Az előző beszélgetés után a futás mérhető részét tekintve most könnyű helyzetben voltam. Nagy-Kálózy Eszter színművésznő és Bérczes László rendező eredményeit megtaláltam a Budapest Sportiroda adatbázisában. Eszter 1:39 alatt futott félmaratont 2001-ben, ez amatőr nőként kiváló idő. Laci sem éppen lassú futó: tíz teljesített maratonja közül a leggyorsabb 3 óra 25 perc volt, ezt ráadásul 54 évesen futotta. Vajon mi vezetett idáig? Milyen gondolatok és érzések állnak az eredmények mögött?

– Eszter, olvastam rólad, hogy gyerekkorodban atletizáltál, és bár már akkor is a színészet érdekelt, eljátszottál a gondolattal, hogy testnevelő tanár leszel.

– Nagy-Kálózy Eszter: Igen, ez kamaszkoromban volt. Mindig színész akartam lenni, de voltak fellángolásaim, például az, hogy régész, testnevelő tanár, edző leszek. Ezek rövid ideig tartottak, viszont a sport mindig fontos volt és maradt.

– Azóta is töretlenül kitartasz a futás mellett?

– N-K.E.: Az edzőm, olimpikon úszónk, Jakabos Zsuzsanna édesapja, Jakabos Péter, alapozáskor rengeteget futtatott minket. 10-12 kilométereket futottunk, hóban-fagyban is. Edzeni mindig szerettem, de akkoriban még nem voltam oda a futásért. 17 éves koromig rendszeresen sportoltam, azután más dolgok érdekeltek, jött a színház. Közben mindig mozogtam valamit, de a hosszútávfutást felnőtt koromban szerettem meg igazán. Már színész voltam, amikor a társulatban a lányok női tornára, aerobikra jártak. Ekkor jöttem rá, hogy nekem egyszerűbb felvennem a futócipőt.

– Ez a félmaraton időszakában volt?

– N-K.E.: Már korábban. Nekem a 4-5 kilométerek is örömet okoztak, és később derült ki, hogy könnyedén tudok hosszút futni. Egy időben gyakran futottam 20-30 kilométereket, de nem versenyen. Nem csak futás után, hanem közben is örömet éreztem, amikor megtaláltam az utazósebességem, letisztultak a gondolataim, és megtisztult a testem is. Nagy szerelmem tehát a futás, viszont időközben elkopott a térdem, már kevesebbet tudom csinálni, de nagy vágyam lenne újrakezdeni.

Fotók: BSI

– Laci, te mikor és hogyan kezdtél futni?

– Bérczes László: Engem nagyon is érdekel, mi van a térdeddel, mert az enyémet néhány nap múlva műtik. Te teljesen abbahagytad?

– N-K.E.: Nem, most nyáron újra futottam 5-6 kilométereket.

– B.L.: Hallgattalak most téged, Eszter, meg régebben Tompa Andreát, másokat is, hogy milyen jó futni. Én ezt az érzést nem ismerem, én valójában nem szeretek futni.

Mielőtt jöttem erre a beszélgetésre, azon gondolkoztam, mikor is kezdtem el. Megkerestem a Talált ember című beszélgetőkönyvem Kovács Lajossal, ami 2000-ben jelent meg. Nos, én akkoriban, közel 50 évesen kezdtem el a rendszeres futást. Szerintem mindenki tud említeni legalább egy nevet, akinek a hatására elindult. Nekem Lajos barátom és egy Bárka Színházas közönségszervező, Gombási Csilla segítettek. Őket figyelve-követve kezdtem. Eszter, te is, ahogyan én is, példa lehettél valaki számára. Ez így adódik tovább, és ez jó. Amikor a könyv készült, sokat voltam Lajosnál Gyulán és láttam, hogyan él. Ez egy beszélgetőkönyv írásakor nem haszontalan. Azt is gondoltam, hogy ha ő reggel 5-kor felkel, és elmegy futni, nekem kötelességem ezt is lekövetni. Nézni, mit csinál. Biztos jobb lesz tőle a könyv, gondoltam. Csakhogy amikor elindult a pályán, odaszólt nekem: „Tesó, gyere!” Beálltam mellé utcai ruhában, és lazán, könnyedén teljesítettem, amit ő. Ott derült ki, hogy az alkatom hosszútávfutásra termett, nem okozott nehézséget lefutni azt a pár kört. Annyi előzménye van ennek persze, hogy világéletemben fociztam, szinte minden nap. Azt – a futással ellentétben – nagyon szerettem. Sajnos, a bokám tönkrement, nem focizhatok, mást kellett keresnem. Hiszen valamit mozogni kell. Hiú is vagyok, a múló idővel is küzdök, mint mindenki, és persze alkoholt sem ihatok, ha egyszer teljesíteni kell. Márpedig én betegesen teljesítményközpontú vagyok. A mérhető, kézzel fogható dolgokban hiszek. A színházi munkában minden viszonylagos: milyen a próba, milyen az előadás… Az ember bizonytalan. De ha lefutom a napi hat-hét kilométert, az nem kérdőjelezhető meg, az nem ízlés vagy elfogultság kérdése. Az tény. A színházban csalhatunk kicsit – a futásnál nem.

