Az döntött, hogy mindkettőnknek egyformán tetszett-e az adott előadás, aztán rangsoroltunk, érveltünk.  A vidéki utak alatt az autóban hosszan próbáltuk meggyőzni egymást, ha eltért a véleményünk, de a végső, közös listára már csak azok az előadások kerültek fel, amelyek mindkettőnk egyetértő támogatását bírták.

– Tudja, hogy ki javasolta válogatónak a POSZT Szakmai Tanácsadó Testületében (SzTT )?

– Azt nem tudom, hogy ki dobta be a nevem, de azt igen, hogy a tizenhat fős grémiumban nem volt ellenszavazat. Nyilván mindkét színházi társaságnak és a többi szakmai delegáltnak is megfeleltem, többségük ismert is. Még annyit tudok, hogy eredetileg Nánay István lett volna a partnerem, de végül ő nem vállalta, így lett Térey János.

Az biztos, hogy hasznos, ha az egyik válogató nem közvetlenül a szakma gyakorlati művelői közül kerül ki, miközben persze nézőként – és Térey esetében drámaíróként is – élő kapcsolatban áll a színház világával. A másik válogatónak viszont mindenképpen szakmabelinek kell lenni. Itt ugye az a nehéz, hogy olyat kell találni, aki nincs színháznál. Abban egyetértek a kritikusokkal, hogy egy rotációs rendszerben két-három évente azért legyen az egyik válogató kritikus. De tavaly például Kovács Dezső személyében ez teljesült.

– Stuber Andrea kritikus, akit a Színházi Kritikusok Céhe delegált a SZTT-be, a versenyszabályzat elfogadása után kilépett a testületből, mert úgy érezte, nem sikerült új és meggyőzően szakmai alapokra helyezni a válogatási szisztémát, és a válogatók esetében nem látott garanciákat az összeférhetetlenség kizárására. Mit gondol erről?

Regős János

– Az én esetemben az összeférhetetlenség kizárt, mert nyugdíjasként jelenleg a Magyar Szín-Játékos Szövetségnek vagyok az elnöke, és ez tudvalevőleg a magyar amatőr színjátszók szervezete, 1979 és 2010 között pedig a Szkénét, egy független befogadó színházat vezettem. Az tény, hogy a válogatás feladata rengeteg ráfordított időt, energiát, utazást jelent, el se tudom képzelni, hogy valaki, akinek rendes munkája, munkahelye van, hogyan tud ennyi időt kiszakítani az életéből.

Több mint 170 előadást néztünk meg, ehhez képest nagyon kevés az az összesen tizennégy, amit kiválaszthattunk. Problematikus – főleg Budapesten –, hogy igen nagy számú bemutató van egy évben. És ha az ember nem csak a kőszínházakra figyel, hanem a legkisebb független társulatra is, szinte lehetetlen vállalás ez. Rengeteget kell utazni, mi például 22 500 kilométert tettünk meg az egy év alatt.

– A versenyszabályzat tartalmaz-e bármilyen megkötést a válogatásra vonatkozóan?

– Hét nagyszínpadi és hét kamaraszínházi előadást kell kiválasztani, plusz két-két tartalékot, semmilyen más megkötés nincs. Alapvetően prózai előadások közül kell válogatni, de ha egy tánc, operett, musical vagy opera színházi minőségében vagy vizualitásában annyira különleges, akkor lehet esélyes.

Az éves bemutatók számától függően a színházak egy, kettő vagy három előadást regisztrálhattak. Ennek annyiban volt csak jelentősége, hogy a regisztrált előadásokat a válogatóknak kötelezően meg kellett nézni, de természetesen sokkal többet láttunk. Volt olyan színház is, amelyik nem választott ki előadásokat, hanem a válogatókra bízta a dolgot. De az is előfordult – konkrétan Miskolcon –, hogy végül nem azt az előadást válogattuk be, amit regisztráltak.

– Az összes bemutatót nyilván nem tudták megnézni, de minek alapján állt össze a megnézendők listája? A rendező, a színház vagy a szereplők alapján döntöttek?

