Mit reprezentál? Minek a letéteményese? Több feladatot és terhet jelent-e? Hogyan kapcsolódnak benne össze politikai, kulturális, társadalmi és morális funkciók? Vannak-e repertoárjának kötelező darabjai? Ahány nemzeti, annyiféle színház? Mást jelent-e Magyarországon és külföldön? Mást jelent-e más-más magyar városban? Változik-e a repertoár és a közönségigény attól függően, hogy a nemzeti színház Budapesten, Győrben, Debrecenben, Miskolcon, Pécsett vagy Szegeden van?

2018. május 14-én a Katona József Színházban beszélgetett Ráckevei Anna színművész, a debreceni Csokonai Színház igazgatója, Béres Attila rendező, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója és Imre Zoltán színháztörténész. A beszélgetést Veiszer Alinda vezette.

Veiszer Alinda: Mitől nemzeti egy nemzeti színház?

Béres Attila: Elméleti oldalról ma nehéz ezt definiálni, úgyhogy a gyakorlat felől közelítek, sőt kérdéssel válaszolok. Mit jelent a Nemzeti Színház Budapesten, mit vidéken és mit, mondjuk, Marosvásárhelyen? És ez utóbbi melyik nemzet színháza? A kérdés tehát így részekre bontva értelmezhető. Hiszen a nemzeti színház reformkori feladatai mára elkoptak.

Veiszer Alinda: Elkoptak?

Béres Attila: Jó, legyen ez is kérdés. Viszont a gyakorlatból mondom, hogy vannak olyan feladatok, amelyeket a vidéki nemzeti színházaknak kell elvégezniük. És, hogy feltegyek még egy kérdést, induljunk onnan, mi a nemzet, mi a nemzeti, továbbá az is kérdés, ugyanazt jelenti-e a fővárosban, vidéken és a határon túl az, hogy nemzeti.

Veiszer Alinda: Igen, ezt mind szeretnénk megtudni, de a budapesti Nemzetiből most nem jött el senki. Akkor elsőre legyen az a kérdés, hogy vidéken és a határon túl mit jelent.

Béres Attila: Mondom, milyen feladatkörei vannak egy vidéki nemzeti színháznak: operát, zenés műfajt kell játszania, balett-társulatot kell működtetnie, két olyan jelentős fesztivált kell szerveznie, ami az adott városban, amennyire lehet, nemzetközivé válik. Továbbá befogadási és egyéb szabályok is vonatkoznak rá. És lehet nemzetinek titulálni egy színházat, de a lényeg mégis az, hogy az adott intézmény jó vagy rossz.

Ráckevei Anna és Béres Attila. Fotók: Éder Vera

Ráckevei Anna: A nemzeti jelző pillanatnyilag egy státust jelent. Egy fővárosi és öt vidéki színházra vonatkozik. Ez a státusz rendkívül sok közszolgálati kötelezettséggel jár. A nemzeti, a nemzet a közös nyelvű, közös kultúrájú közösségek gyűjtőfogalma. Ennek a színházi leképzése a nemzeti színház, amely arra hivatott, hogy a közös nyelvet és közös kultúrát megőrizze a közösségnek, gondozza az EQ-ját, és mutassa fel időről időre, hogy hol tartunk az érzelmi intelligenciánkban.

Veiszer Alinda: Ez nagyon pozitív fogalmazás, de ahogy én olvastam sok erről szóló szöveget, abból az derül ki, hogy a nemzeti az dac és harc. Egy nemzeti színház létrehozása mindig egy dafke gesztus.

Imre Zoltán: Részben igen, főleg Kelet-Európában. Hadd hozzak egy példát. A Nemzeti Színház – a Pesti Magyar Színház – 1837-ben alakul az osztrák és egyéb elnyomás ellenében. Ahogy valamivel később, 1861-ben Újvidéken a szerb nemzeti színház a magyar elnyomás ellenében. Nyugat-Európában azonban vannak másmilyen programok. Amikor például II. József átnevezi a Burgtheatert, akkor ez a birodalmi egyesítés nevében jön létre, és a Habsburg Monarchia különböző nemzetiségeinek vezető szerepét volt hivatott ellátni. Különböző nemzeti színházak és ezekről szóló elképzelések vannak tehát a felvilágodástól napjainkig, amelyek Schillerék felvilágosodás korabeli elképzelésétől eredeztethetők, ami szerint a nemzet reprezentálható színházban egyrészt a játszott darabokon keresztül, másrészt azáltal, hogy a nemzet tagjai ülnek a nézőtéren.