– N-K.E.: Ezt magadnak csinálod, itt nincs értelme a csalásnak.

– B.L.: Elhatározhatod, hogy lefutod a félmaratont vagy a maratont, de ha a napi adagot nem teljesíted, akkor az nem fog sikerülni.

– Érdekes, hogy megemlítetted ezt a könyved. Rá akartam kérdezni, hogy Kovács Lajossal közös hobbitok volt-e a futás.

– B.L.: Nem, de ő mindig is nagyon sokat beszélt róla…

– N-K.E.: … ez nagyon híres történet színházi körökben.

– B.L. Olyannyira, hogy Maraton címmel 2001-ban filmet is forgattunk Lajos maratonjáról. Elsőre nem sikerült neki, de pár héten belül, egyedül, igenis megcsinálta. Nagy dolog ez.

– Behoztatok egy-két mélyebben húzódó okot a futásra. Lehet vajon párhuzamot vonni az életbeli hozzáállás és a sport között, tehát mondhatjuk, hogy valahogyan az egyikből következik a másik?

– N-K.E.: Az elhivatott sport kihat az életre: lehet, hogy fegyelmet ad valakinek, vagy fordítva: ha valaki fegyelmezett, belefér az életébe a sport is. Bár, azt nem tudom, hogy milyen felnőttként kezdeni. Én hozzászoktam gyerekkorom óta, a hét hat napján edzettem, mellette iskolába jártam és zenéltem is. Azóta is rendszerezetten élek, sok minden fér egy napba. A sport velem maradt, mert szüksége van rá testemnek-lelkemnek.

– Azt érzékelem, hogy ez neked örömforrás.

– N-K.E.: Ha mozgok, úgy érzem, rendben van minden porcikám. Talán ez is hiúság, de nem úgy, hogy 40 évesnek akarok kinézni, hanem azt érezni, hogy bírom még, úgy működik a testem, ahogy szeretném.

– B.L.: A hiúságot említettem. Ez inkább azt jelenti, fontos nekem, hogyan érzem magam a bőrömben, nem feltétlenül azt, hogy nézek ki. Márpedig sokkal jobban működöm, ha futhatok. Visszatérve a kérdésedre, igen, a személyiség meghatározza, ki, hogyan fut. Én azzal a fajta beteges önkontrollal, ahogyan az életemet is élem… mindig azt nézem, hányadik körnél tartok. De így, Eszter, szerintem nem tudnál színész lenni. Ahogy meséled, hogy benne vagy a futásban, te biztosan nem számolod a köröket, hanem átadod magad annak, amiben vagy. Márpedig a színészet azonosulás a pillanattal. Én sajnos futás közben sem vagyok azonos a futással: számolom a köröket, folyamatosan figyelem magamat. Nyilván ezért nem okoz örömet sem. Viszont amit egy-egy „rendben lévő” teljesítmény után érzek, az nagy öröm. A maratonok után – tízszer sikerült lefutnom – megismertem azt az érzést, amit boldogságnak szoktunk nevezni. Azt, hogy ezt megcsináltam, én én vagyok és közben a világ elemi része… Igen, ez boldogság.

Fotó: Stekovics Gáspár. Forrás: Wikipedia Commons.

