Alonzo King a ballettre egyfajta tudományként tekint, mely az energia és a fejlődés egyetemes és mértani elvein alapszik, s egy olyan új mozgásnyelv létrehozására törekszik, mely a klasszikus balett technikáiból indul ki.

A Budapest Táncfesztivál idei külföldi sztárvendégeként a fennállásának több mint harmincötödik évét ünneplő, Magyarországra első ízben látogató San Fransisco-i együttes, a LINES Ballet lépett fel a Művészetek Palotájának színpadán, ahol rögtön két előadással mutatkozott be a budapesti közönségnek. A társulat alapító-koreográfusáról, Alonzo Kingről a nemzetközi szaksajtó csak szuperlatívuszokban beszél: dicsérik lenyűgöző eredetiségét, vizuális megoldásait, illetve azt, ahogy expresszív formai újításaival megváltoztatja a klasszikus balettről való alapvető gondolkodásmódot. King, ahogy társulatának honlapján is olvasható, a ballettre egyfajta tudományként tekint, mely az energia és a fejlődés egyetemes és mértani elvein alapszik, s egy olyan új mozgásnyelv létrehozására törekszik, mely a klasszikus balett technikáiból indul ki. Az együttes neve, a LINES Ballet is ezt a hitvallást tükrözi: a névadással az életnek egy olyan univerzális komponensét emeli ki King a vonal képében, mely az ujjlenyomatunktól kezdve a testünkön át a kimondott és leírt szavainkig mindent meghatároz. Vonalak strukturálják lépéseink irányát, a terveink felépítését és a gondolkodásunkat is. Vonalak, melyek formájában a természet elemi energiái öltenek testet; energiák, melyek a Biophony és Sand című koreográfiákat életre keltik.

Biophony. Fotók: Queen B. Wharton

King mindkét Budapestre hozott előadásában a táncosok különböző vonalakat írnak a térbe, testük hullámzó íveit azonban folyamatosan megtöri egy-egy tompa- vagy épp hegyesszögben kiforduló boka, térd, csípő és könyök. A táncosok könnyed és finom – a gravitáció törvényeit parkolópályára küldő – mozgását érzékletesen ellenpontozza egy-egy, a balettben meglepő, a testen hirtelen és gyorsan végigsöprő rándulás, a finomságot és harmóniát megtörő, ugyanakkor a zene szabad játékával tökéletesen egybecsengő, nyers és disszonáns mozdulat. Mindkét koreográfiában meghatározó szerepet tölt be a csoportdinamikával folytatott játék: a táncosok hol egészen magányosan, hol pedig társaik által figyelve, hol szólóban, hol pas de deux-ben mutathatják meg, mit tudnak, s mindezt szétszabdalják, olykor pedig összefűzik a csoportkoreográfiák. A tér lüktet és hullámzik a táncosok változó tempója révén: van, hogy szaladva, van, amikor lassan sétálva és előfordul az is, hogy kúszva érkeznek a színpadra. Amit látunk, az egy különleges, szemet gyönyörködtető ökoszisztéma: a természet megannyi hangját képviselik az előadók, akik nyílt, de bizonyos önszabályozásokon alapuló kapcsolatrendszert hoznak létre egymás között. Valami mégis hiányzik, pontosabban fogalmazva, valami újra és újra elvonja a figyelmemet a táncról, ez pedig nem más, mint a zene. King mindkét koreográfiájához különleges zenészeket hívott alkotótársul: a Biophony hangképei Richard Blackford zeneszerző és Bernie Krause „hangökológus”, míg a Sand zenéje az amerikai jazz nagyjainak, Charles Lloyd és Jason Moran munkáját dicsérik.