Veiszer Alinda: Kijelenthető, hogy minden nemzeti színház alakítása politikai aktus?

Imre Zoltán: Szerepet játszhat a politika is, amely megragadja ezt mint lehetőséget. Persze a nemzeti színház kifejezés mindkét tagja problematikus: mert ki határozza meg, mi a nemzet, ki tartozik bele, illetve ki mondja meg, mi a színház. Tegnap a Tilos Rádióban mesélt Tompa Andrea Milo Rau Moskow Trials című előadásáról, amelyben a valódi szereplők játszották újra a Pussy Riot bírósági tárgyalását. Az színház volt? A XXI. században elég problematikus, hogy mindkét fogalmat különbözőképpen határozzuk meg. Ha pedig összevonjuk a kettőt, akkor számomra az a kérdés, hogy a színházban: a színpadon és a nézőtéren hogyan reprezentálható a nemzet mint olyan. Nem fogunk találni egy olyan definíciót, ami érvényes egész Európában, és a XIX., illetve XXI. században is.

Veiszer Alinda: Idekívánkozik a Pesti Magyar Színház nyitóelőadásának története, ami pontosan ezt, a nemzet nehéz körülírhatóságát támasztja alá: van egy német darab, amit előadnak, közben van egy olyan, ami a magyar nemzet születéséről szól. Frissítsük ezt fel!

Imre Zoltán: 1837. augusztus 22-én nyílik meg a Pesti Magyar Színház – már az építésénél bonyodalmak vannak. A nyitóelőadás két részből állt: Vörösmarty Árpád ébredése volt a nemzeti program, majd a főműsorban (bár a színháztörténet az Árpád ébredését kezeli annak) egy Belizár nevű, méltán elfeledett szerző ötfelvonásos szomorújátékát láthatták a megjelentek. Hozzátartozik, hogy az akkori városi színház a Deutsches Stadttheater, lévén Pest-Buda lakosságának több mint 60%-a német anyanyelvű, 20%-a magyar a többi egyéb náció mellett. Akkoriban ez a színház a végeken állt, egy faraktár mellett, marginális helyen, hiszen az Astorián túl már a város széle volt. A magyar színház épített azokra, akik a német színházban látták már ezt a Belizárt, ismerték a történetet, tehát nem volt nyelvi probléma, hogy elmennek a magyar színházba. A magyar színháznak így multikulturális, többnyelvű közegben kellett megélnie.

Veiszer Alinda és Imre Zoltán

Veiszer Alinda: Most nincs ilyen feladata a nemzeti színházaknak, hogy valamiféle multikulturalitásnak kelljen megfelelni, de másféle sokszínűségnek meg kell. A nemzeti színházak nagyon erősen kötődtek a politikához, vajon ez az elmúlt évszázadok alatt kiürült ebből az intézményből?

Béres Attila: Soknyelvűség ma már nincs, de kulturális sokszínűség van. Kérdés, mi kopott még ki az elmúlt közel kétszáz évben. Ma már nem ezért nemzeti a nemzeti színház. Egy vidéki nemzeti színháznak, azt gondoljuk, az egyik fő feladata, és ennek minden évben igyekszünk megfelelni, hogy nemzeti darabokat mutasson be – ilyen volt például az Ember tragédiája vagy idén a Csongor és Tünde. Továbbá azt találtuk ki, hogy megpróbálunk sok színdarabot íratni, kifejezetten a Miskolci Nemzeti Színháznak. Ebből jövőre lesz négy bemutató, mivel úgy gondoljuk, ez is a nemzeti színház egyik fontos feladata. A MNSZ szerencsés helyzetben van: sikerült a régió színháza lennünk. Komoly látogatottságunk van BAZ megyéből és Hevesből is. A színházunk öt év múlva lesz kétszáz éves, a sokszínűség nálunk nem egy retorikai fordulat, hanem gyakorlat. Mi vagyunk az egyetlen olyan színház, ahol négy játszóhely van, és ahol éppen ezért is tudunk olyan műsorpolitikát megvalósítani, ami szól minden társadalmi rétegnek. Tudom, amit elmondtam, az a népszínház, de elolvadni látszik a törésvonal népszínház és nemzeti színház között.

