„… visszatekintünk az elmúlt négy évünkre, hogy (…), hogy felismerjük mulasztásainkat, tévedéseinket, a műfaj általunk megtapasztalt problémáit, és így meghatározzuk: miként tudnánk sokkal hatékonyabban folytatni munkánkat.” – A szerzők mindezen túl felhívást is kezdeményeznek a színházi neveléssel foglalkozó társulatok és alkotók felé, akiket arra kérnek, osszák meg saját tapasztalataikat.

A 2014-es a választások után a Szputnyik Társulat összeült, hogy „hogyan tovább”? Nem először merült fel ez a kérdés, akkor a választások eredménye késztetett átgondolni a jövőnket. Felmerült, hogy a Szputnyik külföldi kapcsolataira támaszkodva esetleg elhagyjuk az országot, de többen ezt nem lettek volna képesek megtenni. Ennél viszont egy sokkal fontosabb érv is megfogalmazódott a maradás mellet, ez pedig a színházi, és ezen belül a színházi neveléssel foglalkozó alkotók társadalmi felelőssége. (Ekkor már két sikeres ifjúsági projektje ment a Szputnyiknak, az Antigoné és a Kerekasztallal közösen létrehozott Hosszabbik út.) A állandó működési bizonytalanság felőrölte a társulatot, a Szputnyik 2015-ben megszűnt, de megszületett belőle a Mentőcsónak Egység. Bodó Viktor még 2014-ben ajánlotta fel Fábián Gábornak és Pass Andreának, hogy a társulaton belül színházi nevelési projektekkel foglalkozzanak, ismerve a műfaj iránti érdeklődésüket.

A Mentőcsónak nagy erővel vágott neki a munkának, és célját így fogalmazta meg: aktuális társadalmi problémákról beszélni a tolerancia, a szolidaritás, a demokratikus értékek megőrzése, a felelős gondolkodás és az aktív társadalmi szerepvállalás érdekében. Eddigi működésünk során nyolc előadást hoztunk létre (több koprodukcióval), melyek kizárólag aktuális társadalmi feszültségekre reagálnak: magyarországi mélyszegénység, előítéletesség, rasszizmus, hajléktalanság, menekültkérdés, a fiatalok kivándorlása, gyűlöletbeszéd, a demokratikus értékek és a jogállam erodálása. Most, a 2018-as választási eredmények tükrében még inkább úgy véljük, hogy a színházi nevelésnek óriási feladata és felelőssége van. Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy visszatekintünk az elmúlt négy évünkre, azzal a céllal, hogy eredményeink mellett felismerjük mulasztásainkat, tévedéseinket, a műfaj általunk megtapasztalt problémáit, és így meghatározzuk: miként tudnánk sokkal hatékonyabban folytatni munkánkat.

Cikkünk egyben felhívás is a műfajban tevékenykedő alkotók, társulatok felé. Egy olyan cikksorozatban való részvételre invitáljuk ezeket a csapatokat[1], amely a társadalmi szerepvállalás eredményeit vizsgálja, de nem kizárólag az általunk felvetett szempontok mentén. Vélhetően minden formációnál máshogy és esetleg másféle problémák jelentkeznek. . Érdekes lehet az a keresztmetszet, amit majd az írások kiadnak: abban bízunk, hogy ezek a találkozási pontok megoldási stratégiák kidolgozására sarkalják a műfaj elhivatott alkotóit. A cikksorozatban lehetőség nyílik írásban átgondolni ezeket a kérdéseket, megvitatni pedig egy június első hétvégéjén sorra kerülő i fórumon lesz mód, amelyről hamarosan konkrét információkat is írunk.

1. Minek csináljuk, ha nem játszhatjuk?

Fábián Gábor a Szociopoly-ban (2016. Sepsiszentgyörgy, Mikó Kollégium)

A színházi nevelés[2] szakmai és társadalmi megítélése meglehetősen problematikus Magyarországon. A színházi szakma, a közönség vagy a politikai-szakmapolitikai reakciók általában hitet tesznek a műfaj kivételes fontossága mellett, de valójában csak kevesen gondolják úgy, hogy egy súlycsoportban lennénk a „felnőtt” színházakkal – vagy akár a pedagógia akadémikus trendjeivel. Szembe kell nézni vele, hogy másik pályán játszunk – és ez szinte független a produkciók színvonalától.

