A miniévad keretében a két tagozat három-három, két nagytermi és egy stúdióelőadással mutatkozott be. A Harag György Társulat az idei évad két bemutatóját, a Sorin Militaru rendezte Bernarda Alba házát és Hatházi András Tom Dugdale rendezte Tizenöt próbálkozás a színészetre című egyszemélyes játékát, illetve az elmúlt évad egyik legkiemelkedőbb produkcióját, a Bocsárdi László által színre vitt Tévedések vígjátékát tűzte műsorra.

A Szatmári Északi Színház egyazon fedél alatt működő két társulata, a Harag György Társulat és a színház román tagozata az intézmény történetében először közös miniévadot szervezett 2018 februárjában. Az esemény, amint Bessenyei Gedő István, a magyar társulat művészeti igazgatója nyilatkozta, „a román társulat művészeti vezetésében bekövetkezett változások és a két társulat közötti egyre javuló szakmai együttműködés gyümölcse”. A szemléletváltás az évad elejétől tapasztalható a két intézmény kapcsolatában, az idei évadtól ugyanis új művészeti vezetője van a román tagozatnak Ovidiu Caiţă rendező személyében, aki művészi szempontból, de kapcsolattartás, közös programok szervezése terén is újításokat vezetett be. Például már nemcsak a magyar társulat feliratozza az előadásait román nyelven, hanem ettől az évadtól a román tagozat is bevezette produkcióinak magyar nyelvű feliratozását. A nemrég pompásan felújított, korszerű infrastruktúrával ellátott szatmári színháznak új főigazgatója is van: a magyar társulat tagját, Nagy Orbán színészt decemberben nevezték ki a Szatmári Északi Színház élére. Nagy versenyvizsgán nyerte el a tisztséget, mandátuma öt évre szól.

A miniévad keretében a két tagozat három-három, két nagytermi és egy stúdióelőadással mutatkozott be. A Harag György Társulat az idei évad két bemutatóját, a Sorin Militaru rendezte Bernarda Alba házát és Hatházi András Tom Dugdale rendezte Tizenöt próbálkozás a színészetre című egyszemélyes játékát, illetve az elmúlt évad egyik legkiemelkedőbb produkcióját, a Bocsárdi László által színre vitt Tévedések vígjátékát tűzte műsorra. (Utóbbi előadásról lapunk 2017. áprilisi számában írtunk; a szerk.)

Bernarda alakja általában keménykezű, erős akaratú, gőgös, diktatórikus figurát idéz fel bennünk a dráma olvasása és/vagy színpadon látott változatai alapján. „Zsarnoka mindenkinek, aki körülötte él” – mondja róla őt sokat átkozó, ennek ellenére mégis leghűségesebb szolgálója, Poncia (Méhes Kati). Tóth Tünde (vendégművész, a nagyváradi Szigligeti Színház tagja) alakításában mintha itt-ott repedezne ez a zsarnoki maszk: néhány gesztusa, hangsúlya arról árulkodik, hogy nem halt ki belőle minden érzés, gyöngédség. Amikor férje, Antonio María Benavides temetése után (akiről mellesleg néhány perccel azelőtt azt mondja a Szolgálót játszó Gál Ágnes: „Te sem emelgeted már az alsószoknyám az istállóajtó mögött”) asztalhoz ülnek, és bejelenti lányainak az „ítéletet”, a gyászidő hosszát, úgy ejti ki azt a „nyolc évig”-et, mintha egy pillanat erejéig felmerülne benne: most szakíthatna ezzel a szörnyű „ősi hagyománnyal”. Azzal a tradícióval, amely annak idején az ő – és ki tudja, korábban is még hány nő – sorsát is megpecsételte („így volt ez az apám, így a nagyapám házában is” – mondja), és íme, most a saját lányait zárja négy fal közé hosszú évekre. Persze bármennyire kemény nő, valószínűleg nincs bátorsága megtenni ezt a lépést, hiszen benne még mélyen gyökerezik az a „tanítás”, amelyet bizonyára már a nagyanyjától hallott, és amelyet ő is továbbad lányainak, miszerint ha hozzámentél a férfiemberhez, „[sz]ólj, ha szól hozzád, nézz rá, ha rád néz. Akkor majd elboldogultok”. És mivel „a világ szörnyű ismétlődések sora”, és ebben „az istenverte faluban” csak úgy lehet élni, ahogyan mások elvárják, ő sem tehet mást, kimondja az ítéletet: nyolc éven át úgy kell majd élniük, mintha téglával falaztak volna be ajtót, ablakot.