Ráckevei Anna: Marosvásárhelyt említetted, ahol bizony működik még a sok nyelv közötti megélés.

Béres Attila: Amikor én ott voltam színész, vagy még azelőtt, gyerekkoromban, akkor színházba járni komoly nemzeti cselekedet volt. Ott nem szlogen volt a nemzet. 1986-ban az Egy lócsiszár virágvasárnapját vagy a Tündöklő Jeromost megnézni, ahol állva-sírva tapsoltak az emberek, igazi nemzeti cselekedet volt.

Veiszer Alinda: Nem hiányzik?

Béres Attila: Az, hogy édesapám azt mondja, Attila, amit itt hallottál, nehogy holnap elmondd az iskolában? Hát, nem hiányzik. ’76 óta – akkor költöztünk a színház mellé – járok a stúdióba, megtanultam a sorok közt olvasni. Volt egy román előadás, Tóték – édesapám azt mondta, nem érti, hogy engedte a hatalom akkor – abban van az a mondat, hogy ismeri ön a Himnuszt, Tót? És akkor felállt a Tótot játszó színész és románul kezdte mondani a magyar himnuszt: Isten áldd meg a magyart… Döbbenet volt. Arra az előadásra elkezdtek magyarok is járni – ami akkoriban nem volt szokás, azt mondják, most már igen –, hogy ezt a mondatot meghallgassák. Mi az, hogy nemzeti színház? Ez volt akkor a nemzeti színház, abban a környezetben, amiben az ember a bőrén érezte, mit jelent magyarnak lenni.

Veiszer Alinda: Miért ne lehetne ma Magyarországon az öt vidéki nemzeti egyike vagy mindegyik olyan, amelyik ilyen fontosakat tud mondani? Dolga-e a nemzeti színháznak ilyen fontosnak lenni?

Ráckevei Anna: Hogyne lenne. Mindannyian arra törekszünk, akik színházat csinálunk, hogy fontos dolgokat közvetítsünk, és fontos dolgokról beszéljük. Persze nem minden fontos mindig mindenkinek. Éppen ezért nem könnyű megtalálni azt, ami mindenkit érdekel. Nagyon komoly és nehéz feladat közösen válaszokat keresni feltett kérdésekre.

Veiszer Alinda: A nemzeti színháznak bátornak kell lenni?

Ráckevei Anna: Igen, a színháznak bátornak kell lenni.

Veiszer Alinda: Te mit értékelsz bátorságnak az utóbbi öt évből?

Ráckevei Anna: A mi elmúlt öt évünk építkező öt év volt. Nem bátorságról volt szó. Büszke vagyok arra, hogy csináltunk egy nagyon erős ifjúsági programot, hogy társulatot építettünk – nagyon sok fiatal került hozzánk. Büszke vagyok arra, hogy integráltuk a régi Deszka Fesztiválba a Dramaturgok Céhét, és már második éve ott dolgoznak mellettünk, ami nagyon jó érzés. Elindítottunk egy második fesztivált – bekerültünk egy nemzetközi vándorfesztiválba, amelynek öt ország a tagja. Bátorság kellett ahhoz, hogy ezt a nagyon sok munkát igénylő rengeteg feladatot kihajtsuk magunkból és a kollégákból.

Veiszer Alinda: Volt-e olyan kérdés vagy állítás, amit nekiszegeztetek Debrecennek?

Ráckevei Anna: Nagyon drukkoltam és nagyon boldog voltam, mert a reformáció ötszázadik évfordulójára indítottunk egy drámapályázatot – ez is a nemzeti színházak feladata –, és nagy meglepetésemre 45 pályamunka érkezett be. Nagyon drukkoltam, hogy egy erős darabot találjunk. A téma Debrecen és a reformáció volt. A nyertes pályamű egy nagyon erős történet: a török támadások elől Nagyváradról elindult több, mint száz diák, és a darab kérdése az volt, hogy a debreceni közösség képes-e befogadni ennyi diákot akkor, amikor ők is teljesen lerongyolódva, kiéheztetve és a török által teljesen megnyomorítva élnek. Ez egy nagyon erős kérdés volt tavaly, sok debreceni polgárt mellbe vágott ez a kérdésfelvetés.

