Pass Andrea előadásait receptre kellene felírni: az egyiket a kamaszoknak, a másikat gyakorló szülőknek. De könnyű szórakozásra ne számítson senki, az író-rendező sokat csiszolt dialógusai akkor is fájnak, ha közben nevetünk.

Fotók: Szarka Zoltán

– A családok mikrovilágát vizsgáló Napraforgó és a Bebújós valamit nagyon eltalált, mindkét darabért egyaránt lelkesedik a kritika és a közönség is.  Az volt az érzésem, hogy a gyerekek tükrén keresztül még reménytelenebbnek tűnik ez a felnőtt-világ, és szívszorítóbb a katarzis.

– Biztos van ebben valami. A tízéves kor – nem véletlenül ennyi idős Janka a Napraforgóban – egy kifejezetten érzékeny életszakasz, egy nagyon fontos határvonal, amit nem mindegy, hogyan lép át az ember. Ezt a darabot a valóság inspirálta, de azt fontos tudni, hogy nem én vagyok Janka, más szálon vagyok érintett a történetben. Mindig arról írok, ami nyugtalanít, amitől félek vagy amit nem tudok megoldani, de hogy az írás által mennyire sikerül feldolgozni magamban a problémákat, azt nem tudom. A nézőktől viszont többször érkezett olyan visszajelzés, hogy a Napraforgó segített nekik megérteni azt a helyzetet, amiben felnőttek vagy aminek még mindig elszenvedői.

– A Napraforgóban szereplő anyáról több kritikában leírták, hogy egy nárcisztikus, beteg figura. Nekem nem ez jut eszembe róla, hanem az, hogy valami nagyon elcsúszott az életében, amivel nem tud megbirkózni, és ezért bizonyos pontokon szinte megbomlik az elméje. Nem tudok haragudni rá, csak sajnálom.

– Ő is áldozat a maga módján, de az ő áldozatiságának az az eredménye, hogy nagyon megnehezíti a környezete életét. A dráma egyébként több szempontból láttatja a problémát, tudatosan törekedtem arra, hogy az anya küzdelmét is megmutassuk, ezért tűnik olykor nagyon is esendőnek.

– Az osztálytermi darabjaidban könnyebben rá lehetett mutatni a gonoszra, aki felelős dolgokért, míg itt nem látok igazi bűnösöket, inkább csak azt, hogy valahogy félremennek életek, mozdulatok, szándékok. És ez sokkal tragikusabb, mintha tudnám, hogy ki a felelős mindezért…

– A színházi nevelési munkáimban általában társadalmi problémákat vizsgálok, máshogy épülnek fel, és más is a célom velük. A vezér című előadásban például Alessandro Medici egy diktatórikus rendszert épít, nem tud szimpatikus lenni, ott az az érdekes, hogy a nép, illetve Lorenzaccio hogyan viszonyul ehhez a hatalomhoz, ezt vizsgáljuk a diákokkal. A Napraforgó világa sokkal szűkebb közeg, egy kis család életébe pillanthatunk be. Emlékszem, amikor először próbáltuk a vacsora-jelenetet Hajduk Károllyal, Pető Katával és Sztarenki Dórival, egy osztályterem nagyságú térben dolgoztunk, de a többi színész is ott volt. Éreztük, ahogy egyre fojtogatóbb a levegő, és miután lement a jelenet, nehezen tudtunk megszólalni. Ennek a darabnak minden szereplőjét lehet félteni, nem csak Jankáért aggódunk, ez derült ki számunkra azon a próbán is.

– A Bebújós alaptörténete is a saját környezetedből származik?

– Nem, ezt az ötletet Pintér Bélától kaptam, ő mesélt egy kisfiúról, aki szexuális tartalmú játékokkal zaklatta az ovis társait.

– Ez komoly, hogy Pintér Béla „lemond” egy ilyen sztoriról??

