Hú, de rossz most Polgár Csaba. Nem úgy rossz, hogy mit is művel, hanem ahogy kiment az előadás alól a világ, a friss hatás, a tét meg az izgalom, ki ne mondd, a politika, ő mintha megakadt volna a levegőben. Azt játssza, hogy hogyan is játszotta, amikor mindez még friss volt, amikor elismerően bólintott az érzékeny néző: erről van szó.

Ez a mi világunk, ahol valami bűzlik (bocs, ez az Arany-fordítás, de hát az jut folyton az eszembe). Nem tudni pontosan, miért bűzlik, mi az ősbűn, ki ölte meg a testvérét, ki a vérnősző barom (bocs, ez is Arany), de bűzlik. Nincsen hazátok, norvég cigányok. A mi dán hazánk meg bűzlik. Az sem jó.

Polgár Csabára visszatérve: nagyon tetszik, hogy ilyen tehetetlen. Megszakad Hamletért, fut, robog, jelen van, égnek áll a haja, megőrül és kijózanodik, összeomlik és talpra áll, és egy szó sem igaz az egészből. Sok, nagyon sok, és nem úgy sok, hogy jaj, de tehetségesen játssza el, hogy egy ilyen búzaszemtől az egész udvar feneke viszket, valahogy el kell távolítani, hanem ezen felül is sok. Az összes néző nevében nem beszélhetek, de én biztosan fészkelődöm miatta.

A fészkelődés meg lehet éppenséggel valami hamleti minimum, nem azt nézzük, hogy szegény miféle csapdákban vergődik, mennyi mindennek és mindenkinek kellene megfelelnie, hanem a tökéletes terroristát látjuk. Neki már nincs kiút, nincs megoldás, egy emberként lökdösi a halál felé a sok ember, papa, mama, nagybácsi, Ophelia, Laertes és Polonius. Talán csak a szegény Yorick tartaná vissza, az üres koponya – az sem valami vonzó megoldás. Mindenesetre: ha nincs mit veszíteni, akkor könnyebben jár el az ember keze, és mire legördül a függöny, mégis van öt férfi, aki Hamlet kezétől halt meg. Plusz Ophelia.

Fotó: Gordon Eszter

Alapvetően nagyon hálás vagyok Polgár Csaba túl-Hamletjének, mert segít tisztázni egy félreértést, ami lassan negyven éve kísért. Nem mi vagyunk Hamlet. Nem én vagyok Hamlet. Hiába szeretnénk magunkra ismerni ebben a sokoldalú szomorúságban, aki azért fejből mondja a verset, úgy vív, hogy csak úgy fröcsög a vér szegény Laertesből, olyan a lelke, hogy emelkedettebbet nem is találhatnánk egy kis temetői sétához. Jó volna, de sajnos nem mi vagyunk. Mi azok vagyunk, akiket idegesít ez a radikális rossz közérzet.

Állampolgári közérzet? Áthozatal a Kádár-rendszerből? Furcsa, de ennyi idő után mintha ez is gyengült volna, mármint az előadás politikai üzenete. Igen, stadionban játszódik az első rész, idétlen futballszurkolók között, ahol a vezérszurkoló az ország vezetője. A meglátásból közhely lett az elmúlt idő során, ahogy közhely lett az eredetileg még jó poénnak tűnő mobiltelefonból is a színészkirály szavalata alatt. Akkor sem volt nagyon friss tréfa, de Csuja csodálatosan tudta mondani, hogy „most nem tudok beszélni, színházban vagyok”. Most is jól mondja, csak most már szakálla van a viccnek is. Az előadás azonban kétségkívül depolitizálódott, nem üzen „bizonyos” hatalomnak, csak úgy általában mindenkinek, aki a nyakunkon ül. A bizonyos hatalom most azt tette, ami a legokosabb volt: nem vett tudomást az előadásról. Nem róluk szól, nincs mit nyilatkozniuk a témában, és lám, igazuk van, elsősorban nem róluk szól, túlságosan is tartós a matéria ahhoz, hogy ez éltesse, az üzengetés. Meg aztán láttuk is, amit láttunk, a körúti ünneplőket, a görögtüzet és a füstbombákat. Ha a fél országot boldoggá lehet tenni néhány góllal, akkor az is politikusi kötelesség, góllövőket pénzelni.

Nem Hamlet vagyunk, de akkor ki? Mert vér nem tapad a kezünkhöz, még jó. Ellopott pénzek sem minket találnak meg, nem mi vagyunk a szürke öltönyös tányérnyalók. Polonius? Nem mondom, hogy nincs valami vonzereje, annyira jól játssza Csuja a hülyét, a bölcs hülyét, aki löki a javaslatait, beszél és beszél, hogy ne legyen csend, hogy ott legyen, ahol nincs semmi dolga, de elhullik. Hülyén hal meg, a szó mindenféle értelmében. Akkor kik vagyunk az előadásban?

Sajnos így van. Statisztálunk a saját sorstragédiánkban. Én vagyok az a piros trikós a rendezői jobb szélen, viking sisakban, aki épp meg volt fázva, így akaratlanul is beleköhögött a csöndes részekbe. Te, ha akarsz, lehetsz az indián fejdíszes a baloldalon, aki püföli a dobot.

Mi? William Shakespeare: Hamlet
Hol? Örkény István Színház
Kik? Znamenák István, Für Anikó, Polgár Csaba, Gálffi László, Csuja Imre, Patkós Márton, Kókai Tünde, Novkov Máté,Vajda Milán, Ficza István, Pogány Judit, Dóra Béla / Fordító: Nádasdy Ádám / Díszlet: Bagossy Levente / Jelmez: Ignjatovic Kristina / Dramaturg: Gáspár Ildikó / Zenei vezető: Kákonyi Árpád / Rendező: Bagossy László