Albert Dorottya: Mélyrepülés a koreografálásba?

Az Imre Zoltán Program (IZP) estjeiről (2. rész): a DanceLab, a dot.Consla, Gulyás Anna, a Tókos-Ifj. Zsuráfszky alkotópáros, Halász Gábor és a Ziggurat Project bemutatói
2018-08-08

A fiatal alkotók nem magukat helyezték piedesztálra, hanem együtt gondolkodtak a táncosokkal, a társművészetek képviselőivel, és a legtöbb esetben improvizációs munkafolyamatra alapoztak. Ez is egy út: legyen műhelymunka, legyen közös improvizálás, de bizonyos feladatok ebben az esetben sem megspórolhatók.

Bár rendkívül eltérő kísérleti irányok mozgatják a Nemzeti Kulturális Alap által életre hívott Imre Zoltán Program (IZP) nyertes koreográfusait, szinte az összes produkciónál megfigyelhető, hogy az alkotók nem kizárólag a táncból merítenek. Amellett, hogy elsődlegesen társadalmi-érzelmi kérdéseket vizsgálnak, mint például az agresszió, szerelem, nőképek, emberi kapcsolatok, gyakran fontos szemponttá válik a különféle művészetek autonóm megjelenítésének igénye és a köztük lévő párbeszéd elősegítése is. És annak ellenére, hogy e művészeti párosításoknak, rosszabb esetben összeférceléseknek voltak jócskán buktatói, pár produkcióban szépen összesimultak a fogaskerekek.

A 2017 őszén kiírt Imre Zoltán Program eredményhirdetésére decemberben került sor, így az alkotóknak mindössze nagyjából négy hónap állt rendelkezésükre az előadás létrehozására, beleértve a koreográfiai munkát, díszlet-, jelmez-, fény- és hangtervezést is. Ez az időintervallum talán szűkösnek tűnik, úgy még inkább, ha figyelembe vesszük, hogy a programban résztvevő táncosok/koreográfusok minden bizonnyal egyéb projektjeiket, fellépéseiket sem hagyhatták el. A fel-felbukkanó minőségi kifogásokat mégsem vezethetjük vissza csupán az időhiányra és/vagy pályázati-adminisztratív nyomásra, hiszen voltak azért kollektívák, akiknek sikerült példaértékűt alkotniuk – mint például Sarlós Flóra Eszternek a Ziggurat Projecttel.

Az IZP az én olvasatomban leginkább lehetőség: mélyrepülés a koreografálás világába. Erős kezdeményezés, amely igazi kihívás elé állíthatja azt az alkotót, aki táncalkotásra adja a fejét. A koreografáláshoz ugyanis általában sok év tapasztalat szükséges, és nincs rá semmiféle garancia, hogy a jó táncos idővel jó koreográfussá is válik – a legnagyobb nevek esetében sem. Az általam látott előadások többsége azonban inkább azt a benyomást keltette, hogy közös alkotás révén jött létre. A fiatal alkotók nem magukat helyezték piedesztálra, hanem együtt gondolkodtak a táncosokkal, a társművészetek képviselőivel, és a legtöbb esetben improvizációs munkafolyamatra alapoztak. Ez is egy út: legyen műhelymunka, legyen közös improvizálás, de bizonyos feladatok ebben az esetben sem megsprórolhatók. A végső stádiumban ki kell állnia valakinek, aki külső szemmé, megfigyelővé válik és képes átlátni, megszerkeszteni, letisztogatni a darabot. Ez a fázis, úgy tűnik, olykor elmaradt, vagy nem igazán volt látszata, még ha az opcionálisan felkérhető mentorok elsődlegesen épp ebben nyújthattak volna valódi szakmai támaszt a fiataloknak.