– N-K.E.: Igen, ez egy hatalmas sikerélmény.

– Ez a boldogság megjelenik valahogyan a munkátokban?

– N-K.E.: Mindenképpen, én sokkal kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb vagyok. Máshogy állok a nehézségekhez, mindenre találok megoldást.

– Emlékszel olyanra, amikor futás közben jöttél rá valamire a munkáddal kapcsolatban?

– N-K.E.: Rengeteg jelenetet játszottam le fejben futás közben. Azt tapasztaltam, hogy amit futás közben rögzítek, azt biztosan nem felejtem el. Abban az időben sokat dolgoztam Taub Jánossal, és nagyon szerettem a mondatait morzsolgatni futás közben. És persze, a futás egyfajta meditáció, balra a rossz gondolatok, jobbra a jó gondolatok.

– Ezeket a témákat tudatosan elővetted olyankor?

– N-K.E.: Nem, ami nagyon foglalkoztat, az beugrik és körbe tudom járni.

– B.L.: Eszembe jut erről, hogy én sem minden másodpercben számolgatom, hol tartok, én is próbálok a készülő előadásomon gondolkodni. De közben persze arra figyelek, nehogy egy körrel kevesebbet menjek, nehogy becsapjam magam.

A futás nekem rengeteget segít abban, hogy rendet tartsak abban a káoszban és folyamatos bizonytalanságban, amiben létezem. A futás tanácsot ad az életemre vonatkozóan: nyilvánvalóvá teszi, hogy egyedül kell teljesítenem. A maratonon minden rajtam múlik, ott senki nem fog segíteni, de nem is kell, hogy segítsen. 30-35 kilométer után már nagyon nehéz. Ha bajban vagyok, tudom, hogy korábban már megcsináltam, csak fel kell állnom, és tovább kell mennem. Nem vetítem ki a nehézséget valakire, vagy akár a világra. Csak rajtam múlik, ez a legfontosabb, amit a futásról mondhatok. És az életről is.

– N-K.E.: A rendszeres sport fegyelmet ad és egyre kevésbé engedem meg magamnak a káros szenvedélyeket. A főiskolán elkezdtem dohányozni, szinte vele járt. De ha futás után gyújtok rá, a tüdő megérzi… így le tudtam szokni.

– Azt mondtad, Laci, hogy a színház megfoghatatlan, a futás pedig konkrét, de nyilatkoztál már úgy, hogy a maratonfutás és az arra való felkészülés hasonlít egy színházi előadás próbafolyamatára. Mi az, amit köztük hasonlónak látsz?

– B.L.: Egy próbafolyamatban elindulunk, csináljuk, hol fenn vagyunk, hol meg lenn vagyunk, de csinálni kell. Aztán a bemutató olyan, mint célba érni egy futóversenyen. Annyiszor feladja közben az ember, mégis, menni kell tovább.

– Ilyenkor előfordul, hogy eszedbe jut egy sikeresen teljesített maraton?

– B.L.: Nincs ennyire direkt kapcsolat, de az is én voltam, ez is én vagyok. Végig kell mennem az úton, az életen, és ez nagyon nehéz, annyi minden történik velem, a hozzám közelállókkal. Hogyan megyünk végig ezen az úton, kinek, hogyan sikerül… ez az út olyan, mint a maraton.

– N-K.E.: A maratonod azért, az a 3:25…

– B.L.: Arra büszke vagyok, de a legutóbbi már 4 órán kívülre ment. Két éve pedig csípőprotézist kaptam, valószínű, hogy nem lesz több maratonom. De a félmaratont azért tavaly teljesítettem. Most a térdműtét következik. Fennhangon szoktam mondani, hogy számonkérhető legyek: szeptember 3-a a műtét napja, de legkésőbb november 1-jén elkezdek futni. Ezt mindenképpen írd le és akkor valaki biztosan felhív aznap, elkezdtem-e.

– Ti kit, kiket motiváltok a futással?

– B.L.: Nagyon sok tanítványom elkezdett futni, de nyilván nem gondolhatom, hogy mind miattam. Az viszont engem motivál, hogy hét éves unokám, Gáspár, büszke legyen rám. Persze nem csak a futásomra.