– Többször rákérdeztem én is, de talán csak annyit mondott, hogy írjam meg jól. Amikor megmutattam neki az első jeleneteket, nagyon kétkedő volt, mert az ő fejében más film ment, valószínűleg egy teljesen más darabot csinált volna ebből a motívumból. Végül abban maradtunk, hogy nem olvassa tovább, inkább csak beszélgetünk róla, és majd ha ott tartunk, eljön a megnézésre. Így is történt, és nagyon hasznos dolgokat javasolt. Ami viszont neki is tetszett már az elején, az az a dramaturgiai-rendezői ötlet, hogy a színészek nemcsak a szülőket, hanem a saját gyerekeiket is eljátsszák. Igazából emiatt kaptam kedvet a darab megírásához, és bíztam benne, hogy egy ilyen feladat a színészeknek is ajándék lehet.

– Zseniálisan csinálják…

– Igen, és nagyon élvezik is. Viszont írás közben pont ennek a szabadságnak köszönhetően – hogy a szerep-átúszásokkal bármerre vihetem a cselekményt, akkor léphet be vagy tűnhet el egy figura, amikor csak akarom –, nagyon nehéz volt egy sodorban tartani a történetet. Sokat segített ebben Szamosi Zsófi, aki eredetileg szerepelt is volna az előadásban, csak egy film miatt nem tudtuk egyeztetni. Pető Katának és neki is meg szoktam mutatni az éppen készülő darabot. Zsófinak volt az az okos dramaturgiai ötlete, hogy az eredetileg több helyszínen játszódó sztorit szűkítsem kizárólag az óvodára, és ezzel a javaslattal át is lendített a holtponton.

– Attól, hogy ugyanaz játssza a felnőttet és a gyerekét, még nyilvánvalóbb az a tény, hogy mennyire tükrei a felnőtteknek ezek az ovisok. Elég ijesztő, hogy a szülő egy-két korlátolt mondata, mondjuk az idegenekről, mivé kombinálódhat egy gyerek fejében. A létrejövő félelmek – jelen esetben a krokodiloktól – kiemelik az abszurditását is bizonyos gondolatmeneteknek. És az is látszik, hogy mindez hová vezet. Plakátok sem kellenek…

– Pokoli nehéz volt elkapni az óvodások zsargonját. A Napraforgónál, a kiskamaszok esetében ez sokkal könnyebben ment. Sok segítséget kaptam azoktól a barátaimtól, akiknek van kisgyerekük, és Schruff Milánnak, a darab egyik szereplőjének is számos ötletet köszönhetek. De az úgynevezett „gyerekszáj” szövegek önmagukban nem érdekesek és nem is viccesek. Meg kellett találni, hogy mitől lehet igazán gazdag ez a nyelvhasználat. Megfigyeltem, mennyire asszociatív módon fűzik a gondolataikat az ovisok. Nem feltétlenül arra válaszolnak, amit kérdezek tőlük, hanem kiragadnak egy szót vagy egy képet, ami őket igazán érdekli, és azt fűzik tovább a saját gondolataik mentén. Ez humorforrás is lehet, és nagyon árulkodó ez a képekben fogalmazó beszédmód. A krokodiloktól való félelem például valóban a szülők által beépített „félelemchipet” leplezi le.

– Az utóbbi pár évben sorra születtek a különböző, díjakat is besöprő darabjaid, de a pályád eleje nem volt ennyire zökkenőmentes…

– Színháztörténészként végeztem, és nagyon úgy tűnt, hogy elméleti pályán maradok, szerettem is, munkát is ajánlottak a tanáraim, de ötödévben ösztöndíjjal eljutottam egy londoni egyetemre, ahol a gyakorlaton keresztül tanították az elméletet, tehát rendezni kellett. A Hamletből dolgoztunk, eleinte közösen ötleteltünk az ottani diákokkal, és úgy alakult, hogy többnyire az én javaslataimat csináltuk meg. Végül abban a szituációban találtam magam, hogy én instruálom a többieket. Akkor és ott vált világossá számomra, hogy engem ez sokkal jobban érdekel, mint az elmélet. Amikor hazajöttem, elkezdtem keresni a lehetőséget, hogy tudnám ezt folytatni. Mivel győri vagyok, elkezdtem dolgozni a Győri Nemzeti Színház stúdiósaival, akik rábeszéltek, hogy jelentkezzem a Színművészetire. Harmadrostáig jutottam, majd Londonban is felvételiztem rendező-szakra, ott az utolsó fordulóra is behívtak. Ezzel egyidőben beajánlottak Pintér Bélához, aki asszisztenst keresett. Három és fél évig dolgoztam vele, ebben az időszakban nem rendeztem semmit, csak figyeltem őt.

