Az európai kortárs tánc 1965-ös, New Orleans-i születésű jeles alkotója, Meg Stuart a magyar közönség előtt sem ismeretlen, ám a szomszédos Bécsbe gyakorlatilag hazajár. Az elmúlt huszonkét év során kereken húsz alkalommal volt látható előadása az ImPulsTanz rangos programjaiban.

E fellépések közt önálló művek (társulata, a Brüsszelben 1994 óta működő Damaged Goods előadásában), illetve kollaborációk sorakoznak, felükben a koreográfus maga is fellépett. Az idei programban Stuart két önálló, egész estés művel, egy Mark Tompkinsszal közös munkabemutatóval (Serious Fun), illetve Before We Go című filmjével képviseltette magát. Solos and duets címmel 2007-ben már látható volt az alkotó rövid műveiből komponált alkalmi (hiszen műjegyzékében külön nem említett) csokra Bécsben: szuverén műként azonban csak idén hozott létre e címmel produkciót, melynek bemutatója az osztrák fővárosban volt. Másik, 2018-as ImPulsTanz-produkciója, a felújított/újragondolt BLESSED (a portugál színész-táncos, Francisco Camacho főszereplésével) 2007-ben, keletkezése évében járt először Bécsben.

Stuart 2016 novemberében, a Trafó – Kortárs Művészetek Házában, VIOLET című, izgalmas produkciójával mutatkozott be nagyszínpadon (a kurziválás okát hamarosan jelzem) a magyar közönségnek: ebben az évben ünnepelte alkotói pályafutása negyedszázados évfordulóját. A 2011-ben született mű egy már igencsak időszerű találkozás élményét hozta el tehát egy olyan, rangos koreográfussal, akinek munkái New Yorktól az Avignoni Fesztiválig és a Velencei Táncbiennáléig ismertek és elismertek, s akinek eddigi alkotótársai között olyan nevekkel találkozhatunk, mint Steve Paxton, Mark Tompkins, Christoph Marthaler, Frank Castorf. A rangos K. Kieser német könyvkiadó 2007-ben pedig közös portrékötetet jelentetett meg az ő, és az európai moderntánc egyik legnagyobb hatású alkotója, Anne Teresa de Keersmaeker munkásságáról – hogy alakját kellőképp pozícionáljuk. Meg Stuart és Magyarország kapcsolata azonban nem 2016-ban kezdődött: szinte teljes közismeretlenségnek örvendő tény – magam is mostani kutakodásom során bukkantam rá – hogy a táncos-koreográfus művei közül először a 2001 májusi Műcsarnok Fesztiválra hozott el egy, a videóművész Magali Desbazeille-lel közösen alkotott, kétszereplős installáció-performanszt, a nem sokkal korábban bemutatott sand table (homokasztal) című produkciót, melyhez viszont Bécs város fesztiválközönségének nem lehetett szerencséje.

Inflamável. Fotók: Anja Beutler

A Solos and duets öt, 1995 és 2016 között keletkezett önálló szóló és két műrészlet 75 perces, tarka csokra, mellyel a patinás hangulatú bécsi Odeon Színházban találkozott először közönség. A komor fenségű, eredetileg a mezőgazdasági árutőzsde otthonául emelt, színházként három évtizede működő épület a Bécset is sújtó augusztusi hőhullámban testesítette meg a meteorológiai poklot. A klimatizálatlan épületben két nap alatt három alkalommal, embert próbáló körülmények közt került színre a Damaged Goods legfrissebb produkciója, melynek sajátos akusztikus aláfestést adott a nézőtéren megállás nélkül suhogó, több száz (helyben is osztogatott) legyező.

A kettősök és szólók sorát az Inflamável (portugál: éghetetlen) című duett nyitotta, mely a The Greatest Show on Earth című, a Hamburgi Nemzetközi Nyári Fesztivál keretében, tizenkét alkotó együttműködésében létrejött produkcióban volt látható eredetileg. Két táncosa: a portugál Vánia Rovisco és az egykori „mi fiúnk”, a roppant izgalmas magyarországi évei után immár Stuart együttesét is erősítő, brazil Marcio Kerber Canabarro. A táncost próbáló mű párosa gólyalábon, fején motoros-bukósisakban játszik szinte mindvégig: bizarr küllemük egyszerre idéz szürreális orfeumi attrakciót és véres létharcot. Az elidegenítő gesztusok: az arc teljes eltakarása, a test radikális modifikálása mellett szinte kedélyes ellenpontozásként hat egy tütü a táncosnőn, s egy nadrágtartó a táncoson. A térben egyszerű asztal: a két, sáska-szerű lény ezen pördülve, vetődve, mászva vagy a puszta földön játszik. A nyugtalanító és virtuóz kettősben a létharc brutalitása és játékosainak törékenysége, a sokszorosan nehezített életterepen tapintható kiszolgáltatottsága tapintható.

