A MuTh színházban talált otthonra az Armel operafesztivál. Sajnálatos, hogy nem tudott gyökeret ereszteni egyetlen vidéki városunkban sem. Ugyanakkor érthető, miért éppen Bécs lett az előadások egyik helyszíne: itt van elég fény ahhoz, hogy jelentős kortárs és kortárs-magyar műveket és kortárs zenére is fogékony előadókat, művészeket – elvégre az operafesztivál énekverseny is – észrevegyenek.

Az Augarten a legrégebbi barokk park Bécsben. III. Ferdinánd osztrák-magyar király – aki fejét gyakran adta zenék komponálására, és olasz irodalmi akadémiát is alapítot, bővíttette ki két évvel a a harmincéves háborút lezáró vestfáliai béke megkötése után, 1650-ben. Az ő áldásos közreműködéseképpen nyerte el a park a mai alakját, és lett az egyik legszebb, francia barokk park Európában. Egyik oldalról a cseh városról elnevezett Tábor – városvédő – fal határolja. A Tábor utca Bécs Lipótvárosának nyüzsgő középpontja, ortodox zsidó körzettel, igényes és egyeurós bóvlit áruló üzletekkel vegyest. Amikor mostani látogatásomat megelőzően a parkban jártam, ott éppen jógafesztivál zajlott: bár nem vagyok nagy jógás, megejtő volt látni a csöndben ülő, meditáló, gyakorlatokat végző több ezer embert: van ebben a parkban valami éterien nyugodt, nagypolgári, jólétet sugárzó. Kiegyensúlyozottságot, békét sugall, jógázók nélkül is.

Az óriáscsecsemő budapesti bemutatója. Fotók: Véner Orsolya

Az Augarten sarkában található az osztrák Filmmúzeum, az egyik legjobb szabadtéri kocsma és kertmozi, valamint az építészetileg is nagyon izgalmas MuTh (Music und Theater). Vagyis a Bécsi Fiúkórus állandó fellépőhelye, Bécs egyik legfrissebb és legfrissebb szellemű színháza, ahol – hiszen itt lép fel a neves kórus is, aminek egykor a gyermek Haydn és Schubert is tagja volt – irigylésre méltóan magas színvonalúak az ifjúsági és gyerekelőadások.

A MuTh színházban talált otthonra az Armel operafesztivál. Sajnálatos, hogy nem tudott gyökeret ereszteni egyetlen vidéki városunkban sem. Ugyanakkor érthető, miért éppen Bécs lett az előadások egyik helyszíne: itt van elég fény ahhoz, hogy jelentős kortárs és kortárs-magyar műveket és kortárs zenére is fogékony előadókat, művészeket – elvégre az operafesztivál énekverseny is – észrevegyenek. A MuTh egyrészt lehetőség a fiatal énekeseknek a bemutatkozásra, másrészt lehetőség arra, hogy korunk fontos szerzőinek operáit megismerjük. A MuTh-ban bemutatott két darab, Vajda Gergely Óriáscsecsemője és Eötvös Péter Lady Sarashinája sem ősbemutató volt, mindkét darabot lehetett már hallani –igaz, nem teljesen a MuTh-ban felcsendülő verziót.

A MuTh-ban, a gyerekkórus játszóhelyén, az Óriáscsecsemőt az gyerekszínházra szakosodott, pesti Kolibri Színház mutatta be. Akármennyire is próbálnánk ebbe a dobozba belepréselni, messze nem gyerekelőadás Déry Tibor avantgárd darabjának zenés adaptációja. A báb, akárcsak– a gyerekkórus rendkívüli múltja okán már emlegetett – Haydn marionett-operáinál, csupán a mondanivaló közlésének, a drámai hatáskeltésnek eszköze.

