A nem hagyományos rituális tapasztalatok számára vélhetően színi előadások és performanszok láttán adódtak, de főként saját performanszaiból származtak. Ezekről a gyakran önveszélyes cselekvésekről mondja, hogy bennük „előáll egy helyzet, mintha az ember örök időktől erre készült volna; olyan hihetetlenül ismerős volt a maga vadidegenségében. Ez a hely a lét és nemlét határán óriási, használható terep, ahol szabad vagy, akár a bikaviador az arénában.”^[21]

…the world you live in is a product of the rituals you perform…

The Burning Man Journal

A Burning Man mára elhíresült eseményére először 1986-ban kerül sor; azóta az emberalak elégetése évről évre megismétlődik. Egy baráti társaság nyári tengerparti tábortüzéből az évek során nagyszabású fesztivál bontakozott ki, ami évente megrendezésre kerül a Nevada sivatagban.^[1] A nyári napéjegyenlőség alkalmából gyújtott tüzet a hatvanas évek ellenkultúrájának szellemisége táplálta. A Burning Man témája 2017-ben a Radical Ritual volt; hetvenezren vettek részt rajta.^[2] A jelenséget Jorge Glusberg a performanszról szóló írásában tömören és találóan jellemzi: „Mintha egy transzcendenciától, formáktól, struktúrától megfosztott korban (vagyis ahol nincsenek ünnepek, rituálék, áldozatbemutatások, kannibállakomák, szertartások, liturgiák) felmerülne az igény a ceremoniális világhoz való visszatérésre, a test elementáris színvonalán játszódó gesztusok immanenciája révén.”^[3]

Néhány évtizeddel korábban Wittgenstein Frazer Aranyágának olvasása után feljegyzi: „Szinte azt lehetne mondani, hogy az ember ceremoniális állat.”^[4] Kétségkívül elmondható, hogy az ember nemcsak anima rationale, racionális állat, hanem rituális lény is. Ez a múltra tekintve nyilvánvaló, de megannyi esetben és területen ma is érzékelhető. Úgy tűnik, a rítus a legrégebbi emberi megnyilvánulásformák egyike; korábbi keletű, mint a nyelv. Legalábbis erre utalnak az állatok rítusszerű tevékenységéről szóló etológiai megfigyelések.^[5] A modernitás kialakulásával egyidejűleg a rituális mégis kikerült a nyugati társadalmak centrumából, majd huzamosabb ideig a látómezőn is kívül került, hogy aztán számtalan alakban mutatkozzon meg újra.

A rituálisról temérdek meghatározás és értelmező elmélet született, természetesen főként az antropológiában. Mégis egy filozófiai meghatározásból indulok ki, amelyet Jean-Luc Nancy adott A szent, a vallás című írásában: „Egy rítus […] kapcsolatot létesít egy hatalommal vagy renddel, ami kívül marad a pusztán fizikai vagy intellektuális oksági kapcsolatokon (noha egyes aspektusait kölcsönözheti is), mivel aktuális megvalósulásában magától értékes.”^[6]

Ez egy areligiózus filozófus megállapítása, aki könyvet írt a kereszténység dekonstrukciójáról. Ennek ellenére megközelítése meglepően közel áll egy keresztény teológus, Johann Baptist Metz értelmezéséhez, aki szerint: „A vallás legtömörebb definíciója: megszakítás.”^[7] Amihez Metz még hozzáfűzi, hogy ez a szakítás időbeli: „emlékezés, amely […]  szembefordul a létre jött és a fennálló diadalával”. Vagyis nem egyéb, mint a dolgok és tevékenységek megszokott, hétköznapi menetének és érvényének a megszakítása. A szokásos, a folyamatos ilyen megakasztása, felfüggesztése az emlékezéssel kapcsolatos: annak emlékével, hogy mindezek előtt és után, mindezeken túl és kívül más is van. Olyasvalami, ami kívül marad a pusztán fizikai vagy intellektuális oksági kapcsolatokon. A rítus, fenti meghatározása szerint, kapcsolatot létesít ezzel; egy közelebbről nem karakterizált hatalommal vagy renddel. És ez a kapcsolat aktuális megvalósulásában magától értékes.

