Ha a nők jutnának társadalmi privilégiumokhoz, és a férfiak kerülnének alsóbbrendű helyzetbe, az éppen olyan vacak lenne, mint ami most van. Ilyesmiről szól Robert Merle regénye és a STEREO Akt előadása is.

Valójában Robert Merle Védett férfiak című science fiction könyve a nőuralmat sokkal pocsékabbnak ábrázolja, mint a férfiak által irányított világot, amely bár elnyomó, legalább megszokott és rendezett. A nők férfiakkal szembeni brutális agressziója, könyörtelensége abból az elnyomásból adódik, amelyet az addigi összes történelmi időben és társadalmi berendezkedésben elszenvedtek. A megalázott férfiakról és az őket eltaposó nőkről szóló regény emiatt különben olvasható akár teljesen antifeministának is, ám sokkal fontosabb az a megállapítása, hogy a társadalmi privilégiumokkal és hatalommal rendelkező csoportok az esetek többségében elnyomóan viselkednek, és ez teljes mértékben független a kromoszómák számától és típusaitól.

Merle regénye friss és aktuális 2018-ban is, mert bár sok dolog változott a hetvenes évek óta, a rendszer alapjaiban nem rengett meg, állítsa bár ezt ezer Puzsér Róbert, a nemek közti egyenlőség még nem jött létre. Abban meg csak reménykedhetünk, hogy a nemek hierarchiájának újraértelmezéséhez nincs szüksége a nyugati világnak egy férfiakat pusztító halálos kórra.

A STEREO Akt előadása, a Védett férfiak kertje egy olyan kertben – vagy ahogy a színlapon olvashatjuk: ökoszisztémában – játszódik, ahol a nők totális hatalmat szereztek a férfiak fölött a mű fikciójának mindkét rétegében: az eljátszott próbán és a próbált darabban. A férfikiállítás, amelyre először belépünk, a fiktív próba első, már kész munkafázisa. A STEREO Akt korábban egy videóüzenetben arra kérte az embereket, küldjenek zaklatásokról, hétköznapi szexizmusról szóló személyes történeteket e-mailben. Ezeket mondják el most E/1-ben a kiállított férfiak; páran üvegkalitkában állnak, más egy emelvény tetején szoborként ücsörög, megint más egy nagy, kerékből készült hintán. Zaklatás a hetes buszon, az orvosnál, az óvodában, szexizmus a munkahelyen, emberrablás és nemi erőszak. Nyilvánvalóan nőkről szóló történetek ezek, amelyeket a nyolc statiszta férfi és Szász Dániel egyszerűen és magától értetődően mondanak el, mintha velük történtek volna meg.

Cuhorka Emese és Kőszegi Mária. Fotó: Bartha Máté

A statiszták kitűnő választásnak tűnnek. Egyrészt mert nagyon sokfélék – korukat, személyiségüket tekintve egyaránt –, másrészt nagy előnyük a profi színészekkel szemben, hogy most látjuk őket először, így az elhangzó szövegeket sokkal valódibbnak, hitelesebbnek érezzük emiatt. Bár a hitelesség – ahogy az előadás erre reflektál is – sokszor megbicsaklik, de ezt nem annyira a színpadi megjelenítés, sokkal inkább társadalmi beidegződéseink okozzák. Az abuzív viselkedés ugyanis elsősorban férfiprivilégium, a bántalmazott szerep pedig inkább a nőké. Ezzel nem azt állítom, hogy fordított eset nem létezik, csak azt, hogy kevesebb, és erősen tabusított. Ezért tűnik kissé hiteltelennek, már-már parodisztikusnak, amikor férfiak beszélnek arról, hogyan bántalmazták őket nők.