Az Inflamável kegyetlen próbatétel, két előadója bőséggel bizonyíthatja benne kiváló képességeit egy sejtelmes, nyomasztó, finoman érzéki, nehezített pályán. A motoros-sisak, mint a napjaink kortárs táncának népszerű vándormotívuma, izgalmas szimbolikájú, elidegenítő kellék: az elmúlt két évben nagyjából ötödszörre találkozhattam vele színpadon.

A soron következő két szóló, a No one is Watching (alcíme: Szerelmi történet hat táncosra) című, 1995-ös műből kiemelt oh yeah huh, illetve a 2012-es Built to Lastból származó Dust a nyitódarabhoz képest visszafogottságával tüntet. Az előbbi röpke szóló, mely Vincent Malstaf zenei kompozíciójára készült, a test kutatását és jelentését hivatott ábrázolni, a szenvedély és a fájdalmas szerelem felkavarta intimitás ábrázolásával. A Claire Vivianne Sobottke előadta részlet azonban leginkább jelentéktelen szkeccsként jellemezhető.

A Dust, Maria F. Scaroni társalkotói előadásában tisztelgés az amerikai moderntánc úttörője, a most nyolcvanharmadik évében járó Yvonne Rainer előtt. A Rainer 1966-ban keletkezett Trio A című, ikonikus alkotásának alapján készült szólómű puritán külsőségeiben is a kort idézi. Az üres térbe érkező, hófehérbe öltözött, szikár Scaroni mintha a hatvanas évek Judson Churchéből, e kultikus játszóhelyről lépett volna át a fél évszázaddal későbbi bécsi idősíkba. A műalkotás túlélése, az élő archívum, mint a folyamatos „készülés” (work-in-progress) kérdéseit-fogalmait kutató produkció táncosa kutató, kísérletező, próbálgató mozdulatai, a térbe írt, tapogatózó-kijelentő mozdulatai egy hősi, újraértelmező kor megelevenedő üzenetei e sajátos füzérben.

A Signs of Affection, a negyedik darab Márcio Kerber Canabarro két nagyobb egységre bontható mozgásszólója élő és fergeteges dobszólóra (zene: Brendan Dougherty). A 2010-ben, egy Rio de Janeiro-i fesztiválra (a város által inspiráltan) született mű első fele egyetlen, hatalmas headbang: a mozdulatlan test és az agyrázkódás határáig „táncoltatott” fej diabolikus attrakciója. Második fele a lecsendesedés terepe, mely már egész táncost kíván: hősének a butó táncot idéző korporális lecsendesedése, a percekig tartó mozdulatlanságig való eljutása sistergő kontrasztot állít fel a mű pólusai közt. Az ujjával a térben pontokat kereső, kijelölő, majd vágtában kifáradt vadként elheveredő táncos eljut a semmiig. Egyszerre ráébredünk a helyzet abszurditására. Több százan ülünk néma csendben egy hatalmas teremben, s nézünk egy színpadot, amelyen valaki mozdulatlanul fekszik.

Az estet záró kettős, mely az UNTIL OUR HEARTS STOP című, 2015-ös produkcióból vétetett, Scaroni és Sobottke előadásában látható. Az anyaszült meztelenül, élő zenére (komponisták: Paul Lemp és Marc Lohr) játszó két előadó egy, a sokat látott kortárstánc-fogyasztókat megszeppenteni képes produkciót celebrál az Odeonban. A pajzán-pajkos-zabolátlan-bizarr tengelyen mozgó, önálló címet nem viselő duett egyszerre leszbikus szerelmi játék, vaskos testi tréfálkozás, gyermeki hülyéskedés, mely a tabudöntögetés legbevállalósabb dimenzióiban kalandozik, fél- vagy egész pornográf elemekben sem épp szűkölködve. Az egyik, húzósabb jelenetsoránál (sokadik távozóként) egy falfehér anya terelgeti lefelé kiskamasz lányát a nézőtéri dobogón. Az egymás testét (fúvós vagy épp ütős) hangszerként használó táncosok szexuális pozitúrák bőséges sorát felvonultató, provokatív játéka lehetne önfeledt, kihívó, okosan meghökkentő játék, de folyamában lebillenni látszik a vékony pályáról, s az öncélú provokáció irányába tart.

BLESSED. Fotó: Laura van Severen

Egy héttel a mérsékelt izgalmakat hozó Solos and duets-estet követően, három alkalommal került színre Meg Stuart egészestés (majdnem) szólóműve, a BLESSED, melyhez keletkezése évében már volt szerencséje az ImPulsTanz közönségének. Az előzetesen megismert fotók és teaser-videók különleges látványvilágot ígértek, a puszta tény pedig, hogy Stuart e művét bő egy évtized után újból elővette („több mint egy poros felújítás, ez egy mélyebb felfedezőút Francisco Camacho számára, akire a koreográfia készült”), annak személyes, az oeuvre-ön belüli kiemelt jelentőségét is jól érzékeltette.