Hajas Tibor 1980 körül

Leírhatatlanul tisztelem a szertartásokat

A rituális tevékenység erejét Hajas Tibor jóval korábban fedezte fel, mint amerikai kortársai. Ennek belső tapasztalatáról mondja: „Olyan állapot, amelyben az ember kiemelkedik magából […], közvetítőjévé, médiumává válik valamiféle erőnek vagy üzenetnek.”^[8] Továbbá azt is, hogy „[é]letre hívott valamit, ami nagyobb nála, és amelyről soha nem lehet biztos, nem fordul-e ellene.”^[9] Arról is beszél, hogy ennek elérésére az „úgynevezett élet […] mint az eszméletvesztés kísértése”^[10] késztette, ahol „a dolgok, szituációk, személyek, sorsok ’létfoka’ általában alacsonyabb a kelleténél”.^[11]

Az eltérés a hagyományos szertartások esetében is hasonló: „A vallási rítussal szinte mindig együtt jár a ’komoly’ karakterisztikuma – írja Burkert –: a veszélyt jelzik, félelmet keltenek, ami felkelti a figyelmet, és az elkövetkezőket kiemeli a hétköznapi élmények végtelenül színes áramából.”^[12]

Hajas radikális rítusai más hőfokon valósultak meg, mint a Burning Man jelmezekben és tűzben bővelkedő eseményei. Az egy héten át tartó amerikai rendezvény könnyed és játékos, csak záróeseménye, a fából formált emberalak elégetésének szertartása, azt övező csendje mutat túl a partikultúra határain. Így az Umberto Eco által pop-buddhizmusnak nevezett neoreligiozitás mintájára leginkább pop-ritualizmusnak tekinthető.

A szelíd kaliforniai klímához képest Hajas Tibor a reálisan létező szocializmus hidegében élve ébredt a rituális cselekvések erejére.^[13]  Ezt performanszai mellett írásai és reflektív megnyilatkozásai mutatják, főként az Ungváry Rudolffal folytatott beszélgetései, ahol elmondja: „Leírhatatlanul tisztelem a szertartásokat. Nemcsak a hagyományosakat, bár azokat is…”^[14]

Hajas a ritualitás iránti vonzalmával ekkortájt, a térségben uralkodó totalitárius légkör, a lefojtott agresszió közepette nem állt egyedül.^[15] Törekvéseihez legközelebb a lengyel színházi avantgárd állt, a művészeten túlmenő antropológiai, illetve színház-antropológiai kutatásaival. Annak tudatában dolgoztak, hogy „az ősi szertartások hívták életre a színházat”, ahogy Jerzy Grotowski írja Színház és rituálé című esszéjében. Ezenközben nyilvánvaló volt számukra, hogy a jelenben „már nincs meg a mitikus képzetek tengelye, nem létezik a szó szoros értelmében vett részvétel, következésképp el kell vetnünk a rituális színház eszméjét”.^[16]

Ez vezette őket a ritualitás új formájának kidolgozására: „Arra a meggyőződésre jutottunk hát, hogy ha a vallási rituálét el akarjuk kerülni, és világi rituálét kívánunk teremteni, annak az adhat értelmet, ha szembesülünk az első nemzedék tapasztalataival, azaz a mítosszal. […] De amikor e jelenségekhez közeledtünk, nem a vallásos beállítottság vezérelt bennünket, hanem valami más: egyfajta különös elragadtatás, ami egyúttal szembenállás is volt, antinómia”.^[17]

Ám Hajast, mint Nemes Z. Márió méltán megállapítja, „[a] korszak rokon-áramlataitól mégis elkülöníti a szakralitás és a transzcendencia iránti monomániás érdeklődése. A ’saját test’ analízisének, lebontásának-felépítésének tétje nála egy szakrális kijárat keresése.”^[18]

Hajas elmondása szerint leírhatatlanul tiszteli a szertartásokat. A hagyományos szertartások iránti vonzalmát mutatja A CHÖD című performansza, amelyben tibeti rituális szövegeket használt.^[19] Az Engesztelés és a Virrasztás címet viselő performanszai pedig a keresztény liturgikus gyakorlat ismeretét jelzik; szöveges utalásai ennek mélyebb ismeretére engednek következtetni.^[20]

A nem hagyományos rituális tapasztalatok számára vélhetően színi előadások és performanszok láttán adódtak, de főként saját performanszaiból származtak. Ezekről a gyakran önveszélyes cselekvésekről mondja, hogy bennük „előáll egy helyzet, mintha az ember örök időktől erre készült volna; olyan hihetetlenül ismerős volt a maga vadidegenségében. Ez a hely a lét és nemlét határán óriási, használható terep, ahol szabad vagy, akár a bikaviador az arénában.”^[21]

