A világirodalom két legismertebb szerelmesének tragédiáját meglehetős kézügyességgel nagyították Dóm térnyi méretűre a Szegedi Szabadtéri Játékok újabb Shakespeare-bemutatóján.

Három éve fanyalogtam a Tévedések vígjátékán, tavaly kifejezetten rosszul tűrtem a Vízkeresztet, úgyhogy – műhelytitok! – jó előre eldöntöttem, ez a Rómeó és Júlia most nekem tetszeni fog, ha törik, ha szakad. Mielőtt valaki a kritikusrendőrség telefonszámát tárcsázza, nyugalom, tréfa, a helyes kifejezés inkább az, hogy megfogadtam: a darab prológjának reneszánsz konvencióból eredeztethető felszólítását komolyan véve, „a hibákra most nem nézve” nagyon igyekszem majd megérteni és megértetni, mi és miért zajlott Hegedűs D. Géza rendező és nagyszámú alkotótársa elővezetésében hajnali fél egyig a Dóm téren.

Fotók: Dusha Béla

Azt máris elárulom, hogy nem kell atomfizikusnak lenni, hogy az ember átlásson ezen a színpadi szitán: aki a lényegre kíváncsi, de az ornamentika nem érdekli, annak mondom (írom), hogy korrekt, ámbár olykor némileg körülményes módon lebonyolított produkció ez a szegedi. Vagyis a lényeg megtörténik: a szerelmesek szeretnek – erre még visszatérek –, aztán meghalnak, a többiek gyűlölködnek, aztán meghalnak, végén taps, aztán mindenki haza. Nem vágyom én már szubverzív olvasatra a Dóm téren, esténként négyezer embert máshol és máshogyan kell megfogni, szóval bár tudom, hogy ez eddig nem hangzott dicséretnek, tulajdonképpen annak szántam.

Amúgy picit megtéveszt a kezdés. A húszas, harmincas évek fasizmus felé menetelő Olaszországát idéző jelmezeket nézve felcsillan a szemem, rögtön elkezdek politikai-ideológiai alapon egymásnak feszülő Capuleteket és Montague-kat vizionálni (valami ilyesmivel próbálkozott például anno Csányi János a Bárkában, ha emlékszik még valaki), egyszóval arra várok, hogy akkor lesz egy szép, kerek értelmezés, de legalább vonatkoz(tathat)ó gondolatok, ha már egyszer így néznek ki Antal Csaba és Kiss Beatrix jelmezei. Antal Csaba gördíthető, stilizált díszletelemei a rajzasztalról vándoroltak az ezer négyzetméteres színpadra: itáliai reneszánsz festők perspektívatanulmányait idézik a színesre világított, kétszintes, lépcsős, árkádos, boltíves elemek, meg Lőrinc barát ökotornya. Márkos Albert, akinek már nagy gyakorlata van Shakespeare-szonettek megzenésítésében (ld. a W. H. formáció műsorait) alkalmi kamarazenekarral és a színpadra eresztett négyfős bohóckórussal fest színes hangulatot a fehér falak közé.

Hajaj, a bohócok: nem bírom ki, hogy ne osszam meg a következő, szigorúan szubjektív, ugyanakkor nagyszámú tapasztalaton alapuló benyomásomat az olvasóval. Hogy ti. a fehérre mázolt és/vagy cirkuszi uniformisba bújtatott clownok a színpadon nekem az esetek túl-túlnyomó többségében a rendezői ötlettelenség két lábon járó bizonyítékai. Hogy akkor ők lennének a mindentudó narrátorok, az (itt egyébként alig érthető szövegű dalokat) éneklő kommentátorok, szóval valamifajta derűs és titokzatos, de közelebbről meg nem határozható lényegű túlvilági szerzetek, tyű de izgi. (És most elspoilerezem a finálét, vigyázat: itt ők kísérik el a haláluk után felpattanó, mosolygó szerelmeseket a nézőtéren át, fel a magasba.) A négyfős kóruson túl is akarva van ezen az estén valami a bohócoktól: Júlia és a dajkája tenyeres-talpas clownerie-t ad elő, amikor először találkozunk velük, de a két címszereplő is klasszik bohócjelmezben talál egymásra a maszkabálon.

És akkor hadd áradozok néhány sornyit erről az egymásra találásról, mert ha van érdeme ennek az előadásnak, akkor az éppenséggel a szerelem ábrázolása. Hogy itt van ez a két, nagyon különböző, közben meg mégis nagyon hasonló fiatal, és nem tudom, hogyan csinálják, de az őket körülvevő színes-szagos forgatag egyszer csak felszívódik a semmibe, és csak kettejüket látom ebben a rémületesen nagy térben, hopp, ez volt az a pillanat, most, egymás szemébe néznek, és tudják a másikról, hogy ő az, igen, és senki más. Ezt megmutatni ilyen körülmények között, bravó, nekem már nem ment pocsékba az este.