Jelenet a Bernarda Alba háza című előadásból. Fotó: Czinzel László

Még két hajszálvékony repedést látunk az előadás alatt a Tóth Tünde által megformált Bernarda arcára keményedett maszkján, mindkét gesztus arról árulkodik, maradt még valami gyöngédség ebben az élet által megkeményített asszonyban. Az első felvonás végén az általában bezárva tartott Maria Josefa (László Zita), Bernarda anyja kiszabadul a szobafogságból, megbomlott elméje miatt azt kiabálva, hogy engedjék ki a házból, mert férjhez akar menni. Minekutána a két szolgáló nem bírja – a parancs szerint – visszavonszolni a szobájába, Bernarda egyszer csak gyengéden ölbe veszi, mint egy kisgyereket, és beviszi. Ennek szinte tükörképe a zárójelenet, amikor halott leányát, Adelát (Keresztes Ágnes) tartja az ölében, de ez a gesztus már arról szól, hogy a tragikus vétség miatti bűnhődés elkerülhetetlen. A szigorú társadalmi kötöttségek miatt tehát csak kétféle út létezik a Lorca-dráma szereplői számára: vagy elfogadják azokat, és boldogtalanok lesznek, esetleg lassan beleőrülnek, vagy lázadnak ellenük, és végül belehalnak.

Ezeket leszámítva Tóth Tünde Bernardája ugyanolyan kemény, gőgös, kegyetlen asszony, mint ahogyan elvárható ettől a figurától, csak folyton érzékelhető belső feszültsége mutatja, hogy sokszor nehezére esik mindent kézben tartani a házban. Valóságos vagy magára kényszerített zsarnokságát a jelmeze is erősíti: a temetés után, két rövid jelenetet kivéve, kizárólag nadrágkosztümben jelenik meg, az asztalfőnél férfiasan trónoló testtartásával is ráerősít családfői szerepére. Úgy érzi, lányai szabadságának korlátozásával tudja csak megőrizni háza tisztességét és jó hírét, pedig könnyen meglehet, hogy valamikor legkisebb lányához, Adelához hasonlóan ő is lázadozott az embertelen ősi törvények miatt, mára azonban boldogtalan, megkeményedett özvegyasszony lett belőle.

„Asszonyok drámája Spanyolország falvaiban”, ezzel az alcímmel látta el a Bernarda Alba háza című színdarabját Federico García Lorca. Az 1936 júniusában, pontosabban június 19-én, pénteken befejezett darabban (feltehetően valamiért fontos volt még a napot is odaírni a dráma végére) a szereposztás végén ez áll: „A költő megjegyzi, hogy e három felvonást hűséges dokumentumnak szánta.” García Lorca köztudottan kritikával illette az akkori spanyol társadalom elmaradottságát, ez az utolsó (mivel két hónapra rá meggyilkolják), a „könnyek Andalúziájában” játszódó műve is ezt a merev erkölcsi normarendszert ostorozza, amely főként a nők életét keserítette meg. Különösen fontosnak tartotta a színház feladatát a társadalom megváltoztatása terén. „A színház az egyik legkifejezőbb és leghasznosabb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, amely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi”, olvashatjuk A színházról című, 1935-ben született írásában. „A színház a sírás és a nevetés iskolája. Szabad ítélőszék, ahol az emberek ósdi és téves erkölcsi tételeket tehetnek nyilvánvalóvá…” Ezt a fajta „szabad ítélőszéket” művelte ő is drámáival. A Bernarda Alba háza is olyan nők sorsáról szól, akik kevés sikerrel ugyan, de megpróbálták felülírni a „nőnek születni istenverés” életérzést, és ha csak rövid időre is, de próbáltak kitörni abból a társadalmi kötöttségből, amely megnyomorítja a lelket. Egy pillanat erejéig szabadon dönteni a saját életükről.