Rituális lény

Az ember rituális lény. A rítusok eredete az élet kioltásával, az öléssel összefüggő mély engesztelő-bűnbánó tevékenységben lelhető. „Minden arra vall – írja René Girard –, hogy az áldozati rítusok foglalják el minden téren az első helyet az emberiség valóságos történetében.”^[22] Ezek eredete az ember vadászó tevékenységben lelhető fel: „Az ember meghatározható úgy is mint vadászó majom” – írja Walter Burkert a Homo necans (Öldöklő ember) című könyvében. Burkert az ógörög kultúra és áldozati rítusainak tanulmányozása révén jutott el rituális antropológiai sajátosságaink feltárásához. Abból a tényből indul ki, hogy a vadászat korszaka, az őskőkor hosszú korszakának 95–99 százalékában az ember vadászatból élt. Az ölés évszázezreinek alapvető élményei kulturálisan – és vélhetően genetikusan – egyaránt kódolódtak. Így az ölés a kultúrtörténet alapvető tényévé vált. „Az életteli élettáplálék, az eltűnésétől való félelem alakítja a vadász cselekvését, aki csak ölésből képes élni. Ettől válnak ezek a szokások merő kuriózumnál jóval többé. A kőkori vadászat nem pusztán a vadászó ember tevékenységeinek egyike; az átmenet a vadászatra a primáták és az ember közti döntő ökológiai változás.”^[23] Burkert értelmezése szerint: „Ebből egy olyan perspektíva ered, ami érthetővé teszi a ragadozó állat viselkedéséből eredő félelmetes emberi erőszakosságot – amit az emberré válása során felvett.”^[24]

A vadászatot övező szertartásokban az állat leölése engesztelő áldozatokkal jár együtt, amint ezt etnológusok megfigyelései is tanúsítják: a „vadásznépeknél a megölt állattal szemben a vétek érzése jól kivehető volt. A rituálé bocsánatkérést és jóvátételt tartalmazott.”^[25] Ahogy Hajas Tibor tibeti szertartásszövegeken alapuló performanszában is: „Elgondolhatatlan idők óta járt előbbi életek alatt elkövetett tettek eredménye, a mértéktelen húsevés eredménye.”^[26]

A vadászat korszakából eredő szertartások az agrárius társadalmakban is továbbéltek, sőt egyre gazdagabb formákat öltöttek: „az életösszefüggésen kívül – írja Burkert –, ahol az ölés életfontosságú volt, őrizte meg formáját; ha tetszik, nyerte el ’tiszta vallási’ funkcióját. Ilyen transzformáció és fennmaradás csak ritualizálás révén válik lehetővé. A rítus régtől fogva a vallásos magatartást jelöli […].”^[27]

A rituális tevékenység a hétköznapi mozgásmintázatoktól két irányban térhet el: az extatikus gyorsulás vagy szertartásos lassúság felé. A tánc felfokozott formái esetében, az olykor végkimerülésig menő ex-sztázisban módosul a tudatállapot. A test megszokott mozgásfolyamatainak visszafogása, szándékos lassítása esetén is más a tudatállapot: a figyelem és a test reflexiója elmélyül. Hajas is a rituális lassulás laboratóriumát működtette. Az utolsó fázisokra fókuszált, amikor már majdnem végtelen a lassúság: „Az a történet, amely ilyenkor belül lezajlik, […] annak nyilvánvalóan az időléptéke is más. El tudom képzelni, hogy az ember utolsó pillanata hosszabb lehet, mint az egész élete. Jártam a közelében. És ezért az ilyesmi engem sokkal jobban érdekel, és a felkészülés is rá.”^[28] „Az akcióim is ilyenek: a sötét közepébe elképzelve, hogy csak rövid ideig… előtte semmi, utána semmi… mert valahogy ilyen a lét értelmezése.”^[29]

Az előadásaiban olykor kémiai vagy technikai segédeszközökkel előidézett ex-sztatikus állapotokat hozott létre. Ezek egzisztenciális határhelyzeteket teremtettek számára, amelyekben saját testét mintegy kísérleti terepnek tekintette: „A test az egyetlen valóban megbízható médium.”^[30] Elmondása szerint: „Valamiféle üzenet érkezett rajta keresztül […]. Nagyobb léptékű, mint az ember maga. Ezért jobb szó híján a kegyelem fogalmával lehet illetni. A magam részéről azt hiszem, hogy az a kegyelem ér valamit, amelyet kiprovokáltak, ahol vállalom a kockázatot, hogy nem kapom meg.”^[31]