Halvány emlékeim vannak a tizenöt évvel ezelőtti ősbemutatóról – annyi bizonyos, hogy a recenzensek majd mindegyike megállapítja, hogy a zene kissé széteső, nem összetartó. A klarinétosként és karmesterként is nagyszerű Vajda Gergely érzésem szerint nem is kívánt egy olyan egységes zenei tömböt alkotni, mint Eötvös Péter az éppen a másnap elhangzó Lady Sarashinával. A darab humorának egyik forrása éppen az összetettsége, a sokfélesége: ebben az új előadásban, ebben az átiratban mintha még többféle zenei stílus, idézet, mulattatásunkat szolgáló zenei szkeccs szólalna meg, mint a korábbi verzióban. Ugyanakkor a főszereplő énekszólama egységesebb lett, melodikusabb, mint az, amit egykor Falusi Mariann előadásában hallhattunk.

Nem tudom, hogy az egykori előadás rendezőjének, Kovalik Balázsnak vagy a zeneszerzőnek volt az az ötlete, hogy a vezető szerepet az alkatával a karakterhez illőnek mondható Falusi Mariann szólaltassa meg. Ez az elképzelés elsőre nagyszerű ötletnek tűnt, de az énekes megjelenését követő derültség elülte után már messze nem tűnt olyan nagyon jónak: mivel éppen a vezető szólam veszett el miatta ebből a már akkor is érezhetően jobb sorsra érdemes operából.

Mindenesetre, ha volt zenei részlet, volt zenei motívum, ami miatt Vajda Gergely érdemesnek tarthatta a darabot az átdolgozásra, az az Óriáscsecsemő megjelenése, megszületése. Ezt a hömpölygő, erős nyitást Kovalik is élményszerűvé tette, akárcsak Novák János, a MuTh előadásának rendezője: a hatalmas anyabáb – akit Agathe de Courcy francia mezzoszoprán kiválóan adott elő – felemelt lábai közt megjelenik a felnőttként világra jött, hatalmas gyermek – hasán az óriásfejjel. Aki, ebben a – már csak a zene miatt is – bámulatos pillanatban, akár a világ megmentőjének, a megváltónak is tetszhet. Akár, egyébiránt, mint minden megszülető, megszületett gyermek. Talán éppen ez is a sugallt üzenet: születésekor minden gyermekben, még a nem óriásban is, benne van a megváltó lehetősége ami csak a körülmények és a körülötte nyüzsgő világ, a szülői és világi hatalmak folytán, vész ki belőle. Szublimál. Mint egy dallamtalan ária az emlékezetben. És nem marad más belőle: mint egy egykori lehetőség, mint egy üres báb, akinek az marad végül a feladata, hogy nemzzen egy újabb gyermeket. Egy újabb óriást. Akinek ugyanaz a sors jut osztályrészéül, mint atyjának. Akit ugyanaz a társadalmi közeg vesz körül, ugyanaz a minden áron az alattvalóit kontrollálni akaró mintaállam. De ennek az új életnek is, mint ebben világban minden akaratnak és nekilendülésnek, a vége: a kudarc. Erről a kudarc-spirálról, a kilábalás lehetetlenségéről, a világról mint a bennünket körülvevő cirkuszról nem is lehet mást írni, csak avantgárd darabot. Illetve, ha opera, akkor szatírát.

Az Óriáscsecsemő zenéje éppen azért olyan sokrétegű, azért mozgat meg annyiféle zenét, mert a főszereplőt körülzáró és végül különösségét megfojtó világ kaotikus. Ez a zene nem homogén, ahogy nem homogén egy sok tagból álló közösség zenei ízlése. Belefér minden: a népzenétől a kispolgáriságot megjelenítő Csárdáskirálynőn át a kuplékig, de még a popslágerek is. Ennek az új verziónak kétségtelenül a legfőbb nyeresége a főszerepet alakító Philipp György, aki az énekszólamot végre hallhatóvá tette – ez Falusi Mariannról nem volt elmondható, sajnos – most egyáltalán nem tűnt e szerep dallamtalannak, volt íve, voltak zenei történések, melyek közvetítették az Óriáscsecsemő világba-vetettségének drámáját, azt a drámát, ami – így vált világossá – a lehetőség és a tehetség szublimálásról szólt. Philipp és a Nikodémuszt alakító Csapó József volt az, aki nem csupán előadta, de karakterré formálta az általa alakított figurát.

