Fekete Ádám (ha lehet ezt a sokszorosan elkoptatott kifejezést alkalmazni a helyzetre mindenfajta irónia nélkül) szinte „üstökösként tűnt fel” a hazai színházi életben színészként, íróként, dramaturgként vagy éppen rendezőként; első szerzői színházi előadásának szigorúan véve a 2015-ben bemutatott Csoportkép oroszlán nélkül tekinthető. A legalább háromórás Csoportkép annak idején végletesen megosztotta közönségét, sokan – ami a hazai teátrumokban ritka – előadás közben távoztak a nézőtérről. Reveláció és botrány – jellemezte tömören és találóan a darab hatását Török Ákos.

2017 ősze óta (Feketének a szerzői színház felé tett látványos – egyébként nagyon is várható – lépéseként értékelhető a tény) két általa írt és rendezett darabot játszanak Budapesten.

A Reggeli dinoszauruszokkalt a Stúdió K-ban december közepe óta láthatja a közönség. Átlagos, mindennapi alkalom a kiindulópontja a kezdőszituációnak: a nő (Pallagi Melitta) és a férfi (Sipos György) egy amerikai vidéki „művelődési házban” koncertre várakozik. Ami az első pillanattól nyugtalanítóan szokatlan, hogy rajtuk kívül senki nem kíváncsi a produkcióra, holott az énekes, Horse Johnson (Spilák Lajos) hosszú esztendők óta nem lépett fel. A nő és a férfi meg-megszakadó dialógusából, el-elakadó gesztusaiból értetlenség, boldogtalanság, reménytelenség árad. Johnson a mikrofonhoz lép, ám nem énekel.

A színen örök alkony uralkodik, a hol derengő, hol erősebben bevilágított félhomályban, a bundába burkolt egyszerű bútorok között éppen csak elkezdődő „történet” lassú tempóban elenyészik, az ok-okozati viszonyok, kapcsok esetlegessé válnak. A kibontakozó, primer szinten többnyire összefüggéstelen szürreális álomképek sorozatából álló előadás (ahogy egy ajánlóban szerepel: „Rövid, történetekkel egybekötött zenés performansz”) egyúttal új, szélesebb, kizárólagosan szimbolikus spektrum felé nyílik ki.

A kommunikáció kudarcot vall, a töredékes jelenetek emberi viszonyai elromlanak; ez, vagy pedig a már az eleve meglévő „romlottság” manifesztálódik akár a közeli rokonokkal való, szokványos panelekből tetszőlegesen megépíthető, Juli (Nyakó Juli) által folytatott, helyenként tompán ingerült telefonbeszélgetésben, akár a fiú és őt meg nem ismerő anyja közötti dialógusban (Nyakó Juli és György Zoltán). A szövegek egyértelműen Ionesco abszurd színházát idézik, a háttérben pedig ott munkál Németh Gábor regényében, az Egy mormota nyarában találóan megfogalmazott alapvetés: „világok választják el azokat, akiket én három lépés távolságból már meg sem tudok különböztetni”. Önkényes önértelmezések esetlegesen elrendezett világába jutunk. Nyomában pedig megkezdődik – végeredményben egy posztdramatikus színházi úton – az egy-egy drámai szituációt alátámasztó rendszer (esetenként óvatos) felszámolása.

A Dinoszauruszokkal töltött két óra viszont túl soknak és túl hosszúnak tűnik. Nemcsak önmagában nézve, hanem az előadás zárásának tükrében is. Ezen a ponton felsejlik a darabot átszövő elvágyódás célja: a gyerekkor. Tíz évig tartó mély álomból ébred fel Dani (Lovas Dániel), aki mintha az anyaméhből szállna ki, úgy lép elénk a háttérben végig jelen lévő áttetsző sátorszerűségből. Feltűnése és szavai, amelyekben az elvesztett idealisztikus létezést (a dinoszauruszokkal való reggelit, vagyis korlátlanságunk lehetőségét) állítja szembe a szürke, kiüresedett, illúzióktól mentesített felnőttkorral, mintha didaktikus „üzenetet” küldene felénk. A szituáció azonban az első benyomások után nemcsak bonyolultabbá, hanem sajnos zavarossá is válik. Hogy valóban a túl direkt konklúzió lenne-e a végpont, az nem derül ki pontosan. Elképzelhető ugyanis, hogy fájdalmas-ironikus fordulattal a menekülés célját jelentő idealizált gyermekkor a hanyatlás újabb állomásaként, a menekülés lehetetlenségeként jelenik meg. Hiszen az addig látottak alapján a gyermekségbe való visszavágyódás lehetne akár pszichológiai tünet: a szabadságról, és vele a felelősségről való lemondásé. Ha úgy tetszik, egy bizarr össztársadalmi, gyermetegséget szülő Alzheimer-kór kibontakozása. A tisztázatlanság ebben az esetben a kiérleletlenségnek a jele; kifejezetten zavaró, súlytalanná teszi a zárást. (Kiemelkedő színészi játékról az előadás jellege miatt sem beszélhetünk, ám mindenképpen meg kell említeni Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Sipos György alakítását.)