A Mentőcsónak szakmai-kritikai megítélése nagyon jó volt az elmúlt három évben: 2015-ben az Újvilág című előadás megkapta a 8. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle fődíját (ifjúsági kategóriában), egy évvel később a Szociopoly a VIII. Kaposvári ASSITEJ Biennálén nyerte el a legjobb ifjúsági színházi előadásnak járó Üveghegy-díjat. 2017-ben a Mentőcsónak volt a 27. Szegedi THEALTER fesztivál díszvendége. A sikeres produkciók azonban váltakozó sikerrel jutottak el a közönséghez. A programok egy részét havonta legfeljebb egyszer tudtuk bemutatni, néhány előadás mára már le is került a műsorról. Még a Szociopoly is – ami a bemutatója óta eltelt 3 évben 150 előadást ért meg – mostanra bizonytalan helyzetbe került.

Ha nem játsszák ezeket a darabokat, annak lehet az az oka, hogy a produkciók rosszak, lehet, hogy nincs rá közönség, de az bizonyos, hogy a műsorra tűzés (vagy a műsorról levétel) elsőként is anyagi kérdés.

2. Pénz, pénz, pénz

Cím nélkül, a Mentőcsónak és a Stereo Akt közös előadása (rendező: Boros Martin). A képen Balog Gyula, A Város Mindenkié aktivistája látható.

Egy színházi nevelési előadásnak többnyire egy osztálynyi közönsége van, egy interaktív darabban sokkal több néző érdemben nem tud részt venni. Talán nem érdektelen végiggondolni, milyen forrásokra számíthatunk.

Kész produkciók játszása esetén 30-50 fizető nézővel számolva (tehát teltházas előadásokon) jó, ha 50-100 ezer forintnyi nettó bevétel keletkezik egy-egy előadáson. Osztálytermi előadások esetén ezt az összeget a meghívó iskolának kell vagy kellene előteremtenie, ami a legtöbb iskolának nagy megterhelést jelent.

Ha a műfaj piaci forrásokból nem fenntartható, de a társadalom számára fontos, akkor jogosan merül fel, hogy költségvetési forrásokból kell támogatni. A színházi neveléssel is foglalkozó szervezetek számára az egyetlen ilyen lehetőség, ha elindulnak az EMMI működési pályázatán, ahol idén a nyertes szakmai műhelyek fele 3-6 millió forint működési pénzt nyert el[3]. Mire elég 3-6 millió forint? Egy alkalmazott évi munkabére – minimálbér esetén – a munkaadónak 2 millió forintjába kerül. Próbateremről, játszóhelyről még nem beszéltünk.

Az Újvilág című előadás a DESZKA fesztiválon. (Porogi Ádám, Sztarenki Dóra)

A kormányzati támogatás mellett minden évben jelennek meg olyan pályázatok, amelyek lehetővé teszik például egy színházi neveléssel foglalkozó csapat előadásainak játszását. Ezek a pályázatok működésre sosem adnak pénzt, a források a projekt megvalósítására – esetünkben például a produkció létrehozására, játszására – fordíthatók. A pályáztató szervezetek többsége „külföldi” (Nyílt Társadalom Alapítványok, Norvég Civil Alap, valamilyen uniós projekt), igénybevételük a mai politikai mezőben nem veszélytelen, a forrásokat elnyerő szervezeteket megbélyegzik, a pályázati pénzeket a tervezett jogi változások esetén megadóztatják – és számolni kell a közönség (a produkciót meghívó iskolák) félelmével is.

Magyarországon gyakorlatilag nem létezik mecenatúra – bár épp a Mentőcsónak működéséhez sikerült ilyen forrást is szereznünk. A Polgár Krisztina Emlékalap megbízásából létrejött Tantermi Színházi Szemle szintén fontos segítséget nyújt egy-egy előadás létrehozásában, forgalmazásában, de ez a keret is véges.

Az alacsony bevételek figyelembe vételével ebben a műfajban mindenki azon igyekszik, hogy a darab játszásának alacsonyak legyenek a költségei. A produkciók jó része kevés színészben – és szélsőségesen alacsony gázsiban – gondolkodik. A kevés szereplő szakmailag határolja be a rendező és az író elképzeléseit, az alacsony gázsi pedig fanatizált színészekre épít, akik társadalmi küldetést teljesítenek, fillérekért. És itt a színész csinál mindent: cipeli a díszletet, vezeti az autót, berendezi a játszóhelyet, világít, hangosít, ha kell. Ezek a feltételek nem csábítóak.

Erre a helyzetre nem feltétlenül az a megoldás, hogy kapjanak több pénzt a csapatok, és akkor mondjuk szívesebben építenek be a színészek. Hosszútávon azt gondoljuk, hogy a műfaj presztízsén kéne emelni, ebben akár izgalmas együttműködések is segíthetnének. (Például: mi történne akkor, ha egy színházi nevelési előadás „főműsor”-időben menne, mondjuk valamelyik rangos kőszínház nagyszínpadán? Miért ne érdekelhetné ez a műfaj a nézőt? Olyan rendezőkkel és színészekkel együttműködve, akikre kíváncsi a nagyközönség. A műfajt így azok is megismerhetnék, akik eddig még csak nem is hallottak róla.)

