A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vendégjátéka éppen olyan, mint az idei tavasz ébredése: lehengerlő, melengető és minden tragédiát elhomályosító jelenség. A dráma ismeretében ez váratlan, de üdítő élmény.

A Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén a Thália Színház Arizona Stúdiójában vendégszereplő A tavasz ébredése előadás nyitóképében a fiatal színészek egymás hegyén-hátán alszanak édesen, majd mintha a partra kicsapó hullámok mozgatnák őket, jobbra-balra hengerednek egymáson nyugtatva kezüket-lábukat. Már itt megszületik az az érzés, amit minden baj és veszteség ellenére végig megőriz az előadás, hogy ezek között az emberek között mély összetartozás van. A barátságnak az a természetes, felülírhatatlan ereje, ami az együtt nevelkedett emberek testvériségének nevezhető. Aztán az ébredést is táncban mondja el a rendezés, és ez a mozgásvilág a fizikai színházat idézi, talán azt is mondhatni, hogy Horváth Csaba már több mint tíz éve létrehozott stílusteremtő koreográfiáját, a debreceni A tavasz ébredése előadást. A fiatalok felserkennek, és mint az olaj a víztől, elválnak nemek szerint, hogy aztán furcsa, szögletes táncuk mégis összeboronálja őket.

Fotók: Biró Márton

Horváth Anna rendezésében azonban a tánc, a mozgás csak egyik eleme annak az egyszerre mindent akaró formanyelvnek, amit megteremt. Így kisvártatva elhagyja a táncot, és Wendla és anyja párbeszédével egy könnyed, természetes stílusú prózai színház veszi kezdetét. A rendezés a későbbiekben újra használja a fizikai színházra jellemző szöveg és mozgás egymást kölcsönösen kifejező kapcsolatát, csak úgy, mint a nézők megszólítását, a mikrofonba elmondott személyes vallomást, a színész saját munkájára való reflexiót, a szavalatot, a maszkos játékot, az árnyjátékot, pantomimot is valamelyest. Ez a sokszínűség azonban csodás módon egységet alkot. A titok talán abban rejlik, hogy minden forma azt szolgálja, hogy az adott jelenet a leginkább bevonja, megszólítsa a nézőt. Horváth Anna és László Beáta Lídia dramaturg Wedekind-átirata ugyanis logikailag olykor sántító, de érzelmileg mindvégig sakkban tartó előadást eredményez.

Fontos, hogy átiratról van szó. Az 1891-ben megjelent műnek csak a vázát, a fordulatait hagyják meg. Az egyik alapvető változás, hogy napjainkba helyezik át a történetet. Wendla sírfelirata egyértelműsíti ezt: „2004-2018, élt 14 évet”. Érintik a mai kamaszok problémáját – a Magyarországon utcai tüntetéseket kiváltó – iskolai túlterheltség kérdését, de annyira nem ragaszkodnak a mai kor ábrázolásához, hogy például a világháló, a közösségi oldalak problémakörét behozzák az előadásba. Logikátlan, hogy a mai világban egy 14 éves lány csakis és kizárólag az édesanyja felvilágosítására szorulna abban a kérdésben, hogy hogyan fogantatik a gyerek.

A legalapvetőbb eltérés mégis az, hogy Wedekind dühös botránydarabot írt, keserű kirohanás volt ez a család, az iskola és az egyház ellen, ez a düh viszont teljesen hiányzik ebből az előadásból. Wedekind gyermektragédiát írt, Horváth Anna pedig szülőtragédiát rendezett. Úgy érzem, ez az előadás a szülővé válás előtt álló generáció – színészek és rendező – gondolatfutama, a nemzedéké, aki szeretné jobban csinálni, mégis mély hálával gondol a szülőkre. És hálával gondol az iskolára is, sőt Istennel is szeretne talán kapcsolatot ápolni. Az előadás a fiatal felnőttek sírkőállítása, édes gyermekkorukat temetik. De ezt a temetést ne úgy képzeljük, mint mikor egy gyermeket temetnek, hanem, mint mikor egy aggastyánt. A szomorúság csak az elmúlt és nem az elveszett idő szomorúsága.

A tér is azt az érzetet kelti, hogy bármennyire is veszélyes a kamaszkor, a gyerekeknek nem eshet bajuk. Egy, a színpad hátoldala felé szűkülő, lepel falakkal körbevett, fehér anyaggal bevont, de szivacsosan puha térben játszódik a történet. Ezen esnek-kelnek hőseink. A tiszta fehér és puha tér előtt műfű zöldell, ez a gyermekkor elvesztésének szimbóluma is. Mikor minden rosszra fordul, ezt a füvet megragadják és a benne vergődő, oly fiatalon teherbe esett Wendlával együtt eltávolítják a színpadról.