Nyakó Júlia a Reggeli dinoszauruszokkal (brontoszauruszokkal főleg) című előadásban. Fotó: Pintér Leo

Klasszisokkal jobb, fontos előadás Fekete Ádám másik munkája, a nem sokkal korábban bemutatott A Jeditanács összeül. A fiatal főhős, az egyetlen valódi szereplő, aki bizonyos értelemben meg sem jelenik a színen, egy virágágyásban ébred fel egy átmulatott éjszaka után, valahol Pesten. A helyszín ezzel együtt nehezen meghatározható: az a bizonyos ágyás, egyúttal egy hajó fedélzete; leginkább viszont az elme, a tudat és a lélek együttműködéséből keletkezett fiktív tér, amelyet az Énnek az ott kifejlődő különböző (olykor más létezőkre is emlékeztető) alakváltozatai népesítenek be. (Ez maga a „jeditanács”.)

Az előadás végéhez közeledve az egyik szereplő egy tisztáson vagy tó mellett piknikezik társaival a nyári napsütésben, miközben Hamvas Béla Karneválját olvassa elheveredve. A regényhez kapcsolódó allúzió egyértelmű; (legalább részleges) kulcsot ad a Jeditanács titkainak felfejtéséhez.

Hamvas művének hőse, Bormester Mihály megkettőződik. Ennek történelmi vonásokban is gazdag oka van: az első világháborúban ugyanis „ez a dupla életmód és magatartás áttört és realizálódott. A két tudat itt mint két önálló egzisztencia lép fel. […] Mert az emberi létezés a huszadik században oly mértékben felduzzadt (differenciálódott), hogy egyetlen emberi én (tudat) számára érthetetlen (integrálhatatlan) lett. Ezért a huszadik század emberének jellegzetes magatartása a szkizotimia. Szándékosan mondom így. Mert pathologiáról szó sincs. Abnormitásnak (betegségnek) felfogni hiba. […] Aki ezek után abban, hogy ez itt körülöttünk és bennünk nem delírium, és ez a delírium nem valamely kulmináció előtt áll, kételkedik, a játékon kívül áll, s azt legjobb figyelmen kívül hagyni.”

Fekete Ádám Hamvashoz képest továbblép: a nagyjából a bulinegyedre vetített, a lélek, a szellem olykor erős gúnnyal, a másnaposság veszteség-érzetével, melankóliájával átitatott belső csatáinak, öngyötréseinek, megbékéléseinek, mulatozásainak helyszínén a Karnevál megidézése részint ironikus, hiszen jelen esetben a változás az identitás végzetes elváltozásával, esetleges megszűnésével jár. Feketénél ebből kiindulva az identitászavarból imponáló rendszer épül; ezen a téren a (megsokszorozódott vagy, ahogy a színen elhangzik, szétszóródott) főhős viselkedése – másik irodalmi analógiát említve – Hajnóczy Péter bizonyos figuráinak attitűdjére emlékeztet, elsősorban A halál kilovagolt Perzsiából-beli alkoholista férfiéra, a Parancs kém-századosára.

Az identitászavarból való építkezésre játszik rá a darab szerkezeti felépítése. Jelenettöredék–megszakítás–újrakezdés, ismétlés–új elem megjelenése: ez az a forma, amin az előadás struktúrája alapul. A variációk sora, a szavak, töredékszituációk permutálódása különös szuggesztivitást ad az alapszövegnek.

Fontos szervezőelv a hiány. A hagyomány nagyjából megszűnt, ami maradt belőle az képlékeny, kiüresedett vagy érthetetlen. Az ember a világ értelme ellen akar küzdeni – olvassa talán éppen a Karneválban Laboda Kornél – meg akarja azt fojtani, és „mert meg akarja fojtani, maga menthetetlen, az, aki megfullad”. Az előadást (a másnaposság hangulatában többnyire meghatározó) bűntudattal elegyedő transzcendens szomjúság járja át. Mindez azonban nem bármiféle tételes vallásosságban, hanem a Dinoszauruszokhoz hasonlóan az elvágyódásban manifesztálódik. Így jelenik meg melankolikus felütéssel az aranykor, a gyermekkori karácsonyok tűnő hangulata. Az előadás szellemi és szerkezeti középpontjában pedig az a pillanat áll, amikor felhangzik a Kaláka ismert száma, a Tengerecki Pál. Az összes zenei elem közül ez az egyetlen, ami elejétől a végéig, nem idézőjelesen, hangmontázs részeként, hanem önmagában, nosztalgikusan fájdalommal elhangzik.

A színészek a fenti életérzés fogaskerekei. A legerősebb „kerekek” Pallag Márton, Jankovics Péter, Kárpáti Pál és Terhes Sándor. A díszlet struktúráját, a tárgyak jelenlétét ugyanez a töredékesség, esetlegesség jellemzi.

Mi? Reggeli dioszauruszokkal (brontoszauruszokkal főleg)
Hol? Stúdió K Színház
Kik? Spilák Lajos, Homonnai Katalin, Sipos György, Pallagi Melitta, Lovas Dániel, Nyakó Júlia, György Zoltán Dávid mv., Songoro Laura mv. / Díszlet: Márkus Sándor / Jelmez: Szabados Luca / Fény: Szapu Márk / Hang: Bartha Márk / Rendezőasszisztens: Székely Rozi / Író-rendező: Fekete Ádám.

Mi? A Jeditanács összeül
Hol? Trafóklub
Kik? Pallag Márton, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Stefanovics Angéla, Sipos Vera, Terhes Sándor, Laboda Kornél / Jelmez: Juhász Nóra / Világítás: Bredán Máté / Rendezőasszisztens: Kővári Szimonetta / Író-rendező: Fekete Ádám