– A Pintér Bélával töltött idő alatt megváltozott, amit a színházról gondoltál korábban? Mit tanultál tőle?

– Amikor odakerültem, kicsit el is szégyelltem magam, hogy rendezéssel akarok foglalkozni, annyira lenyűgöztek az előadások. Béla könyörtelen önmagával szemben, soha nem alkuszik meg. Csak így érdemes dolgozni, enélkül nem lehet színházat csinálni, független területen végképp nem. Ezt a fajta hozzáállást egyébként már korábban megtapasztaltam egyrészt a szüleimtől, másrészt – mivel sokáig zenei pályára szántak – fuvolistaként a tanárnőmtől. Marosné Kovács Tündétől megtanultam, hogy „120 százalékig fel kell készülni ahhoz, hogy ha közbe jönne bármi, akkor is százon tudj teljesíteni”. Béla munkássága számomra arra is jó példa, hogy nem szabad feladni. A Napraforgóval például évekig pályáztam, sok elutasítást kaptam, de nem mondtam le róla. Igaz, a felkért színészek lelkesedése nélkül nehéz lett volna kitartónak lenni. Végül Kulcsár Viki figyelt fel a darabra, majd jött a főváros által meghirdetett Staféta pályázat, ahol bizalmat szavaztak az előadás tervezetének.

– Ma is részben állandó emberekkel dolgozol, te is egy társulat felépítésében gondolkodsz?

– Nagyon nehéz lesz, de valószínű, hogy ez a következő lépés. Többen bátorítanak erre, és egyre inkább azt érzem, hogy megkerülhetetlen, attól tartok, hogy saját társulat nélkül minden szét fog esni körülöttem. Ehhez viszont meg kell találnom a megfelelő embert, aki segíteni tud. Pintér Béla társulatánál sokféle feladatot kaptam, majd a Szputnyikban egy másfajta független működést is megismertem, tapasztalatom ilyen tekintetben tehát van. A probléma az, hogy író- rendezőként már nem bírnám el egy társulat produkciós működtetését. Nem lehet érdemben ennyi mindenre koncentrálni.

– Az ifjúsági előadások egyébként miért kezdtek el érdekelni?

– A véletlennek köszönhető. Egy ismerősöm mesélte, hogy a Marczibányi téren indítanak drámapedagógiai képzést. Épp munkanélküli voltam, és kilátástalannak láttam a jövőmet. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi az a drámapedagógia, de a Kaposi László vezette kurzusnak köszönhetően kinyílt előttem egy másik világ, ezt túlzás nélkül mondhatom.

– Ezen a területen a legkézzelfoghatóbb a színház hatása a társadalomra?

– Itt egyből kapsz visszajelzést a diákoktól, ilyen tekintetben nagyon is érzékelhető a hatás. Több olyan TIE programot is láttam, ahol a diákokat egy délelőtt folyamán sikerült eljuttatni A-ból B-be, egészen felkavaró, már-már katartikus volt ezzel szembesülni. Egyértelműen beszippantott a műfaj, és akkor álmodozni kezdtem arról, hogy egyszer én is csinálok majd valami hasonlót. Nem sokkal ezután született meg a Kő, papír, olló című osztályterem-színházi előadásunk, amit, ha ritkábban is, de a mai napig játszunk.

– A hagyományos kőszínházi forma nem vonz?

– De, abszolút vágyom rá. Egyrészt a független létezésnek ára van, ezért a szabadságért nagyon meg kell dolgozni, ami sokszor olyan energiákat vesz el tőlem, amit az írásra vagy a rendezésre fordíthatnék. Másrészt rendezőként azt is meg kell tapasztalnom, hogy milyen egy másik struktúrában dolgozni. És arra is vágyom, hogy minél többen lássák az előadásokat: egy kőszínházi bemutatkozás – ha jól sikerül –  a jurányis produkciókat is erősítené. A jövő évadban a Trafóban lesz bemutatóm, ahol még nagyobb közönség előtt játszhatunk, mint eddig. Érezhető, ahogy bővül a közönségtábora az előadásoknak, de ez egy lassú folyamat. Meg kell találni a módját, hogy tudna ez igazán beindulni, és még az is lehet, hogy egy társulat lesz a megoldás.