Huszonöt évvel ezelőtt – a darab világhírét megalapozó londoni premier után alig egy évvel és a New York-i produkcióval nagyjából egy időben, minden más várost megelőzve – megjelent a budapesti Vígszínház színpadán bizonyos Tony Kushner különös darabja, az Angyalok Amerikában. Nem kísérte felfokozott várakozás (még az internetes infórobbanás előtt vagyunk), és a „forró téma” miatt a beharangozás is félénkre sikeredett. Korán jött a bemutató – talán túl korán; nem bukott meg, de nem is keltett akkora szenzációt, amekkorát kelthetett volna.

Jó darabig komolyan föl sem merült, hogy a folytatás színre kerüljön Magyarországon. Mindenesetre a leglelkesebbek is föltették a kérdést, vajon érvényes lesz-e ez a kétségtelenül imponáló drámai mű öt, tíz, huszonöt év múlva. Negyed évszázad elteltével nem a darab, hanem maga a felvetés veszítette érvényét. Amiképp az a másik gyakori kérdés is, hogy vajon érdekes lehet-e egyáltalán Amerikán kívül Kushner teátrális eposza.

Időközben a Föld összes színházi nemzetének színpadain megfordult (sok helyütt többször is), egyes amerikai iskolákban tananyag. Kultuszfilmmé vált minisorozat és opera készült belőle – utóbbit Eötvös Péter komponálta. Az összesen nyolcórányi, kétrészes mamutdrámát rendszeresen előveszik, tavaly az első nagy siker helyszínén, a londoni Nemzetiben is újra műsorra tűzték. Annak idején Declan Donnellan itt a legkisebb, néhány száz fős színházteremben rendezett puritán, intim, de elemi erejű előadást; Marianne Elliott mostani, több díjat besöpört produkciója nagystílű hatáselemekkel szólítja meg a majd ezer nézőt. Valamint mindazokat, akik moziban nézték az „élő adást” a világ legtávolabbi pontjain, például a budapesti Uránia moziban.

Angyalok premier plánban

A változatos szögekből fölvett, de nyugodt tempójú – lázas képváltásoktól, „trükkös megoldásoktól” mentes – közvetítés leginkább közelikkel, félközelikkel dolgozik, így a nagy nézőtérre tervezett színészi gesztusok néha túlzónak tűnhetnek. A szereplők jellemzésének elsődleges eszköze – az angolszász hagyományhoz híven – a beszédtónus, a mesterien begyakorolt hanglejtés (és az ezt kísérő mimika).

A hatalmas színpad üres terét egyszer csupasz függőleges síkok tagolják csupán, másszor egész helyiségek, komplett terek mozognak előre vagy hátra, süllyednek a mélybe vagy emelkednek látványos fény- és hatásos zenei effektek kíséretében. Kevés a tárgy, a kiegészítő. Noha színpadgépezettel is megoldható volna, a bútorokat/falakat/dobogókat időnként hajlékony-energikus alakok mozgatják. Törött szárnyú, díszlettologató árny-angyalok, akik ha kell, angyalröptető, angyalszárnymozgató óriásbábosokká válnak – a dél-afrikai Handspring Puppet Company stílusát idézőn (a bábos látásmódért Nick Barnes felel). Igen, ez az angyal AZ az angyal – a legfőbb főszereplő, Prior elragadó-esendő ellenfele, akivel meg kell küzdenie, akivel el kell hálnia az angyali nászt.

Az ikerdráma első fele (Küszöbön az ezredforduló) sem épp földhözragadt, de a második (Peresztrojka) végképp szerteágazó fantáziajáték. Kétségtelenül bőbeszédű, ám nem zavaros, nem kusza, inkább zabolátlan. Képzetvilága, képkezelése gyökeresen más, mint az elsőé. Negyedszázada a nagyszerű Donnellan tévedett, amikor a két részt egyformán puritán, szikár egységként kezelte. Marianne Elliott és alkotótársai most jó stratégiával békítik össze az egyszerűséget a festőien teátrális vagy ironikusan bombasztikus hatásokkal – és utóbbiak a darab előrehaladtával sokasodnak.

