Két nappal a parlamenti választások előtt, a kampány okozta őrjítő hangzavarban az ember szívesen néz a magyar történelmen élcelődő kabarét. Kérdés azonban, pontosan meddig illik viccelni a magyar történelemmel.

A rendkívül jó arányérzékkel és humorral megírt Magyar náthát Fehér Boldizsár, Fehér Gáspár és Litkai Gergely jegyzik. Utóbbit a Dumaszínházból, illetve a DEKK produkciókból ismerhetjük már, ő magyar stand up comedy világának messze egyik legszórakoztatóbb tagja. Ő volt például az egyik szerzője A politikusok lelki világa, a Zs-kategória – Önfeledt zsidózás revüvel című előadásoknak, és ő volt az ötletadója az Elhanyagolt férfiszépségeknek. A Magyar nátha után pedig csak remélni tudom, hogy a másik két szerzőről is hallunk még színházi berkekben, sőt azt is, hogy valami keményebb fába is belevágják a fejszéjüket.

Fotó: Gulyás Dóra

Persze, nem merném azt állítani, hogy a magyar néplélek nem elég kemény fa, a Magyar náthából is az derül ki, hogy rémesen kemény tuskó. Így sikerül csak felvennünk a harcot a szörnyű kórral, amely megtámadta génjeinket, és amelynek következtében az eleurópaisodás jelei mutatkoznak rajtunk: túlzott elfogadás, szélsőséges liberalizmus, a hazai konyha teljes elutasítása. De szerencsére itt van nekünk Dr. Vértessy, aki tudományos kutatásaival megmenti a magyar génállományt. „Mivel a magyar ember genomja teljeskörűen tartalmazza az egész hazai történelmet, egy génprojektor, magyar nevén a sorprés segítségével most Önök is bepillantást nyerhetnek a magyarok történetébe a honfoglalástól egészen napjainkig.”

Dr. Vértessy talál három egyedet, akik ellenállónak mutatkoznak az undok liberális métellyel szemben, őket követjük végig a magyar történelmi korokon keresztül, hogy megtaláljuk a probléma genezisét. 2020-ban vagyunk, a távoli jövőben, 2018-ban sokkal könnyebb dolga lett volna a professzor úrnak, hogy igazi ellenálló egyedeket találjon. Ugyanakkor igen megnyugtató az a tény, hogy 2020-ra így elvesztjük majd elsődleges nemzeti jellegünket, még akkor is, ha ennek jelei perpillanat nem látszanak olyan kristálytisztán.

Az előadás tehát végigmegy a középiskolából unásig ismert történelmi pillanatokon: látjuk hős honfoglalóinkat, az államalapítást, az Árpád-házi királyainkat, Mátyás királyt, Petőfit a Nemzeti Múzeum előtt, Kölcseyt a Himnusz írása közben, a Habsburgokat és a századfordulót. A tények azok tények, ám a körülményekről idáig semmit nem tudunk. Hogy például mit csináltak a magyar nomádok ezer éven keresztül, mennyire jött be István királyunknak a pápától kapott korona, miért írta Mikes Kelemen azokat a baromi unalmas leveleket Rodostón, mi van Kölcsey térlátásával vagy mekkora paraszt volt tulajdonképpen Dózsa György. Ezek derülnek ki a rövid történelmi etűdökből, de úgy, hogy közben sírunk a nevetéstől. Dankó István, Kocsis Gergely és Vinnai András rendezése és játéka legalább olyan derűs és szórakoztató, mint a szövegkönyv, a legjobb Monty Python-filmek juthatnak róla eszünkbe.

A történelmi viccelődés a honfoglalástól a századfordulóig jut el a Magyar náthában, aztán ugrunk száz évet, és a kétezer-húszas években találjuk magunkat. A XX. századdal ugyanis nem szabad viccelni, vagyis elég necces, nehéz úgy csinálni, hogy ne legyen belőle valami ízléstelen dolog, meg aztán Auschwitz után ugye verset sem lehet írni. Ez minden kétséget kizáróan így is van, és nemcsak azért, mert korban nagyon közel van hozzánk, a huszadik század az előadás kontextusába is beilleszthetetlen. Ugyanis a Magyar nátha azokról a történelmi korokról beszél, amelyeket a középiskolás tankönyvek a magyar nép hősi mitológiájába bugyolálnak: belovagolunk a Vereckei-hágón, menőn hátrafele nyilazunk, állati igazságosak a királyaink, költőink harcos nemzeti hősök, és végül, de nem utolsó sorban nosztalgiával tekintünk a századforduló bohémnek és elegánsnak gondolt időszakára. A huszadik században viszont másképp alakulnak a történelem órákon megtanult sztereotípiák. Rosszabb helyeken – és én sajnos egy rosszabb helyre jártam suliba – azt tanítják, hogy Magyarország huszadik századi története szenvedéstörténet, abba mi csak úgy belesodródtunk, elbántak velünk a szemét németek és oroszok. Ha valakit jobb tanár tanított, akkor meg felmerült az órán a háború, a vészkorszak és a szovjet hatalomátvétel alatti bűneinknek és felelősségünknek kérdése. Akárhogy is, a huszadik századot már nem lehet magyar hőstörténetként előadni, s ilyen formán nem is lehet kabarétréfa tárgyává tenni.

Azért mégis van egy apróság, ami arra utal, az alkotók kihagytak egy elmesélhetetlen időszakot. A magyar nátha gyógyításának megoldását ugyanis az őstörténetünkben találja meg Dr. Vértessy: Emesét, a magyarok ősanyját, mondjuk ki, magávévá tette a turul. Tehát a magyar génállományt csak úgy lehet megmenteni, ha az egyedeket kerecsensólyommal keresztezzük. A tér jobb oldalán áll egy flipchart tábla, amelyen többnyire egy évszám vagy egy név látható az előadás alatt, amely segít tájékozódni a nézőnek, melyik történelmi korban járunk épp. Az utolsó jelenetben egy madár van rajta – ami lehet sólyom is, meg sas is -, egy DNS-spirál és három fekete alak. Egy képben, finom zárójelben az elmondhatatlan.

Hol? Jurányi Ház
Mi? Fehér Boldizsár, Fehér Gáspár, Litkai Gergely: Magyar nátha
Kik? Játssza és rendezte: Dankó István (a Katona József Színház tagja), Kocsis Gergely ( a Katona József Színház tagja), Vinnai András. Látványtervező: Juristovszky Sosa. Rendezőasszisztens: Beke Anna. Külön köszönet Jankovics Péternek.