– Is-is. A „kötelezőkön” túl a kőszínházak és a függetlenek esetében is az előzetes, és az év során szerzett tapasztalataim alapján néztem meg előadásokat. Térey Jánossal hosszú órákat ültünk az autómban, volt időnk, hogy kibeszéljük, megvitassuk a látottakat, mielőtt a végső lista kialakult, ami viszont már abszolút konszenzusos lett. Húszból kezdtünk szűkíteni. Kettőnk húszas listája nagyjából egyezett, illetve a végleges válogatásnak szinte az összes szereplője rajta volt mindkettőnk húszas listáján. Az igazi vitáink ezután kezdődtek. Hiszen legalább még plusz 3-3 előadásnak helye lett volna a versenyprogramban. Ezek kerültek a tartalékaink közé. Az ott szereplő előadásokat egyébként egytől egyig beajánlottuk az off-programba. Hogy egy konkrét példát is említsek: az egyik tartalék végül is rákerült a végleges listára, mert a kamaraszínházi produkciók között a Stúdió K zseniális Peer Gyntjének nem tudtak volna Pécsett megfelelő helyszínt találni, így ehelyett Horváth Csaba Vaterlandja látható majd a POSZT versenyprogramjában.

– Érték meglepetések az év során?

– A legnagyobb meglepetés számomra a vidéki színházak erőnléte. És ez független attól, hogy melyik színházból mit válogattunk be, mert ez már a mi egyéni ízlésünkön is múlott. A vidéki társulatok közül erős szellemiségűnek érzem a székesfehérvári, a zalaegerszegi, a szombathelyi, (innen egyébként végül nem fért be semmi a POSZT versenyprogramjába), a kecskeméti, a debreceni, a nyíregyházi és a miskolci társulatot, de ébredeznek a szegediek is.

– Lényegében mindenkit felsorolt…

– Azért nem, de még azoknál a színházaknál is, amelyeket kihagytam, többnyire szakmai szempontból tisztességes, értékes előadásokat láttunk, nagyon ritka volt az, hogy alázták volna a színházat vagy a közönséget. Igaz, a dolog természete miatt is kevesebb kommersz darabot jelöltek a színházak. Azért néha beültünk egy-egy könnyedebb komédiára, musicalre vagy operettre is. Sőt be is válogattuk a kecskeméti Csárdáskirálynőt, mely a maga nemében kiváló színházi előadás, hiteles alakításokkal, nem beszélve arról, hogy ennek a darabnak ott a helye a klasszikus magyar darabok panteonjában.

– Visszatérve a versenyszabályzatra, az arányokra vonatkozóan van-e bármilyen ajánlás a vidék-Budapest, Magyarország-határon túl, kőszínház-függetlenek tengelyen?

– Nincs semmilyen ajánlás az arányokat illetően. De talán még soha nem szerepelt ennyi határon túli produkció a POSZT-on. Ez jelez valamit! Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Szabadkán és Újvidéken nagyon erős társulatok dolgoznak, sok esetben román, ukrán, macedón rendezőkkel. Mindkettőnket meglepett ez a sok remek előadás.

– Az idei év újítása, hogy mindkét válogató felkérhetett maga mellé egy segítőt. Ön Balog Józsefet, a szegedi Thealter Fesztivál művészeti vezetőjét választotta. Mi volt az ő feladata?

– Én azt kértem Jóskától, hogy a meglévő térségi kapcsolatait kihasználva, javasoljon előadásokat Dél-Magyarországról és a határon túlról. Két, később beválogatott előadást is ő látott először és javasolt megnézésre. A budapesti kínálatból pedig a függetleneket illetően működött egyfajta előválogatóként.

– Milyen módszerrel dolgozott, hogy ne felejtse el a részleteket, és hét-nyolc hónap távolából is össze tudjon hasonlítani előadásokat? Voltak szempontjai vagy pontozta az előadásokat?

– Itt van nálam a tavalyi határidőnaplóm, láthatja, hogy minden produkcióról készítettem jegyzeteket. Emlékeztetni akartam magam az előadásra néhány mondattal a térről, a színészekről, ezen felül pedig leírtam a legfontosabb benyomásaimat. És pontoztam is egy tízes skálán.

– Azt tippelném, hogy kilenc pontos előadásból viszonylag sok van, de mondjuk a válogatási időszak elején mert tíz pontot is adni?

– Hogyne. Több előadásra is. Inkább az okoz problémát, hogy a távolság kicsit elhomályosítja a tavaly tavaszi előadásokat, bármennyire is tíz pontosak voltak: nagyon erősnek kellett ahhoz lenniük, hogy az évad  nagy részét lefedő szeptember-márciusi időszak tükrében is megtartsák a helyüket.

– Ha a tízesekből is több van, mint amennyit be lehet válogatni, akkor minek alapján döntöttek közöttük?