Image. Fotó: Jókuti György

Gera Anita társulatának (DanceLab) Image című produkciója a női lélek meghasonlásait és a női szerephez tapadó sztereotípiákat vizsgálja a divatvilág szemszögéből. Az éles váltással egymást követő táncjelenetek megtört személyiségekről, elesettségről és esetlenségről, test és lélek harcáról kívánnak humoros-ironikus helyzetjelentést adni három énekes (Balázs Júlia, Básits Branka és Herczku Ágnes) és három táncos (Gál Horváth Bernadett, Gera Anita és Gönczöl Nikoletta) közreműködésével. A táncosok tört-szaggatott mozgásintrója után parodisztikus divatbemutató keretében lép színre a hat előadó. Egyénre szabott belibegésüket követően fokozatosan dobják le magukról a divatvilág meghatározó gépiességét, így e rögtönzött fashion show végére a szereplők tökéletlensége, unottsága és undora is nyilvánvalóvá válik – bár a színészi játék sem most, sem a későbbiekben nem tudja kellőképpen árnyalni az etűdök drámaiságát. A darab egyik gyenge pontja, ami akár jól is elsülhetett volna: az énekesek teljes értékű bevonása az előadásba. Hangi adottságuk megkérdőjelezhetetlen és sokszínű – a magyar népdaléneklésre jellemző torokhangtól a dzsesszen át az operáig minden műfaj képviseltetve van –, amire az előadás szinte végig épít is előbb énekszólók, majd ének-tánc duettek formájában, színészi jelenlétük azonban nem apellál ugyanilyen mértékű profizmusra és természetességre.

Hitelesebb lett volna az előadás, ha a hatáskeltést nem bízza ennyire a látványra, a megformált (átlag)karakterek helyett pedig inkább a személyességet vagy a különféle egyéni/társadalmi nézőpontokat hangsúlyozza. Némiképp paradox ugyanis úgy a nőket érő sztereotípiákról beszélni, hogy közben konszolidált design ruhákat (tervező: NON+) lehet látni az énekeseken, míg a táncosok színes tűsarkúkban botladoznak/vergődnek a táncszőnyegen. A jelmezek belesimulnak a jelenkor ízlésvilágába, esztétikusak ugyan, de nem adnak hozzá az előadás alapfelvetéséhez. A másik oldalról pedig: miért merülnének ki a nőkről alkotott sztereotípiák a tűsarkús bénázásban, vagy ha tűsarkú, máskor miért ragaszkodnak az előadók a rendeltetésszerű használathoz? Érdemes lenne tovább dolgozni a darabon, árnyalni, formázni a mondanivalót, hogy ne csupán a média által sulykolt jól ismert (nő)képet lássuk viszont, hanem a belső vívódás, az ironikus felhang is jobban kidomborodjon.

I Hear You. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Hogy az élő zene és tánc összjátékánál maradjunk: Ujszászi Dorottya társulata, a dot.Consla és Harcsa Veronika–Gyémánt Bálint közös koncert-táncjátéka az improvizatív dzsessz és az improvizatív tánc egymásra hatására épült. Bár az esemény leírásában a Harcsa–Gyémánt duót „élő zenei kíséretként” jelölték meg, az előadás más felállásról tanúskodott: gyakran mintegy a zene idézte elő a táncot, vagy sodorta magával – olykor teljességgel maga mögé utasítva azt. Ahogy Gera Anita, úgy Ujszászi Dorottya munkájában is különálló, össze nem érő szekvenciákra esett szét a darab. Csakhogy az I Hear You esetében a táncosok mozgásanyaga sem forrt össze, mintha mind a hat táncos kizárólag a saját szólóira koncentrált volna, melynek utolsó fejezetében Ujszászi Dorottya ismert salsa-imprója uralkodott el. Talán épp ez az erős improvizációs jelleg okozott gondot a táncosoknak abban, hogy színpadi jelenlétük érzékelhető legyen, szemben Harcsáékkal, akik folyamatosan, de észrevétlenül csalták el a nézők figyelmét. Bár az improvizáció a köztudatban a szabadság élményével/fogalmával párosul, gyakorlat és koordináció nélkül könnyen az elveszettség, a magára maradás érzetét keltheti. Így volt ez az I Hear You-ban is. A színpad kusza betáncolását olykor érzelmes szólók és duettek törték meg, egy adott ponton Harcsát és Gyémántot is bevonták egy összetartozást sugárzó körtáncba, végül a férfi táncosok vették át a kezdeményező szerepet, kiváltképp a brazil vendégművész, Ronaldo Magalhães de Aguiar, aki mint egy fergeteges latin bulin vég nélkül pörgette Ujszászit, kijelölve az előadás csúcspontját.