Angyalok Amerikában, rendező: Marianne Elliott. Fotó: Helen Maybanks

Mindenféle angyalok

A dráma bizonyos részei talán megfakultak – de el semmiképp nem koptak –, mások inkább felfényesedtek, „beélesedtek”, sőt profetikussá értek. Mondhatnánk szomorúan: a kor kétes érdeme ez, mert ennyi idő múltán ugyanaz a vaksi arrogancia dominál a politikai-társadalmi köztérben, amely a dráma egyik gravitációs pontja volt valaha.

Idő és helyszín: a nyolcvanas évek – azaz a Reagan-korszak – Amerikája, azon belül a New York-i vegyes embersaláta pompás kisközege. Szereplők: a homoszexuális szubkultúra legkülönfélébb „irányzatainak” képviselői, valamint egy anya, egy feleség, pár orvos, ápoló, továbbá sok-sok angyal. Téma: egyén, közösség, társadalom; elfogadás, elkülönülés, együttélés; tolerancia és emancipáció; politikai nyomás kontra egyéni szabadság; az AIDS-bomba pusztításának első hulláma, a globális felmelegedés fenyegető réme – hogy csak a leglényegesebbeket említsük.

De a történet főleg és elsősorban – és ettől nem válik fókusz nélkülivé a darab – a kritikus helyzetbe került emberről szól: a különféle túlélési stratégiákról, tehát hűségről és árulásról, szeretetről és szenvedésről.

A drámaháló kereteit a (többnyire) homoszexuális hősök egyéni szerepválasztása, élettaktikája jelöli ki, vagyis az, melyikük hogyan reagál saját korlátozott kirekesztettségére, miként – milyen tudatosan, mekkora nyíltsággal és szabadságfokkal – éli meg másságát. Többrétű kisebbségi komplexusok, a liberálisan minimalizált (vagy csak kompenzált, elkendőzött) diszkriminációra adott sajátos válaszok.

Prior ősi normann család sarja, Louis nagyszülei Galíciából kivándorolt zsidók, Belize felmenőit Afrikából cipelték át rabszolgának, Joe pedig szerencsétlenségére a szigorú mormon vallásba született. Prior felnőtt mód megbékélt „másságával”, és élvezi, Belize büszkén parádézó transzvesztita, Louis rejtőzködik, a szintén zsidó Roy Cohn nyíltan kiéli, de ugyanolyan nyíltan meg is tagadja homoszexualitását, Joe viszont maga elől is bujkál, és gyötrelmes házasságban teszi tönkre önmaga és felesége, Harper életét. Noha kezdetben több szálon fut a cselekmény, végül minden mindennel és mindenki mindenkivel összegabalyodik.

Amikor kiderül, hogy Prior HIV-pozitív, szerelme, Louis szinte a vész első jeleire elfut: nem bírja, nem vállalja a szenvedés látványát, a várható terheket. Roy Cohn, a rendkívül befolyásos – ám erősen vitatható ügyekkel terhelt múltú – ügyvéd egészen másképp és más esélyekkel küzd ugyanezzel a halálos kórral. A politikai örökösének szánt ifjú Joe pedig neurotikus feleségével együtt tempósan halad a felismerés és beismerés küszöbe felé, míg végül Harpernek sikerül az elszakadás.

Prior lázas delíriumban akad össze Joe gyógyszerbódulatban vizionáló feleségével, míg egy későbbi ponton a hűtlen Louis épp az önmagát kereső Joe-t téríti meg véletlenül („egy ágyban az ellenséggel”). Joe anyja pedig vidéki mormon asszonyságból e díszes, sérülékeny társaság New York-i patrónusává nő fel. És így tovább…

Csupa el- és megtévedt bolygó lélek a Földön, s hozzá egy csomó istenevesztett angyal az égben; a földrészek mennybéli elöljáróinak aggodalmas-engedelmes csetlés-botlása Kushner egyik legnagyobb találmánya.