Burning Man fesztivál a nevadai sivatagban 2013-ban

Performanszai és akció mellett írásaiban is ez a törekvés jelenik meg: Havasréti József szerint „Hajas szöveges munkái két mitológiai pólus erőterében helyezkednek el. Az egyik a külvilág lerombolása a nárcisztikus személyiség felnagyításán és izolációján keresztül, a másik az orgiasztikus-rituális emberáldozat, amely a személyiség szinguláris körvonalainak elvesztését eredményezi.”^[32] Ezt Hajas reflexív megnyilatkozásai is alátámasztják: „A szertartásokat abban az értelemben is nagyon becsülöm, hogy megpróbálom lehetőleg totálisan uralni azt a pillanatot, amely a rendelkezésemre áll egy aktus végrehajtására.”^[33] Elmondja, hogy „[v]alamiféle éneltörlésről van szó, melyben az én kétféleképpen vesz részt: vagy mint áldozata, vagy mint teremtője az eseményeknek. Olyan lelkigyakorlat, amely arra tör, hogy felszámolja önmagát. Olyasmit hoz létre, aminek szempontjából egyáltalán nem nagy ár, hogy ő maga eltűnik.”^[34]

Hajast Borbély Szilárd szerint „[a] káprázatból való kilépés, a totális érzékelés hajszolása a testet leromboló szexus és a halál felé tereli.”^[35] Ezek a Hajas által vizionált, leírt és előidézett határhelyzetek a hagyományos szertartásokban is megjelennek: „amikor a mítoszok felzaklató témákat preferálnak– írja Burkert –, a szexualitás és az agresszió övezetei kerülnek előtérbe, amelyek a rituális közlésekben is elsődlegesek”.^[36]

A vadászat – s főként az őskor nagyvadakkal folytatott évezredes küzdelme  – tapasztalata mélyen és máig hatóan formálta az ember pszichés és szociális arculatát. Az ebben a viszonylatban mutatkozó karakteres nemi különbségek, valamint a genetikai kutatás fejleményei is arra engednek következtetni, hogy hatását a génjeinkben hordozzuk.

A Hajassal folytatott beszélgetéseinek előszavában Ungváry Rudolf azt írja: „Megpillanthattam benne, ami rémület forrása volt önmagamban: a kizárólagosságot követelő őslényt, az abszolút pogányt.”^[37] Hajas „[véres elbeszélései] akarva-akaratlanul ezeket a késztetéseket és a velük összefonódó fenevadat mutatják meg szokatlanul pőre formában.”^[38]

Számomra Hajas írásai és akciói arról tanúskodnak, hogy felfedezte magában a vadállattal szembesülő vadölőt. Ezt különösen a Szövegkáprázat (Sidpa bardo) című, ritualizált szex- és erőszakjelenetekben bővelkedő elbeszélése mutatja: arról ír, hogy „huszonhat év után egy eddig ismeretlen és elképzelhetetlen szörnyeteg lassan kialakuló képét kellett megsejtenie”.^[39] Ezt ugyan szövege nőalakjáról írja, de aligha tévedünk, ha a szöveg szerzőjének önnön maga felől hasonló felismerése lehetett. És a vadállatokról is elég élénk képe volt: „a pumák üvöltve, sikoltozva párzottak, az előttük állók szerint már órák óta. De az egész állatkert […] fölött terjengő mámorító kipárolgás; a vadállatok illata…”^[40]

Hajas számos vonatkozásban az archaikus és a modern szertartás- és mítoszvilághoz kötődik. Nem utolsó sorban a Felvilágosodás mítoszához is – amennyiben éles felismerésekben és erős képekben exponálja az embernek a Lumières során homályban hagyott, sötét oldalát. Amelyet Thomas Moore Dark Eros című könyvében így jellemzett: „Miután a szent a felvilágosodás győzedelmes hadjárata nyomán az ész és erkölcs vallásának adta át helyét, két övezetben települt meg, amitől a felvilágosodott ész folyvást szédelgett: a szexusban és az erőszakban.”^[41]

^[1] „The late summer event is described as an experiment in community and art, influenced by ten main principles: »radical« inclusion, self-reliance, and self-expression, as well as community cooperation, civic responsibility, gifting, decommodification, participation, immediacy, and leaving no trace.” https://en.wikipedia.org/wiki/Burning_Man, hozzáférés: 2018.03.20.

^[2] https://journal.burningman.org/2017/08/philosophical-center/spirituality/perform-at-your-own-risk-what-weve-learned-about-radical-ritual/, hozzáférés: 2018.03.20.