Erre a szabadságvágyra, illetve annak korlátozására, az érzelmek elfojtásából adódó feszültségre, ugyanakkor a nők kiszolgáltatottságára erősít rá Sorin Militaru rendezői szándéka, és mindezek, valljuk be, a mai társadalmi berendezkedésben is lépten-nyomon kísértenek. Federico García Lorca úgy beszél a férfiakról a Bernarda Alba házában, és az általuk, illetve a társadalmi kötöttség uralta világról, hogy egyáltalán nem szerepelteti őket. Pepe el Romanóról is csak beszélnek a darabban, ő az elfojtott, de folyton a felszínre törni akaró vágyak megtestesítője. A nem éppen egyenes jelleműnek tűnő fiatal férfi vágyainak tárgya a 20 éves Adela, mégis a 39 éves Angustiasról (Rappert-Vencz Stella) köt üzletet Bernardával, az öt lány közül ugyanis egyedül neki van hozománya. (Még egy olyan hagyomány, amely nem kizárólag az akkori spanyol társadalomban volt divatos.)

Sorin Militaru úgy döntött azonban, hogy nem csupán Pepe el Romanót „mutatja meg” a szatmári előadásban, hanem még néhány férfit, akik többször is megjelennek a színen. A Pepét megszemélyesítő Poszet Nándoron kívül még négy színészt (Bodea Tibor, Orbán Zsolt, Frumen Gergő, Varga Sándor) léptet fel a rendező, akik hol flamenco tánclépésekkel, a jellegzetes kopogásokkal vonulnak el az előszínpadon – vagyis gyakorlatilag Bernarda Alba házának udvarát hagyják el a temetés után –, hol hazafelé tartó munkásokként felsorakoznak a lányokat a külvilágtól elválasztó (üveg)falnál, amely mögül az öt lány vágyakozva leskelődik, majd letolják a nadrágjukat, feltehetően a vágyfokozás céljával. Van egy harmadik, szintén szigorúan koreografált megjelenésük is (koreográfus: András Lóránt), amikor a hajadon Libradán hajtják végre a közösség (és ebbe beletartozik maga Bernarda és egyik lánya, Martirio is) által követelt „jól megérdemelt” büntetést, amiért az titokban megszülte, majd megölte a csecsemőjét. A koreográfia alapján úgy tűnik, a falu „bikái” olyannyira jól végzik a dolgukat, hogy nemcsak végeznek a szerencsétlen lánnyal, hanem előtte csoportosan magukévá is teszik. Talán maga a gyerek apja is közöttük van.

Hatházi András. Fotó: Czinzel László

Nem mindig illeszkednek be zökkenőmentesen az előadásba ezek a megkoreografált megjelenések. A második, a nadrágletolós csoportos jelenet például elég viccesen hat, Librada kivégzését sem érezzük igazán tragikusnak, leginkább a kimódoltsága miatt, Pepe el Romano megjelenése pedig egyenesen humoros, ahogyan félmeztelenül, képzeletbeli lovával díszlépésben „végigüget” a színen. De könnyen meglehet, hogy épp ez volt a szándék: kissé fellazítani a sűrű szövésű drámát.

Színészi játék terén egyenletes a teljesítmény, az öt lány közül mégis a Martiriót megformáló Kovács Nikolettet emelném ki, aki szépen építi fel a kisebb testi fogyatékkal élő lány karakterét. Méhes Kati Ponciája és László Zita Maria Josefája is figyelemre méltó alakítás.

A Hatházi András által játszott Tizenöt próbálkozás a színészetre című produkció műfaját elég nehéz meghatározni, de lehet, hogy erre nincs is szükség. Az ősbemutatóként megjelölt előadás a szatmári színház idei évadának második premierjeként szerepelt a műsorrendben. Talán kissé fura, hogy miért Szatmáron történt ez az esemény, de tudni kell, hogy Hatházi András nem először működik együtt a Harag György Társulattal. Néhány éve meghívták workshopot tartani, a Kolozsváron élő szabadúszó színész ugyanis színészmesterséget tanít a kolozsvári színművészetin, és a társulat több tagjának tanára volt. Ezt követte egy közös munka: a 2015/2016-os évadban itt mutatták be először Hatházi Manka című darabját saját rendezésében.