Veiszer Alinda: Nektek volt ilyen kérdésetek?

Béres Attila: Mi úgy indítottuk a miskolci érkezésünket, hogy az első bemutatónk a Mi és Miskolc című előadás volt. Tíz főiskolás diák és Szőts Artúr legyalogoltak Miskolcra. Útközben gyűjtötték az élményeket – amelyek Borsodban egyre sűrűsödtek, aztán Miskolcon mindezt megírták, és elmesélték egy színdarabban. Bátorság pedig ahhoz kell, hogy időnként olyan dolgokról beszéljünk, ami kiveri a biztosítékot.

Veiszer Alinda: Mi veri ki Miskolcon a biztosítékot?

Béres Attila: Nem hiszem, hogy ma már lehet olyan előadást csinálni, ami kiveri a biztosítékot. Van olyan előadás, amire jobban odafigyelnek. Ebben szkeptikus vagyok. Bátorság kell ahhoz, hogy megtöltsük tartalommal azt, hogy egy vidéki színházban operát kell játszani. Bátorság kell, hogy amikor mesét kell játszani, mert játszani kell, hogy neveld a nézőidet, akkor az ne egy letudott feladat legyen. Tehát az operettben ne az legyen, hogy zenétől zenéig elbóklászunk szép ruhában, hanem valami tartalommal töltsük meg, és keressük meg, hogyan lehet ma operettet játszani. Ezek a dolgok attól tesznek nemzetivé egy nemzeti színházat, hogy tartalmakat keresnek. Hogy egy fesztivál nem arról szól, hogy hívjunk három színházat, és csináljunk egy fesztivált, hanem azzal foglalkozzunk, hogy mi a rés a pajzson, megkeressük, milyen fesztivál nincs Miskolcon vagy Magyarországon, vagy elkezdünk lobbizni, hogy a határontúli színházak fesztiválját, ami Kisvárdán mostoha körülmények közt működik, inkább Miskolcon rendezzük meg, ahol a nyári színházzal együtt öt játszóhely áll rendelkezésre.

Veiszer Alinda: A mindenkori Nemzeti Színház hogyan reagált a történelmi traumákra? Hogyan reagált például 1920-ban a trianoni döntésre? Vagy a II. világháborúra, a békekötésre, ’56-ra vagy ’89-re?

Imre Zoltán: Reagált, de finoman. A Katona-centenáriumra (halálának 100. évfordulójára) például megemlékeztek nemcsak az országban, de az országon kívül is – Bánk bán-előadásokkal. Így kvázi az akkori határokon keresztülhúzódott a nemzet fogalma.

Veiszer Alinda: A Nemzeti Színházra nem volt jellemző a közügyekre való harsány reakció?

Imre Zoltán: Nem mindig volt jellemző, hiszen az ötvenes években nekik is el kellett játszani a termelési-darabokat és a különböző szovjet darabokat – amit próbáltak úgy kivédeni, hogy Csehovot is szovjet szerzőnek minősítették.

Veiszer Alinda: Tehát okosnak kellett lenni. Melyik korszakra volt jellemző némi harcosság?

Imre Zoltán: Bizonyos előadásokban volt ilyesmi, de tudjuk, hogy a színház olyan intézmény, amit nagyon könnyű betiltani vagy leváltani, ezért a színháziak okosan igyekeznek lavírozni a történelemben. Amikor Gábor Miklós azt mondta a színpadon, hogy Dánia börtön, és tartott egy szünetet, akkor a nézők tudták, hogy a színész nem Dániáról beszél.

Ráckevei Anna: Komoly forradalmi tett volt az 1989-es romániai forradalom előtt az Advent a Hargitánt játszani, annak ellenére, hogy huzavona volt a román minisztérium és a felettesek között.

Veiszer Alinda: Meddig mehet el, és meddig akar elmenni egy nemzeti színház?

