Mintha a világ megváltoztathatatlanságának azt az érzését élnék át a szereplők, amely a nyolcvanas évek Magyarországán sokaknak alapélménye lehetett.

Mintha az egész világ belezsúfolódna valahogyan a kis szobába. Nem a maga teljességében, hanem töredékeiben. Ez utóbbi akár szó szerint is érthető, ha például a közismert Csehov portré színen látható szeletére gondolunk. De az egymásra hányt, tornyokban sorakozó székek mellett láthatunk funkciójukat vesztett nyílászárókat, széttört tükröt, sutba vágott díszeket, szamovárokat és kisebb tárgyakat, amelyeket egykor talán tényleg használtak valamire. A Vereckei Rita által tervezett tér egyszerre látszik ütött-kopott szobának és diszfunkcionális raktárnak. És ahogy a raktárban felhalmozódnak a közeli és távoli múltnak a konkrét és szimbolikus kellékei, úgy kerülnek egymás mellé a tér szobaként funkcionáló részében is régmúltból itt maradt, kopottas, antik bútordarabok és a lakásba sehogyan sem illő, praktikus bútorok (például a várótermekbe való, egymással összekapcsolt narancssárga műanyag székek). A szoba is szimbolikus élettér persze, ezt az érzést erősíti a talaj is. Merthogy a padlózat földre épült, és egy parányi résen keresztül virgoncan növekszik egy kis zöld növény – meglátjuk, milyen sorsra jut…

Fotók: Walter Péter

A természet betüremkedése a tárgyi valóságba megidézi, sőt, ha akarom, némi iróniával ellenpontozza Szász János tavalyi, kecskeméti Csehov-rendezését; az Apátlanul életterének szimbolikussá tágításában a teret benövő műfűnek volt fontos szerepe. De az előadás természetesen nemcsak a tavalyi Ivanovra (vagy Szász János korábbi kecskeméti Csehov-rendezéseire) asszociáltat, hanem a Ványa bácsi korábbi értelmezésére is, hiszen Szász majd’ húsz évvel ezelőtt már színre vitte a drámát Nyíregyházán – saját színházrendezői pályájának máig egyik legfontosabb alkotását és egyben a mű egyik legerősebb általam látott interpretációját hozva létre.

A mostani bemutatót szerencsére nem kell az akkori produkcióhoz hasonlítani, hiszen nem remake-ről, hanem tartalmi és formai értelemben is új megközelítésről beszélhetünk. Mondhatnám, ez nem meglepő, hiszen az eltelt évek mindenképpen kikényszerítik az újraértelmezést. Ám Szász rendezése erősen kapcsolódik a közelmúlthoz, elsősorban a nyolcvanas évekhez. Nemcsak a tárgyi világát illetően, hanem atmoszféráját tekintve is. Mintha a világ megváltoztathatatlanságának azt az érzését élnék át a szereplők, amely a nyolcvanas évek Magyarországán sokaknak alapélménye lehetett. Másfelől napjainkban a közelmúlt a nosztalgia, a retrodivat tárgya is. A mai Ványa bácsik és Asztrovok akkoriban lehettek kamaszok. Ha innen nézzük a színen látható „életraktárt”, és innen tekintünk a szereplők változatosan és találékonyan szedett-vedett, szintén Vereckei Rita által tervezett jelmezeire, azt is érezhetjük, hogy itt megállt az idő – amit keserédes nosztalgiával és őszinte kétségbeeséssel egyaránt lehet szemlélni.

Ez a kettősség az előadásban felhangzó dalokban is tükröződik. Pontosabban nem magukban a dalokban, hanem részint a bennük megfogalmazott attitűdben, részint az előadóknak a nótákhoz való viszonyában. A szereplők a nyolcvanas évek maradandó szerzeményeit éneklik – elsősorban az underground szcéna fontos számait, de nem kizárólagosan: Hernádi Judit hangja és alakja éppúgy megidéződik, mint Méhes Mariettáé. Nem leltárt tartanak persze az alkotók, és nem is mindig az adott zenekar legismertebb számait választják; az az életérzés a fontos, amely a dalokban, illetve a dalszövegekben megfogalmazódik. És ami más-más hangnemben és más-más szemszögből idézi meg a kiúttalanság fázisait: a frusztráltságot, a tehetetlen dühöt, a cél nélküli reménykedést, a pillanatnyi elszánást, a kiüresedést. Ebből a szempontból a Döme Zsolt-Verebes István szerzőpáros populáris slágere (Sohase mond) nem ellenpontja például az A.E. Bizottság depressziót tükröző számának (Nem bírom a gyűrődést), csupán egy következő fázisra utaló kiegészítése.

