Herczeg Adrienn az életben és a szerepeiben sem az a visszahúzódó, csöndes típus. Könnyű elhinni neki, hogy „100 százalékon ég” minden színpadon töltött estén.

Fotók: Szarka Zoltán

– Hogyan lettél pécsi lokálpatrióta – aki Sweet like PÉCS feliratú pólóban feszít –, miközben a Börzsönyben nőttél fel?

 – Nagyorosziban laktunk, ami a Börzsöny közepe, középiskolába pedig Vácra jártam. Két évig voltam stúdiós Miskolcon, a Színművészeti elvégzése után viszont rögtön Pécsre szerződtem, és egy pillanat alatt megszerettem.

– Korábban jártál ott?

– Egyetlenegyszer, még főiskolásként, de már akkor is teljesen magával ragadott az egész város. Emlékszem, mindig ült egy tangóharmonikás fiú a Fő utcán. A következő évben azután Pécsre hívtak játszani a tél közepén: a tangóharmonikás fiú ugyanott ült decemberben is. Azt éreztem, hogy itt mindig nyár van. És tényleg. Ilyen az, amikor rögtön otthonra talál az ember egy új helyen. Ez a város az én léptékem, sokkal közvetlenebb mindenki, mint Budapesten. Pécsen még mindig a szemembe néznek az utcán.

– Több, mint hat évet töltöttél el az ottani társulatnál, de az elválás nem volt békés. Ez se rontotta el a városhoz fűződő viszonyodat?

– Egyáltalán nem. A férjemet is ott, a színházban ismertem meg, ő ráadásul pécsi. Abban az évben vettünk házat, amikor azután októberben mindketten felmondtunk. De nem volt kérdés, hogy el kell jönnünk. Azt hiszem, ezzel a döntésemmel léptem ki a pályakezdő életemből. Így tudtam először tiltakozni valami ellen, ami – meggyőződésem szerint – nem szakmailag, hanem emberileg nem volt fair.

Nem bántam meg egy percig sem, hogy eljöttem. Egy évig szabadúsztam, és utána jött a felkérés a Vígszínházból. Ugyanabban az évben Rázga Miklós, aki most is az igazgató, hívott vissza, és nyilvánvaló volt, hogy a férjem vissza fog menni. Én viszont azt éreztem, hogy ha már egyszer felálltam, akkor egy kicsit körülnézek: kíváncsi voltam, mi van „a nagyvilágban”.

– Az első vígszínházas év után szültél egy gyereket, és hát azért Pécs nincs annyira közel Budapesthez…

– Nem is volt egyszerű, bár én szerencsésnek mondhatom magam, majdnem másfél évig otthon lehettem Benővel. Most öt éves, és azóta is nagy küzdelem, hogy megtartsam az egyensúlyt munka és magánélet között. Mióta tavaly újra szabadúszó lettem, Pécsen is játszom vendégként, így többet lehetek otthon.

– Miért választottad a társulat nélküli életformát?

– Mindenekelőtt azért, hogy ne kelljen túl sokat játszanom, mert szerintem az romboló hatású. Én nem tudok folyamatosan próbálni. Többször végiggondoltam már, hogy a gyerek miatt érzem-e így. De nem, mert ő így is, úgy is az óvodában van, amikor én próbálnék.

Pályakezdőként Pécsen sok mindent eljátszottam. Azt is, amit nem nekem kellett volna. Ebből persze rengeteget tanultam: én Pécsen váltam azzá, aki ma vagyok.

A Vígben azután jött egy nagy váltás, sokkal ritkábban voltam színpadon. De a túl kevés szerep se tesz jót az embernek. Első évben még nem volt rossz, de a szülés után, amikor kezdtem lassan visszatérni, úgy éreztem, hogy 36 évesen enyém a világ: az ilyen korú nőkre rengeteg szerepet írtak. És akkor kiderült, hogy a következő évben egy újat próbálok. Persze megértem, hogy a hatalmas társulatban  mindenkinek kell munka, de nekem egy életem van, hadd legyek önző. Most havi tíz-tizenöt előadásom szokott lenni, nekem jelen pillanatban ez az ideális mennyiség. E mögé teljes mellszélességgel oda tudok állni.  A sok utazás miatt évad végére azért már így is elfáradtam.

Tényleg a semmibe ugrottam, amikor a szabadúszást választottam. Talán azért is, mert hiszek magamban és abban, hogy az elvégzett meló be fog érni.

– A két, társulati tagként töltött időszak hasonlított egymásra valamiben?