Angyalok és emberek

Az ember (értsd: az emberiség) felelőssége nagy. Nem „csak” a bolygót teszi tönkre példátlan felelőtlenséggel, de a Mindenhatónak is rossz példát mutat. A valaha heves promiszkuitásban élő mennyei kar egyszer csak elárvult, mert uruk (a nagy Alef Glif) elunta folytonos üzekedésüket, és „embermód” vándorútra kelt. Pedig – így az angyalok – ez a legrosszabb, amit tehetett, hisz az emberiség és a Föld vesztét éppenséggel a mozgás, a folytonos haladás okozza.

Hogy a bajt orvosolják, égi küldött érkezik a nagybeteg Priorhoz. Kozmikus erejű angyali szex kíséretében prófétává avatná, az egy helyben maradás szószólójává. (Jegyezzük itt meg a teremtés szubsztanciájának csodás nevét: plazma orgazmata!) Csakhogy Prior (mint ama Jónás egykoron) „rühelli a prófétaságot”; jó ideig küzd a szerep súlyával, majd egy lázas, életvégközeli éjszakán fölviteti magát a mennybe, hogy tisztelettel visszaadja a testébe égetett nagy prófétai könyvet. Konokul megáll a földrészek tanácstalan, folyton vitatkozó elöljárói előtt, majd a rövid vendéglátást tüzes szónoklattal megköszönvén visszatér a földre, az életbe. Ahol kórházi ágya mellett e kritikus éjszakát történetesen a mormon matróna, Hannah virrasztotta át – épp annak a Joe-nak szigorú anyja, akivel hősünk hűtlen szerelme, Louis összeszűrte a levet. (Mellesleg amikor Prior ideiglenesen a mennybe távozik, az angyali küldött Hannah-val is „lezavar egy gyors menetet”, amitől utóbbi igencsak megzavarodik.)

Ugyanezen az éjszakán hosszan tartó, több fázisban részletezett haláltusa után meghal Roy Cohn, szereplőink megalapozott véleménye szerint a megtestesült Gonosz (modellje nagyon is valós figura, McCarthy szenátor egykori jobbkeze, a Rosenberg házaspár kivégzéséhez vezető per kulcsfigurája). Utolsó, kórházi napjait a lenézett-megvetett fekete bőrű ápoló, Belize kísérte végig – hivatalból, de a kötelezőn túlmutató empátiával. A halott Cohn privát szekrénykéje tömve a csak kiváltságosok számára elérhető gyógyszerrel (AZT). Belize, hogy az életmentő tablettákat Prior számára kilophassa, odarendeli az „áruló” Louist. Miért pont őt? Mert zsidó lévén Louis mondhat kaddist. Kaddist Roy Cohnért? Bizony, még érte is: köszönetképp a gyógyszerért – és a megbékélés jegyében. Csakhogy Louis szekuláris zsidó, egy nyamvadt kaddist sem tud elmondani… amíg segítségére nem siet az ötven éve halott Ethel Rosenberg, aki életrevaló, de mások számára láthatatlan szellemként szintén végigkísérte Cohn haldoklását. A kaddis először ügyetlenül-botladozva, kényszeredetten megy, de aztán a két zsidó (az élő és a holt) egészen megrázó uniszónóban kántálja a halottbúcsúztatót a harmadik hitsorsos ágya fölött – mígnem lezárásul hozzáteszik: „Te szemétláda!”

Profánul szakrális és magasztosan ateista pillanatokból keveredik ki a hatás – és nem csak itt. Kushner a bontakozó melodrámát újra és újra lerombolja, aztán magasabb-fényesebb építményt emel túlcsorduló érzelmekből: rettenetből, szánalomból és könnyes nevetésből. A megtört szíveket összeragasztani nem lehet, de az elfogadás tanulható, súgja mindeközben. S mert folyton szembesít érzelmességfüggésünkkel, a valódi érzelmek megélésére is képessé tesz. Hatalmas drámatömbje szüntelenül játszik a lelki sztereotípiákkal – a giccshatáron innen és túl. Egy nagyoperett és egy szappanopera találkozik a dramatikus történetfilozófia és a tüneményes szexuálpolitika boncasztalán.