„Hatházi András az elmúlt évad végén keresett meg az előadás ötletével, melynek akkor már elkészült a szövegkönyve is. Jó lehetőségnek tűnt a szöveg, amelyre alapozva egy igazán izgalmas kísérletet lehet felépíteni. Megtisztelő volt számomra, hogy az alkotók úgy érezték, ennek a »tizenöt próbálkozásnak« a szatmári műhelyben volna a leginkább helye” – nyilatkozta Bessenyei Gedő István társulatvezető a decemberi bemutató előtt.

Még mielőtt magáról az előadásról írnék néhány gondolatot, nyitok egy zárójelet. Hatházi András 2001 óta szabadfoglalkozású színművész, ezt megelőzően 1992 és 2001 között a kolozsvári magyar színház tagja volt. A 2001-es döntését követően évadonként két-három szerepe volt a társulatnál, később már csak egy-egy, vagy egy sem. Időközben játszott néhány román filmben, és egy ideje a Váróterem Projekt nevű független kolozsvári társulattal működik együtt, két előadásukban is szerepet vállalt. Kevesebbet gondolnak rá tehát színészként a kolozsvári színházban, igaz, ő sem igazán „gyúródik”. Úgy tűnik, nem igazán van már kedvére a kőszínházi létezés, ezt több alkalommal is megerősítette különböző beszélgetéseink alatt; azt mondja, ott nem lehet őszinte játékról beszélni, a közeg hazugságra készteti a színészt.

Feltehetően a szatmári előadás is ennek a színházról való gondolkodásmódnak a folyománya. Az előadás szövegkönyve a Hatházi András és Tom Dugdale által írt szövegek mellett több Shakespeare-idézetet tartalmaz, leginkább a Hamletből vannak beemelve jelenetek.

Hatházi remek színész, állítom én, ő azonban erre feltehetően azt mondaná, miért kellene neki ezt elhinni. Minden ott kezdődik, vetné ellene, hogy elhiszünk magukról valamit, amit a környezetünk állít rólunk, és annak megfelelően viselkedünk. Vagy valami ilyesmi.

Egyszóval a Tizenöt próbálkozás a színészetre is kísérlet arra, hogy őszintén beszéljen ezekről a benne felmerülő kérdésekről, a kételyeiről, a félelmeiről, a színész tudathasadásos állapotáról („estéről estére szüntelenül hazudunk és igazat mondunk”). A tizenöt, önálló címmel ellátott jelenet tizenöt különböző helyzetből indul ki, bennük Hatházi András, az ember, megpróbál – néha bohóckodva, néha komolyan – reflektálni Hatházi Andrásra, a színészre, arra, hogy hogyan is jutott el színészi karrierje során idáig. Mármint odáig, hogy egyszer csak megkérdőjelezze saját színészetét.

„Azért lettem színész, mert elhittem, hogy nagy erő rejlik abban, ha másokat megkérek, higgyenek abban, aki vagyok, higgyék el, hogy én másvalaki vagyok. Ma már nem így gondolom. Persze önök továbbra is hihetik ezt, de én nem. Én többé már nem. Na mármost, ez lehet, hogy egy probléma, de az is lehet, hogy valaminek a kezdete.”

Ezek az utolsó jelenet utolsó mondatai. Kár, hogy nem tudjuk meg, minek a kezdete… De az is lehet, hogy közben meg jól átvert minket Hatházi András, a színész, és játszott egy jót.

Hol? Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat
Mi? Federico García Lorca: Bernarda Alba háza
Kik? Tóth Tünde m.v., László Zita, Rappert-Vencz Stella, Bogár Barbara, Bándi Johanna, Kovács Nikolett, Keresztes Ágnes, Méhes Kati, Gál Ágnes, Moldován Blanka, Laczkó Tekla. Poszet Nándor, Bodea Tibor, Orbán Zsolt, Frumen Gergő, Varga Sándor / Díszlettervező: Fornvald Gréti / Jelmeztervező: Márton Erika m.v. / Dramaturg: Bessenyei Gedő István / Koreográfus: András Lóránt / Rendező: Sorin Militaru

Mi? Hatházi András–Tom Dugdale: Tizenöt próbálkozás a színészetre
Kik? Hatházi András / Díszlet- és jelmeztervező: Hatházi Rebeka / Dramaturg: Deák Katalin / Fordító: Biró Eszter, Kovács Eszter, Raluca Sas-Marinescu / Rendező: Tom Dugdale m.v.