– Egy vidéki színházban nagyon más az élet, mint Budapesten. Nehéz volt megszokni, hogy ha vége van egy előadásnak, itt tényleg ritkán marad valaki a büfében. Pécsen ez elképzelhetetlen volt. A fővárosban több a lehetőség, mindenki rohan ezerfelé, vidéken pedig csak a színházzal tudsz foglalkozni.

– Ettől megnő az egésznek a súlya? Mert nyilván egy debreceni vagy pécsi másképp kötődik, neki „saját” színháza van, ellentétben a pestiek többségével.

– Otthon azt érzem – és itt Budapesten ezt soha nem éltem át –, hogy mindig van eredménye az elvégzett munkának. Nem az előadások minőségére gondolok, hanem arra, hogy ha például valaki  megszeretett egy darabban, akkor miattam bejön a színházba egy teljesen más műfajú előadásra is legközelebb. Vidéken a színház sokkal jobban kötődik konkrét emberekhez. Itt meg hiába voltak jó szerepeim, nem volt semmi következménye. Budapesten annyi színész van, és olyan gyorsan cserélődünk, hogy nincs jelentősége annak, ha egy szerep nagyon „betalál”. Pécsen annál inkább. Méhes László a Színművészetin azt tanította nekünk, hogy ez egy hosszú távú pálya, és én ezt nem tudom elfelejteni: a kitartó munkában hiszek, nem a gyors sikerben.

– Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy aki színészként „nem sajnálja ki magát az egészből”, azt szeretni fogják a nézők. Ezt hogy érted?  

– Nincs spórec, semmiben nem lehet spórolni. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a néző úgy se látja, nem veszi észre a különbséget, de ez nem igaz. A nézők pontosan érzékelik, ha valamit belülről csinálok meg. Én meg vagyok annyira exhibicionista, hogy a lelkemet is meg akarom mutatni. Szerintem azt is oda kell adni.

– Ez azt jelenti, hogy belőled is többet kivesz egy este?

– Igen, és ráadásul most sok, különböző dolgot játszom. De minden este tudom, hogy aznap miért mentem fel a színpadra. Ott van például a legutóbbi bemutatóm, Az öldöklés istene az Átriumban: egy felvonás, de mégis nagyon fárasztó, végig a színpadon vagyunk mind a négyen.

– Az nem könnyebbség, hogy nem csak téged néznek?

– Nem, mert én mindig arra gondolok, hogy mindenki engem néz. Nincs lazítás, végig 100 százalékon kell égni.

– Számít, hogy egy történet mennyire „ismerős” a saját életedből? A Bebújósban és Az öldöklés istenében is kisgyerekes szülőt játszol…

– Pont mostanában gondolkodtam el azon, hogy valahogy mindig olyan anyákat játszom, akiktől az életben a hideg kiráz. Mérhetetlenül irritálóak ezek a nők, de én mégis szeretem őket. A felszínen nagyon píszí mindkettő, az a „vele lehet beszélni”-típus, a mélyben pedig rohad minden.

Egyébként segít az, hogy a darabbéli helyzetek egy részét én is tapasztaltam a saját környezetemben.  Az öldöklés istenénél például nem volt szükség elemző próbára, mindannyian ismertünk hasonló történeteket.

– A hagyományos színházi szerepeid mellett részt veszel egy különleges projektben, amely a Kortalan kortárs nevet viseli…

– Ez tényleg a szívem csücske. Hárman találtuk ki Fodor Annamarival és Járó Zsuzsával, de a fő agy és motor Annamari.  Egy éve csináljuk ezeket az esteket, amelyek két részből állnak: van az „esztrádműsor” kortárs szövegekből és zenékből, a második részben pedig Szily Nóra beszélget velünk és egy vendéggel. Minden estének van egy hívószava – a legutóbbi pont az „extázis” volt, előtte pedig a „dilemma” – , és persze nagyon különböző dolgok jutnak eszünkbe, éppen ez a jó az egészben. Mindent mi csinálunk, mi vagyunk a dramaturgok, rengeteget olvasunk, szövegeket válogatunk, zenéket szerkesztünk, esetleg vetítünk is. Az összeállított műsort csak egyszer játsszuk el, vagy összejön valami, vagy nem.

– Ettől is különlegesek ezek az esték?

– Biztos ez is benne van. Egyszer kivételesen volt „ismétlés”: levittük az egyik előadást Pécsre, mert mindig nyúznak a pécsi barátaim, hogy ők nem tudnak feljönni Pestre, és sose látnak színpadon.

– A Kortalan kortárs mindig egy személyes szövegválogatás, be kell engednetek a nézőt a személyes világotokba, ki kell tárulkoznotok…

– Én úgy szoktam jellemezni ezt az előadást, hogy mindent megcsinálunk, amit nem szégyellünk, és kevés dolgot szégyellünk.