Elénkbe lökik a főhőst, s már itt vagyunk a weimari köztársaságban. S itt az első megoldandó probléma is. Hogyan kövessünk átéléssel egy erények nélküli embert?  Azonosulni nem lehet – és nem is kell – vele, szétfoszló személyisége viszont arra is alkalmatlan, hogy meggyűlölve szerveződjünk ellene.

Aki
– bár ő nem akarja –
aki korpa
– ő semmit sem akar –
aki korpa közé
– se ütni se fájni –
aki korpa közé keveredik
– csak élni, hát istenem, és –
megeszik a disznók.

 (Novotny Vilmos: Mondóka)

Akik a hetvenes évek Budapestjén éltek, és már figyeltek, azok tán emlékeznek arra a költőre és filmes emberre, akitől a fenti mottót kölcsönvettem. Rég nincs velünk. Akik a húszas évek Berlinjében éltek, vagy valaha is a világ nagyvárosi dzsungeleiben laktak, jól ismerik az elveszettségnek és a kilátástalanságnak azt a keserű kevercsét, amiből most ízelítőt kapunk a Katona színpadán. Nem kell emlékeznünk. Elég szagolni és hallgatózni. A hajdani nyomor minden összetevője velünk van, napjainkban is.

Az alkotók rendelkezésére állt tehát a közösen – velünk együtt – megélt jelen élménye, s az elme- és ideggyógyász Alfred Döblin 1929-ben született elképesztő regénye, melynek – bár már a harmincas évek elején lehetett magyarul olvasni – első nekifutásra nem alakult ki jelentős rajongó tábora itthon. Soltész Gáspár 1976-os, remek fordítása N. Kiss Zsuzsa által felfrissítve, 2009-ben jelent meg az Európa Kiadónál. Ha kellő bátorsággal állunk neki, megjutalmazódunk. Ekkor érzékeljük csak igazán, mennyire méltánylandó a színpadi adaptációt készítő Mikó Csaba erőfeszítése, bár azt nem sejthetjük teljesen, melyik elágazásért ki felel, vagyis miképpen „gondolta tovább” az átdolgozói javaslatot Bíró Bence, a dramaturg, s Kovács D. Dániel, a produkció rendezője.

Fotók: Dömölky Dániel

Döblin munkája ugyanis, melyet az expresszionista regényírás nagy műveként tart számon az irodalomtörténet, olyan mozaikos szerkezetű, áradó és villódzó látomás, mely egyben a mindenkori, kényszeres történetmesélők előtt is tiszteleg, s melyben Zola, vagyis inkább az „új tárgyilagosság” pontosságával jelennek meg a nagyváros képei, de habzik benne az egész német nyelvű irodalom is, a gyermekdaloktól kezdve a Faust-idézetekig.  Ábrázoló technikájának legfőbb – és színpadon visszaadhatatlan – jellemzője, hogy állandóan ki-be jár saját mondataiból, egyszerre közvetítve az adott helyzetben kimondott szavakat s az eltitkolandó gondolatokat. Mint ahogy hajdanán Lesage sánta ördöge nyitogatta a házak tetejét, Döblin – láthatóan felhasználva ideggyógyászi és orvosi tapasztalatait –  lépten-nyomon nyitogatja szereplőinek koponyáját, melyekből hol csak szivárog, hol sugárban szökik a mondandó meg a cselekvési terv.

Lehetséges-e drámai formában visszaadni azt az irodalmi fogást, aminek inkább csak képzőművészeti megfelelői vannak? Hisz Döblin állandóan több felől néz mindent. Picasso festményei vibrálnak így, ide-oda költöző fülekkel és szemekkel, vagy mint a híres Boccioni szobor (A térbeli folytonosság egyesített formái) mutatja, lábról leválva szinte lobog a vádli izomzata a nagy rohanatban. Mindez nehezen lenne lehetséges színpadon, bár elérése nem egészen lehetetlen. A zenei megközelítés tudná végigvinni és magasba emelni a választott főhős történetét, ha az átdolgozásnak szándékában állna megőrizni a mesélés, a legenda lendületét. De más utat választottak. Kövessük akkor azt.

Teljesen érthető, hogy Fassbindernek a regény alapján, 1980-ban készített, 15 órás filmsorozata után nem lehet a mozi-élményt kihagyni a produkcióból. („Vizuál”: Bartha Máté) A nagyvárosi létet a vágóhidak világával összevető, fekete-fehér képsorok mellett a regényből vett, nagybetűs idézetek jelennek meg időnként a fejünk fölött. A színpad kinyílása is filmes képkivágás formájában, hosszúkás, színes mozgóképként jelentkezik. Tér: Horváth Jenni, jelmez: Nagy Fruzsina, mozgás: Horkay Barnabás. A változatos, remek zenéket a Freakin’ Disco négy muzsikusa szolgáltatja a kocsmai színpadképbe komponálva.

Elénkbe lökik a főhőst, s már itt vagyunk a weimari köztársaságban. S itt az első megoldandó probléma is. Hogyan kövessünk átéléssel egy erények nélküli embert?  Azonosulni nem lehet – és nem is kell – vele, szétfoszló személyisége viszont arra is alkalmatlan, hogy meggyűlölve szerveződjünk ellene. Nem tudni, kinek jutott eszébe, hogy Mészáros Bélának egyszer el kell játszania Franz Biberkopf figuráját, de bárki volt is, köszönet jár érte. Mészáros képes rá, hogy megelevenítse egy ellen-József-történet hősét, a tohonya, képességek és önérzet nélküli férfiút, akinek minden kalandja balul végződik. Egyfajta sikerületlen Till Eulenspiegel ő, minden előrelátás és ravaszság híján, de láthatjuk benne az alvilág otromba és önző Don Juanját is. Pedig csak egy boldogtalan strici. Talán az önmagától való félelme („Most, most rögtön elkezdődik, most tenni fogok valamit, ami…”) még fölerősíthető vonás lehetne. Hisz nemcsak a világ szerkezetét nem látja át, ez az ember önmagának sincs bemutatva.