Béres Attila: Bármeddig elmehet, és bármeddig el akar menni. A művészetben nem lehetnek ilyen politikai határok. Azáltal, hogy a politika szintjére züllesztenek egy színházat, abban a pillanatban megszabadítják attól, ami a lényege. Biztos, hogy fontos társadalmi kérdésekre kell, hogy reagáljon a színház, hiszen ha nem mai embereknek szóló kérdéseket feszít, akkor halott színház, és nincs miről beszélni. Ha Revizort akarunk bemutatni Miskolcon, akkor bármikor bemutatom. Miért ne mutathatnám be? Mi bajom lehet? Az, hogy a polgármester magára ismer? Ha ilyen olcsó témává züllesztenek egy előadást, ha csak arról kezd szólni a színház, ami a sorok közt van és kivész belőle az esztétika, és mindenfajta szépség, akkor nagyon messzire megyünk az igazságtól és Hyde Park-szinten fogunk színházat csinálni. A színház sokkal több ennél. És mondhatok konkrét dolgot is a bátorságról: ajánlom szíves figyelmükbe a Kabarét, Mohácsi János csodálatos rendezésében – vitákat generált a városban, de a viták hála istennek nem züllöttek le.

Imre Zoltán: Ez a kérdés minden színházra vonatkozik. Van ennek relevanciája éppen a nemzeti színház kapcsán? Vagy a kecskeméti színház, aminek nincs a nevében az, hogy nemzeti, ott ez nem lenne releváns kérdés?

Veiszer Alinda: Minden színháznál releváns kérdés, de még relevánsabb a nemzeti színházaknál. Ha elfogadjuk, hogy ezek a színházak kiemeltek – márpedig a törvény szerint azok.

Béres Attila: A nemzeti színházaknak ma nincs más lehetőségük, mint népszínháznak lenni. Kecskemét és Miskolc között sem műsorpolitikában, sem semmi másban nincs különbség.

Ráckevei Anna: Feladatban van. Az lehet még a különbség az összes feladat mellett, amit a nemzeti színházaknak teljesíteniük kell – Kecskeméten kevésbé lehet talán innovatív, újító, kísérletező dolgokat csinálni, mert nekik jóval fontosabb a bevétel. És nem személyeskedni akarok, szóval bármelyik kisebb színházra igaz, hogy kevesebb kockázatot vállalhat, mert be kell hozni a közönséget. A nemzeti státus talán azt is jelenti, hogy többet engedjek a kísérletezésnek, a keresgélésnek.

Béres Attila: A jelenlegi törvényi szabályozás szerint – a színházi törvényben a nemzeti státusú intézményeknek mindent – operát, balettot és prózát is – kell játszani. Ezt pesti viszonylatban legjobb esetben úgy tudom mondani: Katona, Operaház, Víg, Operett és a függetlenek. Ettől nemzeti.

Veiszer Alinda: Akkor tehát a nemzeti színházaknak kötelességük nagyobb kockázatot vállalni?

Béres Attila: Szerintem rizikót olyan ember vállal, aki vállalja a rizikót – ez inkább emberfüggő.

Veiszer Alinda: Te olyan ember vagy?

Béres Attila: Szoktam rizikót vállani, attól kezdve, hogy a k2 állandóan Miskolcon játszik – nem tudok olyan színházat, ahol egy teljes budapesti független társulat lejön és készít egy előadást úgy, hogy ők is írják.

Ráckevei Anna: Nekünk a Sztalker Csoporttal volt tavaly egy fantasztikus bemutatónk.

Veiszer Alinda: És ezekkel megbuktok?

Béres Attila: Most egy durvát mondok: Magyarországon nem lehet megbukni. Életemben egyszer láttam bukást: paradicsommal dobálták a színészeket. Marosvásárhelyen. Itt nincs az az előadás, aminek a végén ne tapsolnának. Régen, diákkoromban azt mondták, ha XY azt írja erről az előadásról, hogy rossz, akkor be kell zárni a színházat. Hol van ez már? Már csapkodni sem szoktak a színészek, ha egy kritikus leírja valamiről, hogy ócska.

Veiszer Alinda: Akkor honnan tudjátok, hogy jól teszitek-e a dolgotokat?

Béres Attila: Dolgozni kell – ez alap. És az ember érzi.

Veiszer Alinda: Mi az objektív mércéje? Az, hogy hány előadást élt meg az adott produkció?

Ráckevei Anna: Az sem objektív, mert egy jó előadás sem maradhat életben hosszú évekig.