3. Közönségszervezés és promóció

Szociopoly előadás a Gombaszögi Fesztivál szalma-színházában (2015)

Amire végképp nem jut pénz, az a közönségszervezés, a promóció, a sajtó-megjelenések generálása. Még a célközönség – maguk az iskolák – sincsenek feltétlenül tisztában azzal, hogy milyen darabok, milyen társulatok közül választhatnak, hogy melyik produkciót miért is lenne jó eljuttatni a diákokhoz, igaz, ennek érdekében készültek írásos segédletek és egy honlap is létrejött ilyen céllal.

Bár néhány kiemelkedő színvonalú szakmai műhely működik vidéki nagyvárosokban is, a színházi neveléssel foglalkozó csoportok többsége fővárosi. Ezek az előadások alig jutnak el Budapesten kívüli iskolákba. A Szociopoly bizonyos értelemben kivételes helyzetben van: alig több mint három év alatt 150-szer játszottuk kb. fele-fele arányban felnőtt és diák közönségnek. Az előadások kb. harmada jutott el vidékre, de ezek szinte kivétel nélkül pályázati forrásokból finanszírozott alkalmak voltak.

Az iskolákkal való kapcsolattartás, informálás, egyeztetés nagyon sok esetben személyes kapcsolatokra épül. Pedig Magyarországon ma 581 gimnázium és 412 szakközépiskola működik. Ezen a ponton ismét a színházi nevelés presztízse kerül elő. Talán nem túl csábító, ha a pedagógus kap egy x-edik emailt vagy telefont, hogy a rengeteg feladata mellett még egy színházlátogatást is szervezzen meg, mi pedig a sokadik válasz nélkül maradt email vagy bizonytalanságban hagyó ígéret után úgy érezhetjük magunkat, mint valami színházi ügynök, aki a produktumait próbálja értékesíteni.

BMSzC Újpesti Két Tanítási Nyelvű műszaki szakközépiskola (2015)

Ezért is jutottunk arra a döntésre, hogy 2016-ban egy pályázati lehetőség formájában kínáljuk a programokat az iskoláknak, bízva abban, hogy így talán nagyobb lesz a vonzereje az előadásoknak, és az anyagilag is kedvező lehetőség azt a reakciót váltja ki a pedagógusban, hogy „erről nem kéne lemaradni”. A Polgár Alapítvány támogatásának is köszönhetően ez a módszer már jobban működött, így jutottak el előadásaink vidéki iskolák diákjaihoz is.

Elgondolkodtató, hogy mely előadások voltak a legnépszerűbbek a pedagógusok körében és miért, hiszen indoklással választhattak repertoárunkból. A legtöbb iskola a Szociopolyra jelentkezett, sokak magyarázata szerint a színházi társasjáték forma miatt.

Ugyanakkor a Szociopoly népszerűsége vizsgálható a többi előadás felől is. A diákokkal létrehozott programjaink (Manőver alkotócsoport) nagyon hatékonyan működtek, mégis nehéz volt ezzel becserkészni az osztályokat. Lehet, hogy egy pedagógus azt várja el egy színházi produkciótól, hogy abban hivatásos színészek szerepeljenek és ne diákok.

Az Újvilág témája a rasszizmus, a radikalizálódó fiatalok. Nem hinnénk, hogy a probléma csak elvétve érintené az iskolákat. A pazar szereposztás és a szakmai ajánlások, kritikák sem értek túlzottan célt, a pályázat során csak néhány iskola választotta ezt az előadást. Nem tudunk másra gondolni: ebbe a darázsfészekbe nem szívesen nyúlnak a tanárok – erről a következő fejezetben ejtünk majd szót.

Érdemes a pedagógusok szempontjait is megismerni, azt, hogy mire van igény az iskolákban, hogy mire mozdíthatók a tanárok. És ugyanilyen fontos lenne tájékoztatni őket a különböző pályázati lehetőségekről. Felmerül a kérdés, hogy mi legyen azokkal az iskolákkal, akik nem reagálnak a megkeresésünkre? Adjuk fel, és döngessük inkább azokat a kapukat, amik eddig azért meg-megnyíltak előttünk? Hogyan tudnánk mi, színházi nevelési csapatok ebben segíteni az iskoláknak? Hol kezdjük el ezt a diskurzust? Milyen szervezeteket érdemes első körben megkeresni, hogy ne egyesével kopogtassunk a pedagógusok ajtaján? Hogyan tudjuk őket „központilag” informálni, mely szervezet alkalmas erre? Tudnak ebben segíteni egymásnak a társulatok, függetlenek és kőszínházak egyaránt?

