Az egész játék lényege valami elvetemült, közgazdaság-lélektani kiképzés.

A Városmajorba azért jó menni, mert az elemekkel való, szabadtéren szokásos küzdelem nagyobb részt elkerülhető: nem esik ránk az eső, s ha zuhogni kezd, a színészek még éppen át tudják kiabálni egymásnak a végszót a dübörgő zápor zaja alatt. Kevésbé támad a szél is, mint nyitottabb helyeken, a nagy erejű harangszót pedig percre pontosan be lehet kalkulálni a játékba. Nem annyira jó viszont oda menni, mert mint sokadszorra tapasztalható, mindig végtelenül hosszan olvassák be a szponzorok nevét és címeit, s ha épp nem ez hallható, általában valami olyan – túlságosan is hangos – zenét tesznek be a technikusok, mely önmagában  ugyan rendben lenne, csak épp az aznap estéhez nincs sem hangulati, sem stílusbeli köze. Szervezői gondosságra vall viszont, hogy a Papageno különszáma a tárlón épp ott van kinyitva, ahol az aktuális esemény mutatja magát. A színház által leadott szövegben helyesen írták le a szerző nevét. Az olvasószerkesztő színháztörténeti készültségét viszont legyőzhette az angoltudása, tudniillik a címsorba beszúrt egy szükségtelen „h” betűt, holott azt Jonson, már íróként – a nagyon is gyakori „Johnson” formát elkerülendő – saját maga dobta ki a nevéből.

1606-ban, a már királyi védnökség alatt álló Globe Színház mutatta be a darabot. Shakespeare még élt, de a trónon már nem Erzsébet, hanem a későbbi korszakot meghatározó Jakab ült. Négyszáz év távolából is jól kivehető – s tán még jobban is, mint ahogy az a kortársi időben látszott –, hogy ez a rendkívül jó képességű, de mindig-mindig valaki mögé besorolt, mindig második helyre szoruló, nehéz természetű, tudós férfiú, Ben Jonson, nem akárki volt. Lelkész édesapja meghalt egy hónappal fia születése előtt, hogy aztán a kőműves nevelőapa adjon biztos mesterséget: kőművességet a fiúnak. Jonson mindig harcban állt, hol saját magával, hol színészeivel, hol Inigo Jones-szal, az akkoriban fölfutó masque-ok sztár-tervezőjével, miközben fölötte ragyogott a drámaelméletekkel nemigen törődő, világló zseni, Shakespeare. Jonson minden művén ott az akarás nyoma. Darabjai adatgazdagok és tudálékosak, s ő bennük a korban divatossá lett, ókori lélektani elv, a testnedvek karaktert meghatározó  szerepe szerint építette meg figuráit. Mindenkiről ordít, hogy mivel működik, hogy a fekete vagy a sárga epe, a nyálka avagy a vér mozgatja-e a cselekedeteit. Kiszámított, gondosan összerakott, az elvárásoknak megfelelő, építő jellegű a cselekmény is, nem véletlenül tartják a szerzőt a születőben lévő új műfaj, a társadalmi erkölcsrajz előfutárának. Mégis, ha például a Volponét ma eredeti formájában mutatnák be, menekülne előle a közönség.

Spiró György átírói és Alföldi Róbert dramaturgi és rendezői munkájának köszönhető, hogy ez a szertemászó cselekményű, elaprózottan magyarázkodó, régi-régi darab most imponálóan áll a lábán. Szó se róla, hatalmas dramaturgiai nagytakarítás nyomait őrzi a szöveg. Kimaradt a szereplők fele, nem találkozunk Volpone fura szerzetekből álló „udvartartásával”, nem jelenik meg a politikuskarikatúraként zagyváló, marhaságokat tervező, újmódi „vállalkozó” figurája és annak asszonya sem, de megerősödik és kiválóan támasztja meg a cselekményt  a hivatásos örömleány alakja. Jeles szakemberek munkája révén ma is használható, iparművészeti remek lett egy agyondíszített, ámde rozoga, intarziás asztalkából.

A 2017 májusában bemutatott szombathelyi produkció minden alkotója, szövegírója, rendezője, tervezője, s minden színésze hozzájárul valamivel a minőségi összhatáshoz. A mesterségbeli elegancia csak akkor süllyed meg kissé, amikor egy-egy durvább poénnal „lenyúlnak” a meghódítandó, még nem színházbarát közönség elképzelt rétegeihez. A finnyásabbak számára ilyenkor kilyukad egy jelenet, de hallva a közönség reakcióit, el kell, hogy maradjon a tiltakozás, s végül is, a tizenhat éven felüli, vásári játékstílusba mindez belefér.