A fekete kutya. Fotó: Kővágó Nagy Imre

A fiatal koreográfusok egyik legnagyobb kihívása a 30-50 perces koreográfiák dramaturgiai kidolgozása. Gulyás Anna Fekete kutya című műve is megküzdött ezzel, mintha csupán a munkafolyamat során létrejött letisztultabb táncetűdöket sorakoztatta volna egymás mellé különösebb következetesség vagy drámai érzékenység nélkül. A bennünk lakozó agresszióra fókuszáló darab a magas technikai képzettséget igénylő akrobatikus kortárs tánc és a streetdance fúziójával kísérelt meg felépíteni egy szemérmetlen, underground világot, amit némiképp a jelmezek, a táncosok sportzoknis, csíkos ruhás szerelése is igyekezett hangsúlyozni. Sugárzott a koreográfiából a táncosok akarása, maximalizmusa a szóló és páros mutatványok, valamint break-elemekkel megrajzolt neurotikus, zavarodott állapotok megjelenítése során, ám a jelenetek koncepciójának kidolgozatlansága és a váltások közti nagyobb hézagok miatt erőtlenné vált az előadás. Pedig akár szárnyalhatott is volna, ha sikerül a különféle mozzanatok között ívet találnia a koreográfusnak.

Közelítés. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Akrobatikus kortárs néptáncot mutatott be Tókos Attila és ifj. Zsuráfszky Zoltán alkotópárosa, amely – meglehetősen avítt párkapcsolati szemlélete okán – igazán felforgató élményt jelenthetett sokak számára. A Közelítés alaphelyzete, hogy a semmiből, talán az univerzumból megteremtődik az ember – pontosabban két kigyúrt, ráncos homlokú férfi (Tókos és Ifj. Zsuráfszky) feszes, geometrikus karmozdulatokkal. A nők elakadhattak valahol a kozmoszban, de később váratlanul ők is színpadra lépnek: két karcsú, szőke és barna hajú, törékeny teremtés (Adbulwahab Nadia és Paput Júlia). Innentől a kvartett variációit láthatjuk, amelyben hol a két nő civakodik egymással, míg a férfiak erejüket fitogtatják, hol párba rendeződnek és az elektronikus zene tempójához igazodva felgyorsított gyimesi táncra váltanak nehézkes, bizonytalan emelések és robotikus mozdulatok kíséretében. Az előadás látványosan háttérbe szorítja a női szereplőket, akik jobb híján a csábítás tárgyai vagy a hisztéria megtestesítői, és akikben a sorsukkal, helyzetükkel szembeni ellenállás lehetősége még csak fel sem merül. A néptánc sajnálatos módon gyakran belekényelmesedik a hagyományos patriarchális társadalmi konvencióba, és úgy beszél szenvedélyről, párkapcsolatról, emberi érintkezésről, hogy abban csak a konzervatív, férfi központú szempontrendszer érvényesül. Nehezen tartható szemlélet ez a 21. század elején, a hagyományos női szerepek átértékelődése közepette.