4. „Ki a vezér?[4]” Avagy politizálhatunk a diákokkal?

A vezér című előadás, a fotón Jászberényi Gábor és Vizi Dávid. (Kép: Lakatos Péter)

A Mentőcsónak hitvallása szerint társadalmi problémákkal foglalkozik, ez a célkitűzés nem speciálisan ennek a műhelynek a sajátja: a színházi nevelés (sőt a színház általában) arra hivatott, hogy a közösséget izgató konfliktusokat mutassa be és a dráma eszközeivel arra sarkallja a nézőit, hogy ezeket a kérdéseket gondolja át. A politika fogalmi keretei meglehetősen sokszínűek, de tág értelemben politizálásnak nevezhetünk minden társadalmi csoport által megjelenített érdekkonfliktusokhoz kapcsolódó közösségi tevékenységet. Szóval politizálunk – ráadásul elsősorban fiatalokkal, és nagyon gyakran az iskola falain belül.

Ma Magyarországon sokakban kelt szorongást ez a tevékenység, de még inkább ez a címke. A mai magyar kormányzati kommunikáció álláspontja szerint felháborító, hogy a civil szervezetek „úgy akarják befolyásolni a politikát, hogy közben nem választotta meg őket senki”[5]. A színháznak (és a színházi nevelésnek) ebben az értelemben nincs jogosítványa arra, hogy Tiborc monológját emberek (diákok) előtt elmondja. Nem lenne baj, ha a szakmának lenne erről álláspontja, de ennek az írásnak most nem célja ebben a kérdésben állást foglalni. Azzal mindenképpen szembesülnünk kell, hogy egy állami fenntartású iskola esetleg nem vállalja fel, hogy meghívjon egy produkciót, ami mondjuk a korrupció problémájáról készteti gondolkodásra a diákokat[6].

Abban az értelemben a műfaj persze nem „politizál”, hogy kampányolna egy-egy párt vagy ideológia mellett – sőt, ezek az előadások lényegüket tekintve nem kínálnak kész válaszokat. Ennek a tevékenységnek lehet azonban egy olyan etikai vonatkozása is, ami a közönség életkorával kapcsolatos: a középiskolás (azaz kiskorú) diákok kvázi kötelezően vesznek részt egy-egy produkción. Éppenséggel felvetődhet bárkiben, hogy a szülő tudta és beleegyezése nélkül egy gyerek részt vehet-e egy ilyen foglalkozáson, megnézhet-e egy (az iskola által meghívott) előadást?

De mit rontunk el mi? Vajon egy olyan cím, mint A vezér, nem kontraproduktív? Mennyire riasztja el a tanárokat? Ebből következik a másik kérdés: lehet-e provokatív módon fogalmazni az iskolákban? Vagy ez csak egy szűk réteget érdekel? Térjünk vissza a drámapedagógia „távolítás” technikájához? Tapasztalatunk szerint ez nem mindig működik, a túlzott távolítást sokszor nem is tudják olvasni a diákok, és hatástalan marad. Már az Újvilág esetében is, (amely 2015-ben készült), túl nagyra sikerült ez a távolság. A történet a 90-es évek végére tehető, arra az időszakra, amikor a hozzánk érkező diákok születtek. A résztvevő tanulók többnyire nem találták meg a párhuzamot a skinhead, radikális ideológia (amit leginkább elítéltek) és jelenünk politikai szlogenjei között.

A néma tartomány, a képen Nyáry Pál látható. (Fotó: Bartha Máté)

Ha a célközönségünk ilyen vagy olyan okból tart a szülőkkel, a fenntartójával vagy a kormányzattal esetleg kialakuló konfliktusoktól, az nagyon megnehezítheti, hogy az előadásaink mind több fiatalhoz jussanak el.

[1] Kérjük a színházi nevelési alkotókat, hogy írásaikat küldjék el a szinhazalapitvany@gmail.com email-címre. Az írások a szinhaz.net-en fognak folyamatosan megjelenni.

[2] Jelen írásban az egyszerűség kedvéért ezt a fogalmat használjuk e terület sokszínű – és egymástól sok mindenben eltérő – műfajai, irányzatai stb. megjelölésére.

[3] A két legnevesebb színházi neveléssel foglalkozó szervezet kapott 20 millió forint feletti összeget.

[4] Idézet A vezér című előadásunkból. (Szerzők: Musset- Gimesi- Pass)

[5] Interjú Kovács Zoltánnal = atv 2017. január 13.

[6] A példa valóságos (bár fordított) – nemrégiben egy iskola keresett meg azzal a kéréssel, hogy tudok-e ajánlani nekik olyan előadást, amelyik ezzel a kérdéssel (a korrupcióval) foglalkozik.