A kiállítás után a fiktív előadás próbáit látjuk, ahol a kalitkába zárt férfiak közül Mr. D. (Szász Dániel) történetét kezdi el kibontani a három rendező (Cuhorka Emese, Julia Jakubowska és Kőszegi Mária). Mr. D.-t három nő elrabolja, a lakására viszi, megerőszakolja és bezárva tartja. A próba elején egy castingot látunk, ahol a három rendezőnő kellemetlenebbnél kellemetlenebb helyzetekbe hozza Szász Dánielt, „a 2008-as évad férfi táncosát”. Szász Dániel pedig úgy dönt, aláveti magát a három kissé zakkant nő szabályainak. A próbafolyamat végül eljut az előadás csúcsjelenetéig, az erőszakig; közben érezzük, ezen áll vagy bukik a fiktív előadás sikere. És Boross Martin rendezésének is ez a kulcsjelenete: a rendezőnők a férfi fölötti hatalmuktól megrészegülten elveszítik a kontrollt, felrúgják az előre lefektetett játékszabályokat, semmibe veszik fikció és valóság határait, valóban fojtogatni és bántalmazni kezdik a színészüket. A jelenet viszont nem elég ijesztő ahhoz, hogy elhiggyük, Szász Dánielnek valóban bármi baja történhet a színpadon, nem függeszti fel a hitetlenségünket, ami nem is csoda: egy ilyen önreflexív eszközökkel élő színházi előadásnál valóban kemény dió egyik pillanatról a másikra valóságként fogad(tat)ni el a mű fikcióját. A probléma viszont az, ha nem hisszük el, hogy a nők valós veszélyt jelentenek ebben a jelenetben a férfira, úgy nincs alátámasztva az a feltevés sem, hogy az elnyomás relációja megváltoztatható, és ennek következtében a másik fölötti hatalomgyakorlás nem biológiai nemi kérdés, hanem társadalmi. Vagyis ha „a 2008-as évad férfi táncosa” nincs veszélyben, akkor a hatalomgyakorlásra per definitionem csak a férfiak képesek, mert erősebbek, agresszívabbak, mint a nők.

A casting és a próbafolyamat bemutatása, valamint a férfiak üvegkalitkákban való mutogatása felvet egy másik kérdést, amely a színházi alkotófolyamattal kapcsolatos. A férfikiállításon ugyanis nem érzem, hogy az emberi test sokkal jobban ki lenne téve a tekinteteknek, mint egy sima színházi előadásban, és a fiktív próbafolyamat alatt sem lepődöm meg az extrém vagy a másik megalázását célzó instrukcióktól. A színészi testre más szabályok vonatkoznak, mint egy átlagember testére, a színésszel szemben többet engedhet meg magának a rendező. A színházi hierarchia az elnyomáson alapul, a próbafolyamat pedig nagyon sokszor abúzus, de ritkán reflektálunk rá, mert a színházi létezés immanens részének tekintjük. A Védett férfiak kertjében nemcsak nők aláznak meg egy férfit, hanem rendezők egy színészt, és ebben a tekintetben elképzelhető, hogy Szász Dániel pályája során rosszabbat is átélt már egy kis fojtogatásnál.

A STEREO Akt előadása valójában igen egyszerű dolgokat vet fel, de nagyon bonyolultan fogalmaz. Egyrészt azt, hogy biológiailag nemünk szerint nem vagyunk uralkodásra vagy elnyomásra predesztinálva. Másrészt, hogy lényegtelen, férfiak vagy nők teszik, az elnyomás, a másik korlátok közé szorítása rossz társadalmi attitűd. Az improvizációkra épülő, kissé széteső jelenethalmaz legalábbis ebbe az irányba mutat. Persze az Amnesty International és Oltai Kata közreműködéséből következtethetünk arra is, hogy a próbafolyamat egyszersmind tanulási folyamat volt az alkotók számára, és ennek csak egy fázisába engedtek most nekünk betekintést.