Mikó Csabáéknak sikerült átmenteni a játékba párat Berlin angyalaiból. Mikor a szeretőjét (a csak filmen megidézett Borbély Alexandrát) meggyilkolt Franz kikerül a börtönből, rögtön két pajeszos kerub kezdi őt pátyolgatni, s mikor billenőre áll az élete, erősnek és szívósnak ítélvén meg, majdhogynem befizetnek rá, s egy ideig kísérik is a máshonnan jött, szárnyas angyalok. Nachum és Terah szerepét Dér Zsolt, Elizer és Sarug alakját Vajdai Vilmos játssza. Láthatnánk őket akár hosszabban is. Ők lehetnének a történetmesélés használható tartópillérei, de az átdolgozók a mesélés helyett többnyire a megjelenítést választják. Döblin olykor brechti bizalmassággal, szinte kikiáltó módra szólítja meg a történetre figyelőket, így tornászva egyre följebb az eseményeket egy emelkedő skála fokain. Félidőtől kezdve pedig egyre több mesét és dalocskát beszőve, szinte „énekel” a könyv. A Katona színpadán kerek jeleneteket látunk egy elkárhozásból, melyek gyöngysorszerűen illeszkednek ugyan, de – mivel mindig nulláról indulunk újra – nem épülnek eléggé egymásra.

Franzot, az újságot áruló hórukkembert kurvák tartják el, s mint orgazdát, tolvajok pénzelik.  A bűn minden formája olyan természetes neki, mint egy cigaretta elszívása azok számára, akik dohányos családba születtek. A nőket tárgyakként, legföljebb, ha háziállatokként kezelik, cserélik, adják-veszik őket. A színpad számára megtalált és kitalált főbérlőnő, Szirtes Ági pazar, gunyoros alakításában a kisebb bűnök ismerője és hétpróbás szállásadója. Az anyáskodó, régi szerető megnövelt figuráját Pálmai Anna, a kapcsolati ringlispíl többi tagját Mészáros Blanka, Pelsőczy Réka, Rujder Vivien és Pálos Hanna játssza nagyszerűen.  A füstös kocsma főura Bezerédi Zoltán, törzsközönségének összeszokott, különböző rangú tagjai és ritkább vendégei pedig: Dankó István, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Kovács Lehel, Takátsy Péter, Vizi Dávid e.h. és Tasnádi Bence.

Ebben a törvényen kívüli világban kevés szabályt kell betartanod, de ha ezek ellen vétesz, ráfaragsz. Nagyon mutatós, de talán túlságosan is jól sikerült az a felvonásvégi álzárlat, mikor Franz apróra aprítását éljük át egy ellenfényben szikrázó, szétzúzott karfiol- avagy káposztafej segítségével. Bár nem rövid a játék, s nem közönségbarát a javaslat, lehetne talán egyben játszani az egészet. Semmi nem indokolja a szünetet.

Kissé erőtlenül vezetődik föl, ezért aztán nem is tud egészen démonivá nőni a történet nyizege sátánfigurája, a Keresztes Tamás által játszott, nyápic Reinhold, a főgonosz alakja. De lehet, hogy így teljes a játék, hisz így eshet meg, hogy egy ajtónyi nagy, szép, buta embert – akinek pedig majdnem született még egy gyereke is! – végképp hazavágjon egy féregszerű kis fickó.

„A népek, úgy élnek, ahogy tudnak. Odahaza gyerekeik vannak, éhes szájak, madárcsőrök, tátsd ki, csukd be, tátsd ki, csukd be, ki, be, ki, be, ki, be.” – írta Döblin. A fáradtság és a halmozott bűnök okozta kilátástalanság pedig időnként nem várt és nem akart, pusztító vihart okozhat. A weimari köztársaság után jött Hitler hatalomátvétele. Fassbinder 1980 táján megérzett valamit a világ jobbratolódásából, s elkészítette a Berlin, Alexanderplatz című tévésorozatot. Franz Biberkopf pedig most itt áll mielőttünk, szerencsétlenül, és épp oly tehetetlenül, mint majdnem száz évvel ezelőtt. Egyelőre újságot árul.

Hol? Katona József Színház
Mi? Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz
Kik? Szereplők: Mészáros Béla, Bezerédi Zoltán, Borbély Alexandra, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Keresztes Tamás, Kocsis Gergely, Kovács Lehel, Mészáros Blanka, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Rujder Vivien, Szirtes Ági, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Vizi Dávid e. h.
Tér: Horváth Jenny. Jelmez: Nagy Fruzsina. Hang: Keresztes Gábor. Zene: Freakin’ Disco. Mozgás: Horkay Barnabás . Fény: Lohár Antal. Vizuál: Bartha Máté. Dramaturg: Bíró Bence. Dramaturg konzulens: Radnai Annamária. Ügyelő: Héricz Anna. Súgó: Fejes Vera. Asszisztens: Sütheő Márton. Rendező: Kovács D. Dániel