Béres Attila: Megfogadtam, amíg én igazgató leszek, a Kivilágos kivirradtig műsoron marad, mert ez emblematikus előadása a színháznak – igen, vannak ilyen vállalások. Ugyan engem hívnak igazgatónak, de nem egyedül vezetem a színházat: öten vagyunk és minden esztétikai és művészi kérdésben az egyszerű demokrácia szabályai szerint játsszunk. Van olyan, hogy a velem ellentétes vélemény nyer, amit nekem aztán képviselnem kell. Így két előadásról szavaztuk meg, hogy amíg mi ott vagyunk, műsoron marad – a másik A mi osztályunk.

Veiszer Alinda: Eddig volt egy képem arról, mi a nemzeti színház, de most már teljesen elvesztettem. De ti honnan tudjátok, hogy amit csináltok, az jó és nemzeti? Honnan tudjátok, hogy kísérletezni kell? Honnan tudjátok, hogy mi a bátorság?

Ráckevei Anna: Valóban nagyon kevés szakmai visszajelzést kapunk – időnként tényleg az az érzésem, csinálhatjuk mi a világ legjobb színházát, akkor se érdekes, mert messze van. Nagyon dolgozunk azon, hogy jöjjenek és nézzék, amit csinálunk. Viszont a közönség visszajelzése elég erős. Jól le lehet mérni, mit szeretnek.

Béres Attila: Mondok olyat, ami mérce: múlt héten Máté Gábor első éves osztálya en bloc lejött Miskolcra előadást nézni. Az is egy fontos mérce, hogy a kritikusok folyton írnak, és jót írnak, és ezt köszönöm.

Ráckevei Anna: Ezt hogy csinálod?

Béres Attila: Tényleg folyamatosan jönnek, vagy ha nem jönnek, küldök buszt értük, hogy jöjjenek. És fontos, hogy fiatal rendezők is jönnek hozzánk színházat nézni.

Ráckevei Anna: Az nekünk is jelzés, hogy akik dolgoztak nálunk, folyamatosan visszajárnak nézni.

Veiszer Alinda: Olvastam egy ausztrál dilemmát, hogy kell-e egyáltalán kőépület, vagy elég a nemzeti színházi idea – a cikkíró történetesen az utóbbi mellett foglalt állást. Aztán olvastam a londoni Nemzeti Színház thinktankjeinek a problémáit, hogy a nők alulreprezentáltak, vagy hogy elérik-e az ország sok részét, vagy csak London gazdagabb negyedeit. Olyan, mintha ők teljesen máshol tartanának a nemzeti színházról való gondolkodásban.

Imre Zoltán: Lehet, hogy mást gondolnak ezen kulturális intézmények feladatáról. Ha egy színház nem tudja azt, hogy az általa megszólított csoportokból milyen reakciót vált ki, az szerintem baj. Jó, ha van szakmai érdeklődés, de azokat a csoportokat kellene megszólítani, amelyek abban a közösségben élnek, ami lehet egyfajta nemzeti funkció, hiszen a nemzet többek közt azokból a közösségekből is áll, amelyek például Miskolc és Debrecen környékén laknak. Kérdés, hogy ezek a színházak meg tudják-e szólítani ezeket a közösségeket. A londoni vagy a skót Nemzeti Színház megpróbálják a színházat mint olyat átgondolni, és nem feltétlenül esztétikai paraméterek alapján. Egy közösségi színházi cselekvésnek, mint például az Éljen soká Regina című előadásnak, ami többek közt szerepelt a Deszka Fesztiválon is, nem elsősorban esztétikai szempontjai vannak, hanem az, hogy ezek a nők olyan tapasztalatról beszéljenek, ami eddig nem jelent meg a kortárs színházban. A fent sorolt színházak pedig pont erre fogékonyak, errefelé nyitják ki a színházat.

Ráckevei Anna: Nagyon fontos dolog hangzott el. Pontosan ettől más a Szegedi, a Miskolci, a Pécsi, a Győri és a Debreceni Nemzeti Színház: meg akarja szólítani a maga környezetét, ami mindenhol más. Ha ezt képes valaki megérezni, akkor jó nemzeti színházat fog csinálni vidéken.