– N-K.E.: Akkoriban futottam hosszú távokat, amikor Hidegkúton laktunk. Sokan láthatták, hogy hidegben, szélben, esőben is elindulok, és egyre többen lettünk. Azt hiszem, sokakat motiválhattam.

– B.L.: Közben eszembe jutott, hogy néhány napja Nyíregyházán, a Vidor fesztiválon voltam a kaposvári Csiky Gergely Színházzal, egy felújított darabbal (Rivaldafény (A Chanel lány)). Már másfél éve nem vagyok ott, de Fari, a kellékes megkérdezte, hogy indulok-e az októberi Budapest Maratonon. Korábban Kaposváron senki nem futott, de most csapattal indulnak. Rossz érzés volt azt mondani, hogy én nem, de jó volt hallani, hogy ők igen.

– N-K.E.: Akikre leginkább hatottam, az a családom. A nagylányom futó lett, bár mást is mozog, a kisebb nem annyira szereti, de csinálja. Akire leginkább hatottam, az Rudolf Péter, a férjem. Ő imád focizni, de sajnos sérülékeny. Mostanában már ő jár el a kutyákkal futni reggelente. Nagyon büszke vagyok rá, különösen, hogy eleinte utálta az egészet.

– B.L.: Most, hogy mondod, a foci, mint játék, az emberiség egyik legnagyobb találmánya. Változatos, kiszámíthatatlan, de ha valaki ebbe beleszeret… a futás nem ugyanazt az érzést adja.

– N-K.E.: Más lelkiállapotot kíván, az biztos.

– B.L.: Péter is játékos alkat, nehéz lehetett átállnia.

– N-K.E.: Igen, pedig gyakran kértem, hogy jöjjön velem futni, de azt mondta, csak akkor, ha elé lógatok egy labdát.

– Talán az életkorral is összefügg ez. A futás biztonságosabb, kímélőbb mozgás.

– B.L.: Én fociznék, ha lehetne… de a bokám, ugye… Meg a focihoz sok ember kell, a futás viszont csak rajtam múlik. Az egész életem rajtam múlik.

– Mit tapasztaltok a környezetetekben, például a kollégák fizikai állapotával kapcsolatban?

– N-K.E.: Amikor gyerekkoromban futót láttunk az utcán, csodálkozva néztük, mit csinál. Ma viszont ez már nem furcsa, sokan törekszenek egészséges életmódra. Ez persze nem könnyű egy olyan szakmában, ahol a napi időbeosztás ennyire eltér az átlagostól. Rendszertelen élet ez, mégis, sokan kezdenek el mozogni, odafigyelni a táplálkozásra, idősebbek és a fiatalok is.

– B.L.: A színház előtt nyolc évig középiskolai angoltanár voltam, így rend volt az életemben, hiszen reggel 7-kor be kellett lépnem a nulladik órára. Utána lettem egyre rendszertelenebb. A futás egy fogódzó ebben, rendet tart. Azt nem tudom előre, mikor illesztem be a napba, mert képtelen vagyok korán reggel felkelni és futni.

– N-K.E.: Én meg reggel tudok felkelni és futni.

– B.L.: Látom rajtad, és persze irigyellek!

– Ha nem futhatnál, mit csinálnál helyette?

– N-K.E.: Voltak és vannak más mozgások: évekig jógáztam, van ellipszis trénerem…

– Tehát minden volt, csak a futás a kedvenc.

– N-K.E.: Igen.

– B.L.: Az úszás még unalmasabb, azt nem bírnám. Szobabiciklim van ugyan,…

– N-K.E.: …és a műtét miatt kell is majd.

– B.L.: Igen, a csípőprotézis műtét után használtam. De futás helyett nem tudom elképzelni.

– N-K.E.: Olyankor nem meditálok, hanem filmet nézek.

– B.L.: Azzal kezdtem, hogy nem szeretek futni, mégsem tudok mást elképzelni.

– A futással való kapcsolatotok már évtizedes. Van abban valami változás, ahogyan hozzáálltok?

– N-K.E.: Évekig nem futottam a térdem miatt, és akkor váltottam biciklire, ellipszis trénerre. A jógához mindig is visszatérek, olyan hasznosnak tartom, hogy már óvodás korban oktatnám. Viszont ezen a nyáron olyan érzésekkel futottam újra 6 kilométert, mint régen – ez egy kisebbfajta csoda volt az életemben, amit vissza kell hoznom valahogyan, hogy rendszeresen átélhessem.