Immortel. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Halász Gábor produkciója valamelyest ezzel ellenkező nézőpontot képvisel, bár az Immortel is hajlandóságot mutat a sarkításra. A narrációt előtérbe helyező táncszínházi produkcióban négy férfi (Csizmadia Tamás, Frigy Ádám, Krizsa Dániel és Várnagy Kristóf), és az általuk megjelenített teremtő erő kelt életre egy különleges lényt (Vitárius Orsolya), akibe később egyikük bele is szeret. A történetmesélés különböző stációinak azonban nem sikerül egyformán intenzívvé és meggyőzővé válniuk, elsősorban azért, mert a koreográfus Vitárius androgün karakterét domborította ki legjobban, aki megjelenésében is jóval attraktívabb volt, mint társai. Az ő egzotikus figurájával nem vehették fel a versenyt az egyhangú testszínű ruhát viselő férfi táncosok (jelmez: Béres Mónika), ahogy a futurisztikus díszlet is az ő alienszerű lényét és világát hangsúlyozta. A férfiak tánca, jelenléte erőtlennek és túlságosan esztétizálónak hatott Vitárius nyersesége és karakánsága mellett. A kreativitás, az izgalmas és vonzó, eleinte szinte maszkulin jelenlét, a kifinomult és karakterisztikus mozgás mind az ő szerepét erősítették, míg azok a jelenetek, amelyekben nem vett részt, végtelenül érdektelenné és unalmassá váltak. Az egyedi hangzású elektronikus zene (dj Bootsie) és az előadás képi ereje ugyan újra meg újra visszarántották a nézőt a mesébe, ám maga a darab nem tartogatott igazi meglepetéseket – kisebb ugrásokkal, de kiszámíthatóan haladtunk a szerelmi beteljesülés pillanatáig.

Légszükséglet. Fotó: Kővágó Nagy Imre

Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a Ziggurat Project előadása volt az egyetlen nézőközpontú, úgynevezett immersive IZP-bemutató. Az alkotók ugyanis a közös élmény- és tapasztalatszerzésre helyezték a hangsúlyt, amit a zene és hangeffektusok (Horváth Ádám Márton), a fényjáték (Michal Mitro és Luboš Zbranek) és a nézőtér-színpad közti határ eltörlése is elősegített. A darab rendezője, Sarlós Flóra Eszter a búvárkodást, pontosabban annak egy elemét, a nitrogénnarkózis okozta különféle állapotokat dolgozta fel nemzetközi csapatával, és kísérelt meg a nézők bevonásával valódi közösségi élményt generálni. A Ziggurat Project előadása ettől sajátos nem csak az IZP-n belül, de akár Magyarországon is: a digitális művészet és a tánc elegyét fordítja egy-egy élmény, érzés, hangulat, atmoszféra megragadásával jelenidejűvé – helyszínspecifikus és térérzékeny performanszok formájában. A Légszükségletben az eufória, hallucináció és paranoia egymást követő állapotain vezetnek végig úgy, hogy a nézőkre is kihívás hárul. Az előadás elején például 45 másodpercig bárki visszatarthatta a lélegzetét a táncosokkal együtt, az utolsó kísérletnél azonban már nem hangzott el a gong, ami az idő végét jelezte – így máris zuhantunk a mélybe, ahová az előadók-hangok-fények sodortak. Minimális beavatkozással (függönyök, elasztikus karikák, led-fénycsövek stb.) a Trafó nagyterme illuzorikus víz alatti közeggé változott, vagy a véletlenszerűséget és kiszámíthatatlanságot sugalló paranoiaállapot hű tükrévé vált. Barbara Rusnáková fejjel lefelé rángatózott-himbálózott függönyakarobataként, Alexandra Mireková a párnán ülő nézők között kúszott-mászott tébolyodottan, míg Bot Ádám és Kovács Emese egyre hevesebb mozgásba lendült egy ruganyos karikán, olyan vehemensen rángatva egymást, hogy attól lehetett félni, még a nézők közé zuhannak.

Kérdés, ki „jött vissza” épségben a merülésből? És ki szállt magasba e mélyrepülés után?

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.