját testvérei is gyanakodva pillantgatnak a szemük sarkából? Esetleg annyi az egész, ami Csuja Imre pocakjáról könnyen dekódolható: az élet olyan, mint egy hatalmas óriáskerék, csak forog körbe-körbe – egyszer fent, egyszer lent? Sovány mondandó.

Jászay Tamás: Lehetetlen és reménytelen, s mint ilyen, rendkívül tiszteletre méltó vállalás az Örkény Színházé. A nálunk alig játszott drámáról Mácsai Pál rendezése után sem fogjuk azt gondolni, hogy kihagyhatatlan repertoárdarabja egy magára valamit adó művészszínháznak. Mert nem az, ez szinte biztos. De vajon lehetne, lehetett volna az? Számomra épp az a legbosszantóbb ebben az egészben – és nyilván csalódást okozok szerkesztőnek, olvasónak, de Molnár Zsófia cikkével nem fogok, mert nem tudok vitatkozni, minden meglátására helyeslően bólintok, kommentáromban legfeljebb néhány megjegyzését aláhúzom –, hogy itt most talán ennek a lehetősége csúszott ki a kezünkből. Hogy miért? Azért, mert belátható időn belül fővárosi színház nem fogja újra műsorra tűzni a darabot, az egészen biztos. A Shakespeare-összesből a IV. Henrik is ki van pipálva, kérjük a következőt (persze Nádasdy Ádámtól, ha egy mód van rá, célzok itt gonoszul a Víg rémületes Rómeó és Júliájára és vitatható Othellójára az utóbbi évekből). A hazai színházi emlékezet amúgy érthető módon nem sok (fontos) előadást tart számon a IV. Henrikből, pláne nem olyat, amikor mindkét részét eljátszották. A 80-as években több premierje akadt, majd az utóbbi fél évtizedben is fel-feltűnt a darab, érdekes módon mindig vidéken: Kaposvár, Miskolc. Időben e két „korszak” közé esett Zsótér Sándor 1999-es szegedi (!) Falstaffja. Szerencsés vagyok, hogy vagy fél tucatszor láttam ezt a szűk színházi szakmán kívül nagyjából mindenkit hidegen hagyó, csodálatos előadást (Király Levente! László Zsolt!), amelyben kristálytiszta logikával, erőteljes képekben mutatta meg magát a shakespeare-i konstrukció. A darab egy angol nyelvű elemzésében olvastam azt a megfontolásra érdemes gondolatot, miszerint a kétrészes IV. Henrikben Shakespeare a maga feltalálta, több ízben sikerrel kipróbált királydráma-receptet bizonyos értelemben a tökéletességig fejlesztette (végre egy kis vitaszerűség: az alapanyagról és színházi [fel]használhatóságáról jobb véleménnyel vagyok, szemben Molnár cikk eleji megállapításaival). Az ifjú Henrik emelkedése, Falstaff alászállása, az udvari és az azon kívüli, azzal ellentétes, tehát azt kiegészítő világ pulzáló, konfliktusos bemutatása életes, változatos kor- és kórképet rajzol. Kell, mert érdemes figyelni az egymást ellenpontozó, kommentáló részletekre, a fenti és a lenti világ komplementer felépítésére. (Érdekes lett volna Molnár alapos kritikájában többet olvasni a két világ nyelvi építkezéséről: Nádasdy fordítása érvényes válaszokat ad a kérdésre, azon kívül az új fordítás megszületése a bemutató egyik, ha nem épp leghasznosabb következménye.) Az olvasó-néző egyik dolga a komoly(kodó) nagypolitika és a komolytalan kocsmai világ egyezéseinek azonosítása és lajstromozása. Fárasztó kötelesség, időt, energiát és figyelmet igénylő munka. Meggyőződésem, hogy e mai szemmel nézve egyszerre korszerűtlen (lásd felgyorsult világ stb.) és nagyon is aktuális (lásd a hatalomban ülők ma is olyan vállalhatatlanok, mint négyszáz vagy hatszáz éve stb.) dráma csak akkor képes valódi erényeit megmutatni, ha olyan markáns rendezői koncepció társul hozzá, mint anno Zsótéré volt, aki Falstaffot nemcsak előadása címébe emelte, hanem az ironikus történelmi naprendszer középpontjába is helyezte. Balgaság volna egymással semmilyen kapcsolatban nem álló előadásokat hasonlítgatni, egy szempontból mégis indokolt más produkciók idecitálása, és hozok gyorsan egy külföldi példát is mondandóm igazolására. Ivo van Hove monstre Kings of War című előadása ennek a sztorinak a folytatását nyújtja, amikor az V. Henriket, a VI. Henriket és a – virtuális sorozat okkal legnépszerűbb darabját, a – III. Richárdot egy estén, két részben, öt óra alatt ledarálja. Szó szerint, hiszen az ő felismerésének lényege a shakespeare-i dramaturgia és az amerikai politikai tévésorozatok (pl. House of Cards) hasonlósága, ebből születik a különálló darabokat egymással összefűző vörös fonal. Igen, ott is vannak unalmas és fárasztó részek, mégis van egy olyan főcsapás, amelyet végig kedvvel és érdeklődéssel követ a néző. Persze, némelyik megoldás „csak” ötlet (a rendezői ötletektől ments meg, uram, minket), de összességében mégis ezek jól átgondolt szövevényétől lesz hiteles, átélhető, a szó legnemesebb értelmében szórakoztató ez a(z ál)történelmi, kiszámítható káosz. Ha úgy tetszik, akkor attól, hogy az elénk tárt tágas panorámán vannak lankás tájak, szelíd dombok, meg olykor ködös hegycsúcsok és veszélyes szurdékok. Az Örkény előadása épp a szorgos és szakértő kezek megrajzolta tájkép változatlanságával és tagolatlanságával hagy maga után kiáltó hiányérzetet: a távolban apró alakokat látunk, akik a kopár síkságon kitartóan, ám különösebb cél nélkül vonulnak hol balra, hol jobbra. Ám a nagy odaadással teljesített masírozás önmagában még kevés: attól bizony ez még puszta ország marad.

Molnár Zsófia az előadást október 14-én és november 8-án, Kovács Dezső október 15-én, Jászay Tamás október 28-án látta.

Mi? William Shakespeare: IV. Henrik I-II.
Hol? Örkény Színház
Kik? Csuja Imre, Nagy Zsolt, Pogány Judit, Znamenák István, Polgár Csaba, Kaszás Gergő m.v., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Kókai Tünde, Zsigmond Emőke, Ficza István, Dóra Béla, Jéger Zsombor, Novkov Máté / Díszlet: Izsák Lili / Jelmez: Benedek Mari / Zene: Darvas Ferenc, Herczeg Tamás, Kákonyi Árpád / Dalszöveg: Máthé Zsolt / Dramaturg: Ari-Nagy Barbara / Rendező: Mácsai Pál