Veiszer Alinda: Nem ismerem a londoni nemzeti törvényi környezetét, de azt elmondtátok, hogy nektek nagyon sokat kell figyelni erre. Lehet, hogyha szabadabbak lennétek, akkor több lehetőségetek volna másra is?

Ráckevei Anna: Ezek mind olyan feladatok, amelyeket muszáj valakinek felvállalni.

Veiszer Alinda: Nincs olyan, amit kidobnál, mert megköt?

Ráckevei Anna: Nincs, inkább több pénzt és nagyobb társulatot kérnék.

Béres Attila: Én már megszoktam őket. Most, hogy kitaláltuk a Nemzetközi Mozgásszínházi Fesztivált, így már megvagyunk az előírt két fesztivállal. A másik a tavaszi színházi sorozatunk, amelyben mindig meghívunk egy határon túli várost, és megpróbáljunk megmutatni a kulturális érdekességeket: irodalmat, színházat, zenét, képzőművészetet. Jó az a fajta sokszínűség, amit a törvény előír.

Veiszer Alinda: Zoltán, ti sokat gondolkodtatok azon, mi lehetne egy XXI. századi valid nemzeti színházi koncepció. Mi lenne abból esélytelen?

Imre Zoltán: Minden. 2007-ben Hudi Lászlóval pályáztunk a Nemzeti Színházra. Egy produkciós házat képzeltünk el, társulat nélkül. Egy olyan színházat, amely a magyar színházi szakmával: pestivel, vidékivel, függetlennel, önkormányzatival koprodukcióban hoz létre előadásokat. Ezeket az előadásokat aztán játssza Pesten, utána elviszi vidéki körútra. És ha van valami kezdeményezés akár egy eldugott vidéki faluban is, ami érdemes arra, hogy a Nemzeti Színház kiemelje, akkor ezt is meg lehetne tenni.

Veiszer Alinda: Ez miért lenne izgalmasabb, mint működtetni egy társulatot?

Imre Zoltán: Mert így megjelenhet a nemzet mint olyan. Bárhonnan jöhetnének előadások, amelyek reprezentálják a nemzetet, illetve azáltal, hogy ezek az előadások körbejárják az országot, minden színház partner lenne. Ha akár csak egy nem lenne partner, akkor persze ott megállna a dolog.

Veiszer Alinda: Ma is ezzel a koncepcióval pályáznál?

Imre Zoltán: Nem pályáztunk – azért, mert a jelen környezetben ez esélytelen lenne. Akkor is az volt, de akkor még nem láttuk ennyire a győztest.

Béres Attila: Szerintem ahhoz legalább kultúrminiszternek kellene lenned, hogy ezt megvalósítsd. Ez olyan bonyolult rendszer, amit elgondoltál, hogy ebből nem lenne színház – de nem akarok vitatkozni. Egy vidéki nemzeti színház attól is jelentős, hogy a színésze ott sétál a főutcán, ott megy a piacra. Ezt az állandóságot nem válthatja fel, amit mondasz.

Imre Zoltán: A mi koncepciónk szerint megmaradt volna az összes működő színház, csak kiegészítette volna őket a Nemzeti Színház erőforrása, így egyes előadások körbeturnézhatták volna az országot, ami által a vidéki színházak elszigetelsége is oldódott volna.

Béres Attila: Matematikus vagyok, és ez a mátrix, amit mondasz, megvalósíthatatlan.

Imre Zoltán: Vannak helyek Európában, ahol ezt meg tudták valósítani. Skóciában és Walesben így működik a nemzeti színház.

Béres Attila: A skót nemzeti színház, úgy tudom, az angolokkal szemben jött létre. Itt most akkor Budapest erősítené magát a vidékkel szembe vagy fordítva?

Imre Zoltán: Nem arról van szó, hogy a nemzeti színház csak ellengesztusként működhet. Éppen a budapesti Nemzeti Színház erősítené az egész ország színházi struktúráját.

Ráckevei Anna: A Nemzeti az ország társulataiból válogatva hozna létre produkciókat, és ezeket, a legjobb erőkkel létrehozott legjobb előadásokat utaztatná körbe az egész országban?

Veiszer Alinda: Igen.

Ráckevei Anna: Ami tehát mint színház megszűnne, és egy országos produkciós iroda lenne helyette.