– Az döntött, hogy mindkettőnknek egyformán tetszett-e az adott előadás, aztán rangsoroltunk, érveltünk.  A vidéki utak alatt az autóban hosszan próbáltuk meggyőzni egymást, ha eltért a véleményünk, de a végső, közös listára már csak azok az előadások kerültek fel, amelyek mindkettőnk egyetértő támogatását bírták.

– A végleges listát látva van esetleg hiányérzete?

– Nincs, illetve, ha lehetne, tíz-tízre bővíteném a javasolható előadások számát. De konkrét produkciók megnevezését ne kérje tőlem, mert nem lenne szerencsés az érintettek miatt.

– A lista különlegessége még, hogy három különböző Kaukázusi krétakör is látható lesz Pécsett. Ennek mi az oka?

– Számunkra is kérdés volt, hogy meg lehet-e ezt lépni. Először a Katonában láttuk Székely Kriszta rendezését, egy teljesen újragondolt, újrarétegzett változatot egy fantasztikus térben, nagyszerű színészekkel. Abszolút levett minket a lábunkról. Azután elmentünk Miskolcra, ahol egy ötletes díszletben az anarchiának valami olyan káprázatos képi megjelenítését mutatták meg, ami mindkettőnknek nagyon tetszett, nem beszélve Láng Annamária Gruse-alakításáról és Harsányi Attila Azdakjáról. Nagyváradon pedig egy nagyon összecsiszolódott csapat közösségi teljesítménye hatott ránk igazán. Ezután jött a dilemma. Végül arra jutottunk, hogy legyen ez a triplázás a 2018-as POSZT emlékezetes mozzanata. Én majdnem biztos vagyok benne, hogy a zsűri és a közönség is azt fogja mondani, hogy érdemes volt megmutatni, mennyire sokféleképpen meg lehet rendezni ezt a nagyszerű darabot úgy, hogy máshol vannak a hangsúlyok, és mégis mindhárom lenyűgöző a maga módján. Egyébként Brecht valami miatt most nagyon benne van a levegőben. Még Csehovnál is több darabját mutatták be az elmúlt időszakban.

– Ez a korról is árulkodik?

– Biztos. Azt szokták mondani, hogy Brecht politikus színházat csinál, szinte minden darabja morális, társadalmi töltetű. A mi korunk tele van olyan társadalmi feszültségekkel, amelyeket Brechten keresztül nagyon jól meg lehet mutatni. Nem egyszerű egyébként jó előadást csinálni a darabjaiból, most is volt olyan próbálkozás, amit mi kudarcnak tartottunk.

A másik érdekes szerző Ibsen, akinél úgy tűnik, hogy a szerző a személyes, családi szférából dobbant, de az előadásokon – főleg a kolozsvári Rosmersholmra igaz ez – átsüvít a kor, amiben élünk.

– A Rosmersholm kapcsán nem szembesültek etikai dilemmával? Elég nagy visszhangot váltott ki, hogy a bemutató szünetében a női főszereplőt inzultálta a rendező.

– Igen, az előadás hírét megelőzte ez az incidens, és mindenki erről beszél a darab helyett. Az ukrán rendező valóban egy extrém figura, de az előadáson egyszerűen odatapadtunk a székhez, annyira izgalmas volt.

– Ezt értem, de felmerült etikai dilemma vagy sem?

– Az előadás annyira jó, hogy nem merült fel. Művészileg az egyik legerősebb produkció volt a több mint 170 között. Valóban a végletekig űzi a színészeket, kihajtja belőlük a maximumot. Nagyon szélsőséges szcenikai helyzetek vannak, egészen magas feszültségű az előadás, előfordulhat, hogy kitör a rendezőből az indulat. Persze én sem tartom elfogadhatónak, ha valaki így viselkedik, de az előadást látva jobban megérti az ember, hogy mi történhetett.

– Az a kérdés csak, hogy egy ilyen beválogatás nem legitimálja-e ezt a viselkedést…

– Szerintem nem. És a bemutatón történtek miatt én nem büntetném az előadást magát, hiszen az végül is a színészek és a műszak kezében van már.

– Hogyan fogalmazná meg egy mondatban, hogy mit jelent a POSZT az ön számára?

– A magyar nyelvű színház progresszív előadásainak egy olyan bemutatkozása, ahol a szakmai színvonal, a szellemi felkészültség és a korérzékenység egyszerre van jelen.

A másik válogatóval, Térey Jánossal készült interjúnk ITT olvasható.