Spiró Volponéja (a szerepben lubickoló Jordán Tamással) nem velencei agglegény, hanem a távoli Szmirnából származó, keleti kultúrájú, világjáró szélhámos, aki pár éve szerződtetett, itteni szolgájának, Moscának (Bányai Kelemen Barna) kéjjel ecseteli, hogy ezek a helybeliek „itt minden ócska trükköt bevesznek”. Az egész játék lényege valami elvetemült, közgazdaság-lélektani kiképzés. Volpone, az élveteg, okos és aljas gazember tudja, miként működik az emberek többsége, s mesteriskolát nyit szolgájának, egy egyszerű ötletre épülő projekthez kapcsolódva. Haldoklónak tetteti magát, s azt terjeszti el, hogy aki legtöbb jóval kedveskedik néki, azt teszi meg örökösévé. A csúfondáros haláltánc fináléjának koreográfusa a már fölvilágosult Mosca, akit a jelmeztervező Kálmán Eszter a rohamosztagosok fekete kezeslábasába öltöztetett.  Volt ez a fiú tán biztonsági őr is valaha, de tervei vannak, belsejében már készülődik, s győz is majd általa a sötétség. (Szépen rímel ez az alak a Spiró György Széljegy című darabjában megjelenő, a Katona József Színházban szintén Bányai Kelemen Barna által játszott, tahó és cinikus ingatlanügynökre, s mégis finoman különbözik tőle.)

Kálmán Eszter üres színpadán pár kék-fehér paraván segítségével épül meg Volpone szobasarka, melynek központi eleme egy szellemesen megformált ágy: a kort idéző baldachinból csak egy kicsinyített, kockányi vasváz maradt, mely rögtön a betegágyak kapaszkodóját is alakítani képes. Utcát és bíróságot is tud formálni a kerítéssé vagy emelvénnyé magasodó paravánsor, egy-egy fénykörrel emelve ki az alakokat.

A mindvégig feszes, tiszta játékban mindenkinek van értékes színészi feladata. Nagyszerű a vásári nyelvet legjobban beszélő Szabó Tibor, Voltore, a keselyűmód rámenős ügyvéd szerepében. Részletekben gazdag, mély és emlékezetes Csankó Zoltán alakítása, aki a feleségét áruba bocsátó, önmagát megsemmisítő, féltékeny Corvino-t játssza. Hibátlan a sötét bájú, szépséges kurvát játszó Bánfalvi Eszter rezignált női clown-ja. Hálás szövegeket kapott, s élni is tud a hatszori ismétléssel Corbaccio szerepében Szerémi Zoltán. (Kár, hogy az ő eredeti, hangsúlyozott vénsége legalább egy galambfehér paróka erejéig nem jelenik meg a játékban. Ez a poén elvész, de van helyette sok más.)  Mindig jó ritmusban, jó erővel nyilvánul meg a Corbaccio fiát játszó Balogh János, az erőteljes tisztet alakító Endrődy Krisztián, s a korrupt bíró szerepében Kálmánchey Zoltán.

Míg Jonson eredeti játékában mind Volpone, mind Mosca  hoppon marad, sőt bűnhődniük kell, Spiró és Alföldi beengedi a darabba s életre kelti azt a régóta bennünk készülődő szociális tapasztalást, mely már nem egy hazai Tartuffe előadás fináléjában is megjelent: a hideg gazemberségű spíler, Mosca kezébe kerül minden, ő pedig Volponét egyszerűen elhajtja.

Befejezésül hadd említsem az előadás egy oldalágacskáját: Hartai Petra játssza Corvino Volpone ölébe lökött, butácska feleségét, akire – hogy levegőt mi se kapjunk – Kálmán Eszter egy tűzpiros szoknyát, s föléje egy sercegő, rózsaszín blúzocskát adott. Ez a leányasszony a játék során elhiszi, hogy ő csodára képes. Elhiszi, hogy vissza tud hozni valakit a halálból, s hogy a maga csudás személye okozta a keshedt Volpone férfiúi föltámadását. Így aztán, bizonytalan mozdulatokkal, további kísérleti akciókat indít még a tapsrend előtti pillanatokban is. Colombina, a maga jércényi agyával, ahogy mondani szokták: kész van. S közben lebeg, sugárzik, elbűvölő. Pedig csak egy szépen rendberakott, fenyegető komédia mellék-virága. Jonson, akit a pletyka szerint – helyhiányra hivatkozva – függőlegesen temettek el a Westminster Apátság egy félreeső sarkában, ha látná, lábujjhegyen állva imádná.

Hol? Városmajori Szabadtéri Színpad
Mi? Ben Jonson: Volpone
Kik? Szombathelyi Weöres Sándor Színház
Szereplők: Jordán Tamás, Bányai Kelemen Barna, Szabó Tibor, Csankó Zoltán, Hartai Petra, Bánfalvi Eszter, Szerémi Zoltán, Balogh János, Kálmánchelyi Zoltán, Endrődy Krisztián.
Magyar szöveg: Spiró György. Dramaturg: Alföldi Róbert. Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter. Kellékes: Móri Csaba, Varga Máté. Súgó: Jenei Ágnes. Ügyelő: Győrváry Eszter. Rendezőasszisztens: Balogh Lívia. Rendező: Alföldi Róbert