Imre Zoltán: Hadd mondjak egy példát. A skót nemzeti színház 2006-ban alakult, és a nyitó előadása a Home című produkció volt. Felkértek tíz skót rendezőt az ország különböző társulataitól, akik ugyanazon az estén bemutatták az azonos című előadásukat.

Veiszer Alinda: Ez egy nagyon más koncepció, mint amiben itt eddig gondolkodtunk. Ti miben látjátok a fejlődést? Mitől lesz érdekes egy nemzeti színház húsz év múlva?

Ráckevei Anna: Mitől lesz érdekes egy színház húsz év múlva? A strukturális változás önmagában nem elég ahhoz, hogy tartalmi változás legyen. Ha megszüntetnénk a társulatokat és csak produkciókra szerződtetnénk embereket, az nem hiszem, hogy magával hozna tartalmi változást. Onnantól kezdve zseniális előadások születnének, mert az érzelmi intelligenciánk megerősödne?

Béres Attila: Ezt kiegészítve mondom, hogy a nemzeti színházak akkor lesznek erősek húsz év múlva, ha sokkal jelentősebb lesz a támogatásuk. Addigra létrejön egy másik olyan jelentős nemzetközi színházi fesztivál, mint a MITEM, mondjuk az Európai Nemzeti Színházak Fesztiválja, amit Miskolcon tartanak. Attól leszünk erősebbek, hogy nyitottak leszünk, és sokakkal együtt idejön, mondjuk a skót nemzeti színház is – mert sorolhatnék legalább négy-öt jelentős román színházi fesztivált, amitől a román színházi szakmai nemzetközileg ismert.

Veiszer Alinda: Azzal, hogy a nemzet nem egy zárt dolog, vajon visszahat-e a nemzeti színházi funkcióra?

Imre Zoltán: A magyar nemzet soha nem volt zárt és homogén – ahogy a Pesti Magyar Színház megnyitója is mutatta, ez inkább valami nemzetállami illúzió volt, hiszen Magyarország soha nem volt etnikailag és kulturálisan egységes.

Veiszer Alinda: A ki- és bevándorlás tehát érintetlenül hagyja a nemzeti színház koncepcióját, mert a probléma nem új?

Imre Zoltán: A migráció az őskortól jellemző az európai kultúrára, ezért ma is fontos, hogy ezek az intézmények reagáljanak erre is a jelen helyzetben.

Béres Attila: Engem ez személyesen érint, mert a volt osztálytársamat, Bodó Viktort nagyon régóta meg akarom hívni Miskolcra, de mivel ő máshol rendez, nehéz egyeztetni.

Veiszer Alinda: Anna, most, hogy ez az öt év lezárul az életedben, megkönnyebbülsz vagy sajnálod?

Ráckevei Anna: Csodálatos tapasztalás volt, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy így csinálhattam végig, ahogy volt, és amit elterveztünk Gemza Péterrel, meg tudtuk csinálni. Kerek egész lett, de muszáj pihenni, visszarázódni magamba.

Veiszer Alinda: Lennél még igazgató, ha úgy hozná az élet?

Ráckevei Anna: Középvezetőnek rendkívül nehéz lenni, mert fentről rugdosnak, alulról püfölnek – olyan társadalmi közegben, ahol nincs respektje a vezetőknek. Követelőzés van, sanda gyanakvások, és kevéssé látványos, ha akár csak egy évad is jól összejön.

Veiszer Alinda: Attila, van olyan nagy dobásod, amire igazgatóként készülsz?

Béres Attila: Nagy álmom, hogy Bodó Viktor eljön rendezni. Az is nagy álmom, hogy a román színház jelentős rendezőit idecsábítsam, azokat, akik még nem dolgoztak Magyarországon. És van egy álmom, hogy úgy kezdődjön a 200 éves fesztivál, hogy a kolozsvári színházat idehívjuk egy hónapra, hiszen ott volt az első magyar színház 1792-ben. A legnagyobb álmom pedig, hogy megvalósuljon az Európai Nemzeti Színházak Fesztiválja.

Veiszer Alinda: Zoltán, pályázol még a Nemzeti Színház vezetésére valaha is?

Imre Zoltán: Most nincs tervben.

Lejegyezte: Proics Lilla