Hangkép – ez nem csupán egy jól hangzó, figyelemfelkeltő leírás a Biophony zeneszerzőinek munkájára vonatkozóan, hanem tényszerű megállapítás. Bernie Krause ötven éve járja a világot mikrofonjával, és rögzíti a természet legapróbb jelenségeinek minden egyes „szavát”. A Wild Sanctuary archívumában több mint négyezer órányi hanganyag található, mely ezernél is több állatfaj lenyomatát őrzi. The Great Animal Orchestra című könyvének egyik tézise, miszerint a természet tanította meg táncolni és énekelni az embert, keltette fel Richard Blackford zeneszerző érdeklődését, akivel két év közös munka eredményeképpen hozták létre a természet hangjaira épülő szimfóniát, a The Great Animal Orchestra Symphonyt. Hogy miben rejlik a csoda, miért szenteli valaki annak az idejét, hogy összegyűjtse a világ hangjait, arról Krause egy TED videóban mesél. A zeneszerző-ökológus a Lincoln Meadow példáján keresztül mutatja be, hogy a természet hangjai hogyan képesek megmutatni azt, ami a szemnek láthatatlan: 1988-ban egy fakitermelő cég meggyőzte az említett rét környékén élő lakókat, hogy semmilyen környezeti hatással nem jár az új, szelektív fakitermelésen alapuló módszerük, vagyis az, hogy egy terület lecsupaszítása helyett innen-onnan kivesznek egy-egy fát. Krause rögzítette a terület élővilágának hangjait e módszer bevezetése előtt és után egy évvel, s bár a fotókon nem tűnik fel, a hangfelvételeken hallható az ökoszisztéma gyökeres és megdöbbentő változása. Krause e példán keresztül bebizonyítja, hogy a hangok egy sokkal teljesebb, mondhatni 360 fokos képet és értelmezést tudnak nyújtani a világunkról. A hangképek három típusát különbözteti meg, ezek közül az egyik a biophony, a biológiai eredetű hang. A Biophony koreográfiában mind a három típusra kapunk példát: halljuk az eső kopogását, a szél zúgását, a tenger morajlását (geophony), a tücskök ciripelését, a méhek zümmögését, a madarak csiripelését (biophony) és a táncosok fáradt lélegzetvételét, lábaiknak a padlóval történő súrlódását (anthrophony). Lenyűgöző atmoszférát teremtenek Krause és Blackford hangképei, melyeket a táncosok folyamatosan leképeznek: az égbe meredő, derékszögben behajlított lábak hattyúkat formáznak, a karok szárnycsapásai a tavasz hírnökeit, a hullámzó testek pedig a tenger élővilágát idézik meg. A hangképek változatos ökoszisztémája tökéletesen illeszkedik a táncosok kapcsolatrendszeréhez, azonban a zene révén kapott 360 fokos látószögünket a tánc nem tudja tovább tágítani. Újra és újra azon kapom magam, hogy lehunyom a szemem, és látom, érzem a tenger habjait, az éjszakai erdőt, a vihar esőcseppjeit. Amikor azonban kinyitom a szemem, beszűkül a tér és a kép, s „csupán” egy tökéletesen megkomponált koreográfia tökéletes kivitelezését látom. A táncosok nem egyesülnek a hangképekkel, csupán lekottázzák azokat, ahogy azt a fényjáték is teszi: a tenger zúgására a tér kékké változik, a méhkas zúgására pedig apró, sárga fénypöttyök lepik el a színpadot.

Sand. Fotók: Chris Hardy

A Sand című előadásban fehér, drapp és szürke színű ruhákban a táncosok egymással folyamatosan csiszolódó, apró porszemekként tűnnek fel: nem rajzolnak ki konkrét alakzatot, a hangsúly a Biophony után ismételten a kapcsolatrendszerek kialakulására, felbomlására, az önállóságra való törekvés és a közösségben való együttműködés váltakozására helyeződik. A hátteret egy, a plafontól a földig érő zsinórfüggöny alkotja, mely megannyi játéklehetőséget rejt magában, King azonban alig él velük. A második koreográfia láttán a táncosok mozdulatainak szépsége még kevésbe köti le a figyelmemet, a zene kötetlen és kiszámíthatatlan játéka viszont ismételten magával ragad, és újra lehunyom a szemem, hogy meglássam, mit árul el a világról a jazz dallama. A táncosok minden erejüket és tehetségüket latba vetve követik a zenét, de nem érik utol, nem sikerül vele eggyé válniuk.

A Biophony és a Sand koreográfiája egyaránt szemkápráztató, azonban az előadások zenei világa azt sejteti, hogy nem szabad csupán ennyivel megelégednünk: ahogy a hangnak, úgy a balettnek is láthatóvá kell varázsolnia a láthatatlant, közelebb kell vinnie – ahogy Krause fogalmaz – a világunk igaz és teljes történetéhez.

Hol? Müpa
Mi? Alonzo King LINES Ballet
Kik?
Biophony – Koreográfia: Alonzo King. Zene, hangkép: Bernie Krause, Richard Blackford. Fény: Axel Morgenthaler. Jelmez: Robert Rosenwasser
Sand – Koreográfia: Alonzo King. Zene: Charles Lloyd, Jason Moran. Fény: Axel Morgenthaler. Díszlet: Christopher Haas. Jelmez: Robert Rosenwasser