Lehet-e a Kushner összehordta hatalmas gondolati-érzelmi-erkölcsi-filozófiai kazalban, szórengetegben rendet vágni? Lehet, ha a szellem eleganciája, a logika, az irónia és a nyelv – a teremtett nyelv – hitelessége/igazsága vezet. És valóban: szerzőnk tévedhet ugyan, de biztosan nem hazudik, épp mert az önfelmentő védhazugságok egész spektrumát mutatja be színéről és fonákjáról – kritikusan, (ön)ostorozón.

Angyali szavak

Kushner nagyon sok szóval mondja el, amit… csak nagyon sok szóval lehet. A hősök szájából ömlik a szó. Valóságos szóförgeteg a darab. Nem is mindenki bízik eléggé a szövegben – vagy a befogadók állóképességében. Andrei Şerban például egyestésre, alig felehosszúságúra húzta-tömörítette pár éve a budapesti Nemzetiben, és az ő esete nem egyedi. Érthető az áramvonalasítók törekvése, ugyanakkor kifizetődő lehet a színházcsinálói/nézői türelem is. Kérdés, hogy érdemes-e csupán terjedelmi okokból a sok egymásba kapaszkodó hurkot megnyesegetni, a finoman szőtt szövetet megszaggatni, hisz úgysem lehet akciófilm-tempójúvá, ékegyszerű családi történetté varázsolni ezt a látszólag kaotikus/kusza motívumhalmazt.

Látszólag, mondom, mert ha valóban belemerülünk, percenként új impulzusok érnek, jelenetrészenként bukkannak föl új szempontok, és más-más kapcsolódási felületek mutatkoznak. A megfigyelés ideje az élvezet ideje – az odaadó ízlelésé. Szerencsés az, aki az egyszeri élményen túl az újra- és újranézésben juthat el a felfedezések öröméig. Ezen a ponton ideje elfogultságot bejelentenem: e sorok írója úgy ismeri a szöveget, mint a tenyerét (a teljes színpadi és a filmes változat szövegét is fordította), és ez különösképp nem gátolja, hanem épp segíti abban, hogy sokadszor is élvezze a pillanatokat, a mondatíveket, a nagyvonalú játékosságot.

Szó, szó, szó? Mennyi minden kiderül már abból, ki hogyan beszél! Cohn a puszta hangjával is „hadonászik”. Tempója lehengerlő, pusztító. Ellentmondást nem tűr, a másik szavát meg sem hallja. Louis megállás nélkül filozofál: beszéde szüntelen gondolati loholás – konklúziói épp ezért ingatag lábon állnak, s ami a legfőbb: megállíthatatlan szózuhataga sokszor épp a felelősség öntudatlan elmosására-elhárítására szolgál. Belize ellenben keveset szól, de mindig csattanósan: mondandója kijózanító, meglátásai bölcsek és gyakorlatiasak. Hannah hasonlóképp szűkszavú, szarkasztikusan pragmatikus. Prior szinte áriázik: mondatai fájdalomból, rémületből, megbántottságból, (jogos) önsajnálatból és dacból fogalmazódnak. Az angyalok kara előtt elmondott szenvedélyes beszéde a gyötrelmes életigenlés szózata. Harper csalódások és kétkedés érlelte nyelven fest nagyszabású szürreális víziót a globális felmelegedéstől (is) sújtott földgolyóról.

Aktuális angyalok

A környezeti katasztrófa fenyegetése pedig nem csökkent a darab születése óta.

És nem, nem ért véget az AIDS-krízis, ha a nyugati világ megfékezte is a járványt. Továbbá nem járt le az intoleráns-illiberális konzervativizmus ideje (sőt!); valamint nem találtunk – talán soha nem is találhatunk – megnyugtató megoldást a „migráció”, a keveredés és egymás mellett élés ellentmondásaira (még a Nagy Amerikai Olvasztótégelyben sem, ahol amúgy sem olvad össze semmi).