A színpadképet a lombházhoz hasonló emeletes faépítmény és egy gördülő fakeret határozta meg: ezek mozgatásával változott a színpadkép, aminek meghatározó elemei az óriásbábok voltak. Tulajdonképpen Nikodémusz volt az egyetlen, aki őrzött magában emberit: de ez az emberi inkább a gyarlóságot és hataloméhségét jelentette.

Másnap a sokkal egységesebb zenei világú, és talán éppen ezért kevésbé megterhelőnek tetsző Eötvös operát láthatta a részben magyar, részben helybeli közönség. Ez az opera kevesebbet változott négy év alatt, a Café Budapesten látható változat óta. A zenekar, amit ismét Vajda Gergely vezetett, rendkívül érzékenyen, magabiztosan, mint saját operáját is, akárcsak az ősbemutatón, úgy most is a színpadon kapott helyet. Holott, szerintem, ehhez a zenéhez, ehhez az operához sokkal adekvátabb lenne egy elrejtett zenekar, ami nem hívja fel a figyelmet arra, hogy operát hallgatunk. Ugyanis ennek az operának az alapanyaga: az álom. De mintha a zenéjé is az lenne. Mintha megálmodott zene lenne.

A főszereplő, Lady Sarashina az álmait írta le (a naplójába a 12. században, Japánban), illetve azt, hogy menyire sajnálja: mégsem abban a régi álomban megjósolt életben van része, és élete legfeljebb csak az álmaiban színesedik ki. Az operának nincs története, nincs benne jellemfejlődés és konfliktus, mint Vajda operájában, annál sokkal statikusabb, mégsem merev, egysíkú vagy unalmas. A hangszerelés és a zene is a lady mániákusságát, monomániáit hangsúlyozza, ugyanakkor egy szaxofon vagy egy ütős belépése kiléptet ebből a zárt,világból, ahogy egy érkező szerelmes is vagy egy macska.

Eötvös a film esetében használatos szekvencia szót használja: operája kilenc szekvenciás (Tavasz, Az őr, Zarándokút, Álom a macskáról, Tükör-álom, Sötét éj, Emlékezés, Sors). És akárcsak Bartók Kékszakállújában az ötödik ajtó, itt is van egy kiemelt, egy a többitől sok tekintetben eltérő szekvencia, és ez a Hold, amiben a lady mintha nem is emlékezne az álomra, hanem éppen megélné. Ez az álom valós ideje.

Az álom-események mögötti akusztikus világ – hiszen többről van szó, mint zenéről: Eötvösnél a hangképben legalább olyan fontosak a zörejek, a pisszenések, a tárgyak keltette hangok – megjelenítése erősebb lenne, úgy vélem, ha nem lenne a színpadon a zenekar – elvégre az álom, Eötvösnél mindenképpen, a tudattalan tartományban van, az érzékelés mögöttiben. És ez a zenéjének lényege. Márpedig a zenekar jelenléte Almási-Tóth András rendezésének egy fontos eleme. Jobb oldalán áll az ágy, ahol a lady és a szereplők játsszák, elhempergik, gesztusokkal megjelenítik az eseményeket. A festett arcok maszkszerűsége is ezt jelenthette: az események lényege az elrejtett, a tudat mélyére nyomott tartományban zajlik le.

Vajda nagyon jól ismeri Eötvös zenei nyelvét, avatott tolmácsolója volt a darabnak, akárcsak az előadók, a címszerepet éneklő Imai Ayane, valamint Yoshida Makiko és különösen a nagyszerű Meláth Andrea. E darab versenyszereplője, Fülöp Máté is érdemes további figyelmünkre.