Vecsei H. Miklósra ránéz az ember, és azt mondja, hogy tessék, itt van Rómeó (ezt állította már amúgy Szikszai Rémusz rendező pár éve Debrecenben), de a premieren mintha csak ennek az adottságnak a felismeréséig jutott volna el ő maga is. Elmondja, felmondja szövegét, de nem tudom meg, ki ez a fiú valójában. Annyi kiderül, hogy nincs apja (szót nem ejtenek arról, hova lett), az anyja neveli egyedül, pontosabban úgy tűnik, hogy sokkal inkább a haverok, meg leginkább Mercutio. Ez utóbbi Hajduk Károly megint pontos, érzékeny, józanul játékos elővezetésében az est egyik legizgalmasabb karaktere, aki őszinte atyai érzelmekkel fordul és nyúl a kamaszhoz, aki rajongásban és lelkesedésben egészen jól teljesít.

Egészen más eset Júliáé: a már említett játszódása dajkájával, aki anyja mellett anyja lesz, rendesen felkészíti a nézőt, hogy nem az elvárt kamaszlánykliséket fogjuk itt látni. Mészáros Blanka rendre rácáfol a nézők fejében ott motoszkáló, bájos, szolgálatkész, törékeny Júlia-imázsra à la Zeffirelli. Makrancos, akaratos, makacs csitrit látok, aki korántsem éteri magasságokban lebeg, minduntalan lehúzza a gravitáció meg Szűcs Nelli nagyszájú, született showwoman dajkája (az előadás egyik nagy rejtélye, hogy ő miért kever olasz szavakat a beszédébe egy nyilvánvalóan olasz kisvárosban, egyébként mindenki nagy derültségére). Júlia kislány még, akinek a játék a mindene, és alig néhány órát kap a sorstól, hogy felnőjön, és ha valami, hát ez az igazi tragédia, elő a zsebkendőkkel. Szülei reménytelen esetek, de ezt nem elsősorban abból gondolom, hogy valamiért folyton hálóruhában mászkálnak. Hegyi Barbara az anya funkcióját játssza csak el, halványan sejteni lehet, hogy a házassága nem épp egy sikertörténet, de lehet, hogy ezt csak a fenenagy jóindulatom képzeli oda. Szabó Győző eközben mintha a Valami Amerika negyedik részére gyakorolna, úgy öblöget. A felnőtt vonalon a legjobb arc persze a hobbikertész Lőrinc barát: Trill Zsolt fürge szerzetese többet tud az életről és a szerelemről, mint tucatnyi más szereplő összesen, nyilván a sok maga nevelte zöldből merít nyugalmat és bölcsességet, kövessük őt ezen az úton.

A lényeg tehát ez: Hegedűs D. Géza, akit ha kedvelünk, nem rendezőként kedvelünk elsősorban, alaposan és – ha engem kérdeznek: túlságosan is – részletesen elmeséli Rómeó és Júlia történetét (Forgács Péter dramaturgi tevékenységét nemigen tudtam tetten érni, bátran nyeshetett volna Mészöly Dezső nem annyira korszerű, mégis jó kondiban lévő, elegáns szövegéből), a színpadi akciók látványosak és hatásosak (Juronics Tamás koreográfiája jól érvényesül a tágas térben, Balázs László vérprofi vívó-verekedő epizódjainál meg tényleg van miért izgulni), mindeközben kerül a színpadra kutya, robogó, veterán autó, focilabda is, szóval tényleg adott az összes külsőség egy e helyütt jól működő előadáshoz. És pontosan ez történik ezen a hosszú estén, úgy is mondhatnám, hogy éppen ennyi és semmivel sem több. De hát ez a kevés mégis sok tud lenni, mert ott volt, megérkezett, megszületett az, aminek meg kellett, és nem csak papíron, hanem magán a színpadon.

Hol? Szegedi Szabadtéri Játékok
Mi? William Shakespeare: Rómeó és Júlia
Kik? Szereplők: Kamarás Iván, Hajdu Steve, Szabó Győző, Vecsei H. Miklós, Hajduk Károly, Józan László, Orosz Ákos, Trill Zsolt, Darvasi Áron e.h., Dino Benjamin e.h., Gyulai-Zékány István e.h., Nagy Henrik e.h., Lukács Dániel e.h., Igó Éva, Hegyi Barbara, Mészáros Blanka, Szűcs Nelli, Takács Zalán, Gados Béla, Gaál Dániel e.h., Rácz Tibor, Fekete Gizi, Ábel Stella e.h., Horváth Csenge e.h., Márkus Luca e.h., Rudolf Szonja e.h.
Zenészek: Samodai Bence János, Hajla Norbert, Gruber Tamás, Bihary Ferenc Jakab, Kovács Péter, Szabó-János Bence, Márkos Albert, Miklós Szilveszter.
Dramaturg: Forgács Péter. Szcenikus: Tóth Kázmér. Kaszkadőr asszisztens: Szládek Kata. Vívás és verekedés: Balázs László. Koreográfus asszisztens: Czár Gergely. Díszlettervező: Antal Csaba. Jelmeztervező: Kiss Beatrix, Antal Csaba. Koreográfus: Juronics Tamás. Zeneszerző: Márkos Albert. Producer: Herczeg Tamás. Rendező: Hegedűs D. Géza.