^[3] Jorge Glusberg, „Bevezetés a testnyelvekhez: a body art és a performance”, ford. Csűrös Klára, in Szőke Annamária, szerk., A performance-művészet (Budapest: Artpool–Balassi–Tartóshullám, 2001), 99.

^[4] Ludwig Wittgenstein, „Bemerkungen über Frazers »Golden Bough«”, in Ludwig Wittgenstein, Vortrag über Ethik und andere kleine Schriften (Frankfurt: Suhrkamp, 1989), 35.

^[5] „Vitathatatlan, hogy a rituális kifejezésmódok egész sora egészen a primátákig vezethető vissza: az ágak lengetésétől és ritmikus trombitálástól kezdve a fallikus hatáskeltésig és a könyörgően kitárt karokig menően. Nehéz és vitatott kérdés, mennyiben született vagy tanult a rituális viselkedés az embernél.” Walter Burkert, Homo necans: Interpretationen altgriechischer Opferriten und Mythen (Berlin–New York: Walter de Gruyter, 1997), 33.

^[6] Jean-Luc Nancy, „Das Heilige, die Religion”, németre ford. Markus Sedlaczek, Lettre International (Berlin), 114 (2016): 3:103.

^[7] Johann Baptist Metz, „A remény mint közeljövő-várás – avagy harc az eltűnt időért. Korszerűtlen tézisek az apokaliptikáról”, ford. Mártonffy Marcell. Eredetiben: Johann Baptist Metz, Glaube in Geschichte und Gegenwart, Mainz: Matthias-Grünewald-Verlag, 1977.

^[8] Hajas Tibor, Szövegek (Budapest: Enciklopédia Kiadó, 2005), 455.

^[9].Uo., 424.

^[10] Uo., 399.

^[11] Uo., 408.

^[12] Burkert, Homo necans…, 35.

^[13] Az ellenkultúra minéműségéről eléggé képben volt; a ’60-as évekről mondja egy beszélgetésben „…sok embernek, sőt egész társadalmi rétegek számára korszakváltás illúzióját jelenthették. […] Összefoglalva egyfajta hierarchiaellenesség… afféle negédes zen buddhista fuvalom Európán keresztül.” Hajas, Szövegek, 449.

^[14] Uo., 424.

^[15] A korszak jellegéről ír e. m. Borbély Szilárd, „A szabadsággettó. Hajas Tibor: Szövegek”, Pannonhalmi Szemle 15, 1. sz. (2007): 110.

^[16] Jerzy Grotowski, Színház és rituálé, ford. Pályi András (Pozsony–Budapest: Kalligram, 1999), 67.

^[17] Uo., 63.

^[18] Nemes Z. Márió, „Tűzhalál magnéziumfénynél”, Balkon 2005, 7–8. sz.

^[19] „Magnóról fölerősített szövegmontázs Hamvas Béla Tibeti misztériumok című könyvéből (felkészülés az ünnepi lakomára, az ünnepi áldozat, megszabadítás a káprázattól, a földi Én kivégzésének szertartása).” Beke László, „A performance és Hajas Tibor”, Mozgó Világ 6, 10. sz. (1980): 105.

^[20] „A másik oldalon el tudom képzelni azt is, hogy valaki… Jézus nem ember, ez világos. Semmi emberi nincs benne. El vagyunk vakítva a tanításának a humanista elemeitől, de maga a jelenség nem emberi.” Hajas, Szövegek, 453.

^[21] Uo., 426.

^[22] René Girard, Látám a sátánt, mint villámlást lehullani az égből, ford. Sujtó László (Budapest: Atlantisz Kiadó, 2013), 115.

^[23] Burkert, Homo necans…, 24.

^[24] Uo., 32.

^[25] Uo., 21.

^[26] Az áldozati aktus fejezetcím alatt, vö. Hajas, Szövegek, 350.

^[27] Burkert, Homo necans…, 32.

^[28] Hajas, Szövegek, 429.

^[29] Uo., 456.

^[30] Uo., 329.

^[31] Uo., 438.

^[32] Havasréti József, Széteső dichotómiák (Budapest: Gondolat–Artpool, 2009), 151.

^[33] Hajas, Szövegek, 424.

^[34] Uo., 432.

^[35] Borbély, „A szabadsággettó. Hajas Tibor…”, 110.

^[36] Burkert, Homo necans…, 43.

^[37] Hajas, Szövegek, 421.

^[38] Uo., 440.

^[39] Uo., 145.

^[40] Uo., 145.

^[41]Thomas Moore, Dark Eros, idézi Tomáš Halík, zur debatte, 2013/7, 18.