A tragédia, a megrázkódtatás élét nemcsak az előadás, hanem Wedekind drámája is tompítja azzal, hogy már az elején kijelöli azokat a fiatalokat, akik áldozatául fognak esni a kamaszkor veszélyeinek, akiket sorsuk nem hagy felnőni. Már első megszólalásaikban megmutatkozik ez az elrendeltetés: „Ki tudja, hátha én már nem is leszek addigra” – mondja Wendla az anyjának első beszélgetésükben a kinőtt ruháról, Moritz pedig jó előre figyelmeztet: „Ha most nem megyek át, én főbe lőttem volna magam”. Moritznak, a rossztanuló fiúnak csak ürügynek látszik a szülők előtt érzett szégyene, hogy emiatt lenne végül öngyilkos. A személyisége olyan, hogy nincs kedve vállalni az élettel járó vesződségeket, kevésbé rémíti a halál, mint az első szerelem és a vizsga. Wendlát pedig angyali jósága és naivitása viszi a sírba, még ha ő is az a tizennégy éves, aki az első fergeteges házibulin teherbe esik. Ilse az oroszlán szájába is dughatja a fejét, a legzüllöttebb embereknek állhat meztelenül modellt, napokig feküdhet a részegségről eszméletét vesztve az utcán, nem esik baja, hacsak nem az, hogy neki ezen a világon kell poklot járnia. Menyus, mindközül a legokosabb, legjózanabb fiatal, szintén elítéltetik, megkínoztatik, de el nem veszik, mert neki ez van megírva. Az előadás pedig jóval több időt fordít arra, hogy a fiatalok tanulással töltött délutánjait, kedves és elementáris szexuális útkeresését, a közös játékot és bulikat bemutassa, mintsem szenvedésük stációit. Végül pedig mind találkoznak a temetőben ki elevenként, ki holtként. A halál nem tudja elválasztani a gyermekkori barátokat.

A felnőttek világa kevésbé van felépítve az előadásban. Két fontos anya-gyermek viszony azonban szépen megmutatkozik. Egyrészt a Wendlát játszó Daragus Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója és Bergmann-né, Éder Enikő, a temesvári magyar társulat oszlopos tagja között. Ahogy írtam, leginkább a szülők tragédiája ez az előadás, hiszen bármennyire is igyekeznek jól végezni a feladatukat, az ő gyermeküket fogja elérni a végzet. Éder Enikő is olyan anyát alakít remekül, aki láthatóan szereti a lányait, foglalkozik a gyermekeivel és próbál legjobb belátása szerint cselekedni. Az azonban hibája, hogy a tizennégy éves Wendlát még kisgyermeknek tekinti, saját szemérmessége és neveltetése miatt sem tud vele őszintén beszélni. Emlékezetes pillanata az előadásnak, mikor a gólyáról és a gyermek születéséről faggatja a lány az anyját. Daragus Anna nagy culáger volta ellenére felcsimpaszkodik az anyjára, öleli, csókolja, látszik, hogy ennek a lánynak valóban nem a fiúk, hanem a gyermeki szeretet jár a szívében még. Éder Enikő pedig héjastul rágja a mandarint, akkora kínban van, hogy hogyan mesélje el ennek az ártatlan teremtésnek, miként fogan a gyerek.

A másik alaposan kifejtett anya-gyermek viszony szintén szerető. Itt a fiatal, Marosvásárhelyen tavaly diplomázott Wessely Zsófia Anna alakítja a fiatalos, kissé laza életfelfogású, de gondoskodó anyát. Fiát, Menyust a marosvásárhelyi rendezőhallgató Abai-Szabó Tamás játssza, és harmadik félként jelenik meg ebben a kapcsolatban a szuicid hajlamú barát, Moritz, akit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán frissen végzett Matola Norbert alakít. Az anyát, míg fiával szemben baráti viszonyt ápol, Moritzhoz valamiféle testi vonzalom is fűzi, ami egyrészt visszás is a fiatal fiúnak, ugyanakkor csábító és megnyugtató, mint a meleg kakaó, amit a nő mindig felszolgál nekik. Ez utóbbi kapcsolatot kissé elvicceli az előadás, de ez talán azt is jelzi, hogy a nő nem veszi komolyan Moritz öngyilkossági gondolatait. Ugyanis a fiú hozzá írja egyetlen segélykérő levelét. Szintén a fizikai színház eszközeivel, Wessely és Matola közös táncával mutatják be a levél tartalmát. A nő értelmes szavakkal reagál a fiú soraira, de nem veszi komolyan szándékait, másokat sem avat be a fiú lelkiállapotába, így a fiú halálában felelőssé tehető.