Hardy Júlia
Okos színház a feje tetejére állított női-férfi viszonyokról

A Védett férfiak kertje című előadás majdnem mindent tud a férfi-női egyenlőtlenségekről, a hátrányos megkülönböztetésről, az esélyegyenlőség meg nem valósulásáról. Igazi nőnapi ajándék volt, amikor a Jurányi Házban beléphettünk a tárlókban és színpadokon pózoló, monologizáló férfiak kiállítására. Egyszerre helyezett minket, női nézőket bizsergető, csodálkozó szerepbe, ahogy kipróbálhattuk a fordított nemi világ általunk feltételezett hagyományos férfiszerepeit, akik kiállított szép nőket bámulva szoktunk/szoktak testekben gyönyörködni, s itt a magunk meghökkenésével dialogizált minden érzéki látvány a bennünk lévő gender-sztereotípiákkal. Mint egy „elvarázsolt kastély” tükörtermében, láttuk a férfitesteket ínyencként csodáló magunkat, a választás, válogatás hatalmi helyzeteiben, ami a zsigeri reflexeinkre való reflektálást állította végül is középpontba. Mint aki tiltott területre tévedt, mint aki az április elsejei fordított világban azokkal a kifordított női történetekkel találkozott, amelyek abúzustörténetek, innen és túl a büntetőjog és az etika szabályrendszerén: kapcsolatokban megvalósuló hatalmi túlkapásokról szóltak a történetek, utcai támadásokról, tudományos kongresszusi megaláztatásokról, a bankok magától értetődő férfisovinizmusáról, azokról a helyzetekről, amikor a betegség miatti aggodalom bénítja meg a regresszióban lévő beteget, akit a többszörös hatalmi helyzetben felette álló orvosa vizsgál és kedvtelve vizsgálgat. Ahogy nem hisszük el a látottakat, és folyamatosan fennakadunk a belső „gender-tolmácsgép” túlzásain, úgy bukunk hasra a normatív nemi szerepelvárásokkal teletűzdelt nyelvünkkel és tapasztalatainkkal. Az előadást egyharmadánál, felénél megszakító közvetlen kikérdezés, ahogy a következő rész táncosnői interjúvolják a nézőket, meg is szólít, fel is szólít a kognitív rendrakásra.

A második részben folytatódik a fordított világ, de itt egy végtelenül rokonszenves férfi táncos három nő általi abúzusának anatómiáját kukkolhatjuk végig: a munkát vállaló táncos egyedül, kiszolgáltatottan, míg a nők háromszoros túlerőben, illetve a munkát adók túlhatalmával bírva feszülnek egymásnak… Végignézhetjük, a játék és a tragikum határmezsgyéjén billegve. A történések kitűnően megragadják azt a helyzetet, amikor már három ember is ki tud alakítani egy olyan gangszellemet, amelyben feloldódnak a humanitás normái, valami távoli, ismeretlen eredetű bosszú csap le a védtelen áldozatra, aki akaratlanul egy titkos történet, egy nembeli sérelem megtorlásának eszköze lesz. Mint egy bura, úgy zárul a szereplőkre a lokalitás univerzuma, a férfiból tárgy lesz, az elkövető nők uniformizált, személytelen ítéletvégrehajtók. Mindehhez sajátos fűszert ad a film, a médiaszcéna extra felhatalmazása a személyességünk feladására, áruba bocsátására. Ahol profizmusnak hívják a határátlépés eltűrését, imitációnak egymás megkínzását.

A „játékban” előkerülnek a játékosok gyerekkori fényképei is. Ártatlan gyerekképek és családi fotók erőszakstruktúrái. Ami kitágítja az itt és most történéseit a gender szerepekbe zárt hosszas szocializációnkra… Elvégeztetett.

Mi? Stereo Akt: Védett férfiak kertje – Robert Merle Védett férfiak című könyve alapján
Hol? Jurányi Közösségi Produkciós Inkubátorház
Kik? Cuhorka Emese, Julia Jakubowska, Kőszegi Mária, Szász Dániel, valamint Borzai Tibor, Gresó Lénárd, Györe András, Hárs György Péter, Kőmíves Sándor, Kraszny Attila, Nyomárkay Zsigmond, Sebestény Jakab, Tárnoki Tamás, Ulics Balázs, Uray Gergő / Zene: Bartha Márk / Látvány: Oláh Tímea / Dramaturg: Thury Gábor / Dalszövegek: Kemény Zsófi / Konzulens: Oltai Kata, Mérő Vera / Produkciós partner: Füge / Szakmai partner: Amnesty International Magyarország / Rendező: Boross Martin