A Doris Dziersk vizuális művész alkotta egyedi tér, mely a BLESSED színpadán (a MuseumsQuartier kisebbik színpadán, a Halle G-ben) elénk tárul, erős kontrasztban áll a szólók-duók estjének kopár, antik csarnoki, hatalmas oszlopok keretezte közegével. Ahogy az előbbi táncosai (a nyitódarabot leszámítva) térelemek és kellékek híján, jelzésszerű jelmezekben vagy épp meztelenül játszanak, a BLESSED látványvilága (mind díszlete, mind kosztümei), jelentőségét, alakulását tekintve, minimum versenyben van mozgásanyagával.

BLESSED. Fotó: Chris van der Burght

A BLESSED az elveszett idill, a megsemmisülő személyes paradicsom meglehetősen didaktikusan elbeszélt története, melynek főhőse mint magányos Robinson a természeti elemek végtelen erejével, a sorssal, a személyes végzettel szembesül. A mű bizonyos pontjain mesteri és mellbevágó, máskor a meglehetősen direkt és hatáskeltő mozzanatok, a túlmagyarázás kikezdik hatását.

A játék nyitóképében hullámkarton mikrokozmoszra csodálkozunk rá: a színpad bal szélén hatalmas pálmafa, jobbra embermagasságú hattyú áll, középen egy fedett buszmegállóra emlékeztető, a nézőtér felé teljesen nyitott kis kunyhó, a közepén trónszerű székkel. Mintha trópusi szigetet látnánk, melynek egyetlen lakója megelégedett arccal jár-kel jól ismert, komfortos életterében. Groteszk, szögletes mozdulatai rugóra járó kis bádogjátékot, kezdetleges robotemberkét, hím Coppéliát idéznek. Hófehér ruhában, csíkos műanyag strandpapucsban, berogyasztott lábbal, derékszögben teste mellett kaszáló karral közlekedik látványos, óriási origamit idéző világában.

A karton-idillre egyszerre lecsap a monszun: a magasból, tucatnyi szelepen keresztül ömleni kezd az eső – a magányos kis figura riadtan hátrál vackába, körülötte lassan megsemmisül minden. Az előadás talán legerősebb, legeredetibb része ez: a zuhogó műesőben (mely innentől kezdve csak ritkán áll el) sorra rogynak össze a díszletelemek. Lebillennek a pálmafa hatalmas levelei, lecsuklik a hattyú feje és kecses szárnyai, s az égszakadásnak a kis kunyhó sem áll már ellent. A mű, melynek egyik eszmei forrása bevallottan a Stuart szülővárosát, New Orleanst 2005-ben jóformán megsemmisítő Katrina hurrikán okozta apokalipszis volt, az egy élet munkáját percek alatt elpusztító természeti csapást emeli táncszínpadra. E megrendítő megsemmisülés stációit követhetjük nyomon szívszorító, máskor nehezen értelmezhető képekben.

BLESSED. Fotó: Chris van der Burght

A törékeny, de szikár, markáns arcú, égő tekintetű, kortalan Camacho némafilmes karaktere egyszerre sejtelmes és részvétet keltő. Az előadásban állóképesség, lélekjelenlét tekintetében nyújtott teljesítménye kivételes. Története azonban az erős felütést követően elég egzaltált irányban folytatódik. Látjuk előmászni az ázott romok alól tarkabarka műanyag parókában, napszemüveges, vörös állszakállas öreg hippiként, Jézus-pólóban. Különös látomás penderül elő alkalmi társaságaként: egy fehér csizma félméteres tűsarkain egyensúlyozó, palástos, óriási strucctollakba öltözött, a riói karneválról ideszármazott revüdémon érkezik a megsemmisült térbe egyetlen szám erejéig, stílszerű világításban, majd a színpadon lezáró függönyt félrehajtva távozik, ahogyan érkezett. Hősünk közben egy fogorvosi szájpecket feltéve, rémisztő vicsorral figyeli produkcióját. A jelenés idejére a színpadon már csak a díszlet kisebb-nagyobb cafatai hevernek: Camacho szívszorító képekben igyekszik újra meg újra valami apró kis odút, menedéket összekaparni magának a szűnni nem akaró esőben a nagyobb hullámpapír darabkákból. A színpadra egyszerre egy civil ruhás férfi lép be: egy jókora dobozból elővett, elképesztő maskarákba öltözteti a főhőst: beerpong-fejdíszt kap, sisakot, alsónadrágban-szőrmekabátban áll előttünk, palástot, koponya-álarcot, majd napszemüveget húznak-tesznek rá, és az öltöztető belövi a haját. Mint valami próbababa, pillanatok alatt lényegül át az újabb és újabb kiegészítőkben. A játék végén esőkabátban, napszemüvegben, nyakában törölközővel, papucsosan áll előttünk – teste pedig ismét robotmozgásra vált. A magányos figura az újra ömleni kezdő esőben újra bejárja az utat hajdani élete soha helyre nem állítható romjai, siralmas maradványai között.