Az iskolának kettős képe rajzolódik ki az előadásban. Egy ponton egy felelet is elhangzik. A tanár, a felnőtt nem jelenik meg a színen, a kihangosítóban szóló zengő férfihang, mint valami isteni erő, szigorúan szólítja fel Wendlát, hogy mondja el a verset. A lány félszegen kezdi mondani először még csak a tanár után a sorokat: „Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.” S mikor a tanár rászól, hogy ne úgy mondja a verset, mint egy óvodás, a Wendlát játszó Daragus Anna csodálatosan szavalja el József Attila istenkereső versét, a Csöndes estéli zsoltárt. Az iskola tehát a művészet megélésére, mély gondolatokra tanítja. Ugyanakkor megjelenik a felnőtteknek egy olyan csoportja is az előadásban, akikről semmi emberit nem lehet mondani, nem véletlen, hogy Horváth Anna rendezése disznófejű nagyuraknak ábrázolja az iskolatanácsot, akik Menyust vádolják Moritz haláláért és nevelőintézetbe kényszerítik a fiút.

Az apák látványosan hiányoznak az előadásból, mégis végül a Kiss Attila alakította apa mondja ki az ítéletet fia felett. Nem enged az anyának, ő is nevelőintézetbe küldi Menyust. Nem is Moritz haláláért haragszik, de Wendla teherbe ejtését már nem bocsáthatja meg a fiának. Végül mégis ez az apa az, aki az intézetben megkínzott, a temetőben halott barátaival beszélgető fiát ölben viszi haza.

Végül kiemelkedően fontos eleme az előadásnak a személyesség, az önreflexió és a nézők megszólítása. Daragus Anna például arról beszél, hogy az ő családja vallásos, vannak, amiről nem beszélnek, és a meztelenség is ilyen téma, ő különben sem elégedett a melleivel, így igazán nehezére esik most levetkőzni, majd nagy szégyenkezés közepette félmeztelenre vetkőzik a színen. Ez a személyesnek tűnő vallomás megszólítja, telibe találja a nézőt, jobban át tudja érezni a későbbi jelenetet, mikor Menyus a titkon napozó Wendlát meglátja a mezőn. Szintén feledhetetlen Matola Norbert alakítása: mikor a közönség a második felvonás után visszatér, ő ugrókötelezik a színen és mindenkinek panaszolja, hogy meg fog bukni. Majd egy néző kezébe nyomja a kötelet, hogy segítsen hurkot kötni rá. Próbálja, nem sikerül. Matola megrándítja a vállát, sebaj, akkor főbe lövöm magam. Nagy energiákat mozgósító, lehengerlő jelenet a temesvári színésznő, Lőrincz Rita játéka is, aki Ilse, az osztálytól lemorzsolódott életművész lány kalandjait meséli.

Az egyik legfelkavaróbb mégis a jelenet, amelyben Gelányi Bence és Lukács Szilárd azt a pillanatot ábrázolják, amikor a kamasz arra ébred rá, hogy kérlelhetetlen vonzalom hajtja a saját neméhez. Gyönyörű a két jóbarát majdnem elcsattanó csókja, az az ív, ahogy a haveri marháskodásból gyöngédség születik. Ám a nézőtéren egyesek sóhajtoznak, és mintha csak erre reagálnának, a színészek odaállnak elénk és közlik, hogy akit zavar a jelenet, bátran jelentkezzen. Valóban, ekkora már megteremtődött az a néző-színész viszony, hogy akad, aki erre vállalkozik is. De rögtön érkezik a kérdés: Mi ebben a jelenetben a zavaró? A természetellenessége, hangzik a válasz. A két színész köszöni az őszinteséget és megnyugtat mindenkit, hogy máshol sokkal több jelentkező szokott lenni. De figyelembe véve az igényt, nem csókolóznak. Talán annál is többet tesznek: a szemünkbe nézve vallják meg, hogy ők úgy gondolják, ez is egy adottság, mint az ember magassága vagy szeme színe. Majd nem is egymásra, hanem ránk nézve vallanak egymásnak szerelmet.

Azt remélem, minél több kamasz és felnőtt láthatja még Magyarországon ezt a nagyszerű előadást.

Hol? Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vendégjátéka a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén a Thália Színház Arizona Stúdiójában
Mi? Frank Wedekind: A tavasz ébredése
Kik? Rendező: Horváth Anna, Dramaturg: László Beáta Lídia, Díszlet- és jelmeztervező: Székedi Ágota Anna, Zeneszerző: Ádám Rebeka, Színpadi mozgás: Szabó Franciska, Videó: Keresztes Péter, Világítástervező: Délczeg Andrei, Szereplők: Daragus Anna e.h., Abai-Szabó Tamás e.h., Matola Norbert, Lőrincz Rita, Gelányi Bence, Lukács Szilárd, Mihály Csongor, Éder Enikő, Wessely Zsófia Anna, Kiss Attila