– B.L.: Csodálattal hallgatlak. 50 évesen kezdtem és most 67 vagyok. Nyilván nehezebben megy az a bizonyos teljesítés. De a térdműtétem után, valamikor 2019-ben le akarom futni legalább a félmaratont. Ezt is írd le, hogy szégyelljem magam, ha nem csinálom meg.

– N-K.E.: Emlékszem azokra az előadásokra, amiket hosszú futások után játszottam. Azok nagyon jó, koncentrált előadások voltak. 20 kilométer után valami letisztult bennem, bemelegítettem a testem, a fejem, tökéletes állapotban érkeztem a színházba.

– Ez valóban csodálatraméltó, ezek hosszú távok, és igénybe veszik a testet… Merre futtok legszívesebben?

– B.L.: Most a Városmajorban. Korábban, a Bárkán, volt egy futópálya is, ott 10-15 kilométer még kibírható. A hosszabbakhoz az kell, hogy mással legyél elfoglalva.

– N-K.E.: Én tudok körözni és szinte mindegy, hol futok. Sokáig napi szinten futottam 10-15 kilométereket, ott, ahol éppen voltam.

– Most mindketten úgy vagytok vele, hogy jó lenne futni, de a test akadályoz ebben. Laci, említetted, hogy jövőre újra megcélzod a félmaratont…

– B.L.: Igen, én elveszek, ha nem futok. Most két hónapja nem futok, persze hogy fröccsözök. Nem kéne.

– N-K.E.: Én már nem fogom azt mondani, hogy lefutom a maratont. Korábban terveztem, de ősszel, amikor a nagy versenyek jöttek, elkezdődött a próbaidőszak, az előadások, így nem tudtam komolyan felkészülni. Mindig is jó időt akartam futni, a kocogás nem megy. Ma már nem versenyzem. 10 kilométernek örülnék, az alatt be tudok melegedni és annyi kell, hogy jól érezzem magam.

– Volt olyan szereped, amikor futnod kellett?

– N-K.E.: Nem, de olyan sok volt, amihez kellett az erőnlét. Egy színésznek ez fontos, és nem csak a mozgásszínházban, ha elég edzett vagy, máshogyan mozogsz a színpadon. Az alkaton sok múlik a szereposztásnál: ha egy filigrán nő meg akar maradni a szerepeinél, mozognia kell.

– B.L.: Tulajdonképpen én is a magam örömére futok. Nem a futás okozza az örömöt, de meghatározza a napot, hogy megcsináltam. A világ olyan káprázatosan gazdag, sokféle, kiszámíthatatlan, azt merem mondani, hogy gyönyörű. Ha az árnyékos oldalon közlekedem, mert elégedetlen vagyok magammal, ezt az árnyékot rávetítem a világra. A futás ad egy tartást, hogy szépnek lássam a világot, az életet, a másik embert.

– Tehát nem csak a maraton után vagy boldog, hanem minden egyes futás után.

– B.L.: Igen, azért futok, hogy ne legyek a világból kifityegő méregzsák, hanem ennek a megismerhetetlen csodának egy része. Az emberek gyakran másokban keresik a baj forrását, de én nem akarok semmit másra fogni. Eszter, ahogy te beszélsz a futásról és hallgatlak, nézlek, az jó, az rendben van.

Amikor ott futunk sok ezren a versenyen, az a közösség erős, jó a részének lenni. Ott mindenki egyformán rendes ember. A maratonon mindenki örül magának, de a másiknak is, hogy beérkezett. Jó lenne együtt futni az országgal is mindenben és segíteni a másikat. Hiszen együtt megyünk így is, úgy is, nem szabadulunk meg egymástól. Hagyjuk, ez egy illúzió.

– Van-e olyan futó színész, vagy rendező, akivel szívesen olvasnál hasonló interjút?

– B.L.: Sokakat ismerek, de leginkább olyan ember lenne érdekes, aki nálam idősebb és fut.

– N-K.E.: Én senkit nem ismerek a szakmában, aki 70 felett van és fut. Majd te leszel az!