Az előadás során azonban mindez nem ennyire komoran-komolyan és nem csupán egy életérzés szimbolikus kivetítéseként jelenik meg. A dalokat a színészek többnyire úgy adják elő, mintha egy karaoke-party botcsinálta szereplői volnának. Ki több, ki kevesebb hanggal, ki félve-küszködve, ki nagyobb önbizalommal és lendületesebben, de valamennyien hangsúlyozottan amatőr énekesként. Ők maguk nem reflektálnak a dalok tartalmára, nem vonatkoztatják azt a saját élethelyzetükre, ezt csak a befogadó teheti meg, Aki további asszociációk útján is haladhat. Azt is elképzelheti, hogy Asztrovék fiatalkorukban maguk is ennek a lázasan tenni próbáló, de a helyzetük kilátástalansága miatt mind frusztráltabbá váló generációnak tagjai voltak – akár az Európa Kiadó koncertjeinek törzsközönségeként –, de párhuzamot vonhat a nyolcvanas évek értelmiségének e dalokban megfogalmazott élethelyzete és a kortárs értelmiség életlehetőségei között.

Mindebből adódóan a játékot meghatározza az eldöntöttség érzése. A humor, a rétegzettség, a megszólaló dalok ereje ellenére is meglehetősen sötét tónusú Szász János rendezése, mivel a szereplőkön nem érződik az igazi változtatás képessége. A legmarkánsabban ezt a címszerepet játszó Nagy Viktor alakítása fogalmazza meg. Ez a Ványa nem megtört, kiábrándult ember, hanem magát elhagyó, slampos férfi, akit legfeljebb a reménytelen szerelem érintése tüzel fel annyira, hogy mozgósítsa szunnyadó energiáit, rálásson kicsit önmagára és másokra. Ám igazi cél és igazi tenni akarás híján kitörési kísérlete pillanatnyi és eleve kudarcra ítéltetett fellángolás marad csupán. Nagy Viktor érzékletesen játssza el azt a folyamatot, amelynek során Ványa összeszedi magát, hogy kis időre kilépjen a tespedtségből – majd alighanem örökre visszahulljon oda. Kocsis Pál Asztrovja annyiban formátumosabb nála, hogy papíron még fel tud mutatni valami életcélt. De a finoman felépített alakítás azt érzékelteti, hogy ez inkább csak önigazolás, mintsem reális perspektíva, s leginkább ahhoz elég, hogy az egykoron alighanem a környék Don Juanjának számító orvos irányában felkeltse a másik nem idealizmusra hajlamos tagjainak érdeklődését. Így a Hajdú Melinda által a maga csendes boldogtalanságát önfegyelemmel és reflektálatlanul elviselő nőnek ábrázolt Szonyáét, valamint a leginkább arisztokratizmusával, kívülálló hűvösségével vonzó Jelenáét. Bognár Gyöngyvér alakítása azt is megmutatja, hogy Jelena érdeklődése mögött sincs igazi szenvedély. Asztrov iránti vonzalma inkább csak a maga másképpen reménytelen helyzetéből tétován kilépni próbáló asszony reakciója; a látszatnál sokkal több köti Hegedűs Zoltán kisszerű, de a többiekhez képest mégis némi eleganciát árasztó Szerebjakov professzorához. Ványáék inkább ahhoz a világhoz tartoznak, amelynek reménytelenségét Fazakas Géza, Szokolai Péter, Kertész Kata a maguk nyomorúságában többnyire reflektálatlanul elmerülő alakjai képviselik.

A két évtizeddel ezelőtti előadás végére úgy emlékszem, mint egy fájdalmas, kétségbeesett kiáltásra. A mostani bemutató befejezése kegyetlenebb: Ványa mechanikusan, Szonya szavaira gyakorlatilag nem is reagálva ügyködik tovább. Többé már alighanem az elvetélt kísérletekre sem lesz kedve és bátorsága senkinek.

Hol? kecskeméti Katona József Színház
Mi? A.P. Csehov: Ványa bácsi
Ki? Szereplők: Nagy Viktor, Hajdú Melinda, Kocsis Pál, Hegedűs Zoltán, Bognár Gyöngyvér, Fazakas Géza, Kertész Kata, Szokolai Péter.
Dramaturg: Kovács Kristóf. Zenei vezető: Károly Kati. Díszlettervező-jelmeztervező: Vereckei Rita. Rendező: Szász János.