És főleg: a darab sosem csupán arról a korról és közegről szólt, amelyben játszódik. Túlontúl könnyen előhúzható egy sor itt és most párhuzam. De fölösleges, üt a darab anélkül is; és miért volna baj, hogy nem minden név és helyszín „felismerhető”, ha egyszer a dramaturgiai mátrixban betöltött helyük értelmezhető, magától értetődően azonosítható a befogadás során?

Hogy az Angyalok elévült-elavult volna? Ugyan!

A Roy Cohn-féle gátlástalan manipulátorokkal-történelemalakítókkal tele a kirakat. Mellettük a Joe típusú, morál nélküli „végrehajtók” tömege tolja-építi tovább az akarnokok rendszereit, a Louis-félék pedig a vég nélküli – ám üres – filozofálástól vakon-impotensen bolyonganak: kollaborálnak vagy/és elfutnak a problémák elől. A kushneri gyengéd szarkazmus és szelíd (ön)gúny pedig nem hagy elandalodni, elkényelmesedni, borongani: látásra kényszerít – most és mindig.

Az egyes ember és az emberiség nagy kérdéseit – fejlődés kontra megmaradás, a liberalizmus hatása és határai, és így tovább – Kushner eleve nagyszerű arányérzékkel veti föl és fejti ki. A nagy erkölcsi/ökológiai/politikai dilemmákat-vitákat jórészt 51:49 arányban tudjuk eldönteni – ha egyáltalán. Egyszóval alig kell egy új produkciónak bármit is „aktualizálnia”. A londoni Nemzeti előadásának sem muszáj direktben falakra, kerítésekre, újnacionalizmusra, idegengyűlöletre, Brexitre, Trumpra utalnia, hogy bőrünkön érezzük, mi forog kockán.

A meleg szubkultúra ábrázolásán sem kell sokat finomítani, újrahangolni, hiába haladt nagyot a homoszexuálisok emancipációja a nyolcvanas-kilencvenes évek óta. Egyrészt a mérleg máig sem állt egyensúlyba (és főleg nem világszerte), másrészt a szereplők igen széles spektrumon egyénítettek, a közeg egysíkú, ideologikus ábrázolása tehát nemcsak fölösleges, de lehetetlen is. A legfőbb változás talán az, hogy mára a nagyközönség számára ismerősebbek, azonosíthatóbbak a gesztusok, hangsúlyok, érzékenységek és tipizálható reakciók – az immáron nagyteremnyi nézősereg felszabadultabban veszi a paródiát, az (ön)kritikát, (ön)iróniát.

Ha elszállnak az angyalok

Bárhogyan reflektáljon is az előadás a mindenkori mára, az Angyalok nem szociológiai tanulmány, nem valamiféle realista (netán didaktikus) társadalmi-politikai traktátus, hanem dús, színes látomás: magasztos (és nem csak amerikai) „nemzeti” témák fantáziadús kifejtése, gyakran kifordítása. A végtelennek tűnő, ám tüneményes mondatfolyam nem csak az intellektusra hat – és sosem fedheti el, hogyan siklanak egymásba a valóság, az álom, a gyógyszeres kábulatban vagy lázas bódulatban látott víziók, a szereplők képzelete és a szerző autonóm fantáziavilágának síkjai. Minduntalan kinyitja előttünk a gondolati kiskaput, amelyen besétálva megnyugodhatnánk, hogy minden szürreália tulajdonképp a betegség és gyógyszerek megzavarta elme szüleménye, ám sosem kell/lehet eldöntenünk, mire is véljük a dimenzióváltást. Kushner leginkább azt bizonyítja könnyed írói kézmozdulatokkal, hogy a színpadon BÁRMI megtörténhet: a valóságosság nem csak a realitás biztonságos talaján állhat meg.

Marianne Elliott megfelel a kihívásnak, és elegánsan abszolválja ezt a mutatványt. Egyben azt is bizonyítja (nyilván sok más új bemutatóval egyetemben), hogy az angyali agy- és képzelettorna ugyanolyan izgalmas maradt – ha nem lett még izgalmasabb –, mint amikor még csak a történet ütötte szíven az első nézőket.