Gimnazistaként olvastam egy könyvet Kaposvárról, akkor úgy terveztem, hogy az lesz, hogy én is egy jelenségként működő társulat tagja leszek. Aztán ez lett, hogy szabadúszó lettem, pedig tényleg mindig a társulati lét érdekelt.

2018. október 8-án a Katona József Színházban Veiszer Alinda beszélgetett Novák Eszter rendezővel, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárával, a Nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetőjével, Olasz Renátó és Törőcsik Franciska színművésszel.

Veiszer Alinda: Franciska és Renátó, a ti életetekben nagyon sok minden különbözik, mégis vannak párhuzamok. Az egyik, hogy pár éve végeztetek a Színművészetin, mindketten szabadúszók vagytok. Így terveztétek ezt?

Fotók: Éder Vera

Törőcsik Franciska: Nem. Először szerettem volna tartozni valahova, s mert meghívtak Fehérvárra, mentem is, és nem bántam meg ezt a döntést. Egy közösségben fejlődni egészen más. A négy év pedig, amit ott töltöttem, nekem fontos volt szakmailag és emberileg is. Aztán úgy éreztem, eljött az idő, hogy lépjek.

Veiszer Alinda: Mi volt ennek az oka?

Törőcsik Franciska: Szerettem volna kipróbálni magam többféle helyzetben, és bár féltem a szabadságtól, vágytam is rá, arra, hogy én dönthessek, mit vállalok, és mit nem. Amikor pedig felmondtam, azt terveztem, hogy kimegyek külföldre. Ösztöndíjakon törtem a fejem, és Berlin nagyon vonzott…

Veiszer Alinda: Színésznek mentél volna?

Törőcsik Franciska: Az volt a tervem, igen. Mivel az utóbbi időben mindig dolgoztam, arra gondoltam, jó lenne egy-két évet eltölteni úgy, hogy nincs tétje annak, amit csinálok, és eltöltenék egy berlini osztályban némi időt. De amint becsuktam egy ajtót, több nyílt ki – és próbálom ezt a szándékot életben tartani, ám nem dobok el olyan lehetőséget, ami közben adódott.

Veiszer Alinda: Akkor ez nehéz ügy lesz, mert lehetőségek mindig adódnak. Nem tettél le ezzel a külföldi terveidről?

Törőcsik Franciska: Nem. Kinyílt a világ. Az első castingon shortlistes lettem Berlinben, majdnem össze is jött, ami nekem nagyon fontos volt. Persze nincsenek illúzióim, hogy megkapok egy olyan szerepet, ahol anyanyelviekkel kell versengenem, mert engem csak olyan szerepre tudnának használni, akinek ilyen-olyan akcentusa van. Várok a nagy lehetőségre.

Veiszer Alinda: Renátó, te hogy tervezted?

Olasz Renátó: Gimnazistaként olvastam egy könyvet Kaposvárról, akkor úgy terveztem, hogy az lesz, hogy én is egy jelenségként működő társulat tagja leszek. Aztán ez lett, hogy szabadúszó lettem, pedig tényleg mindig a társulati lét érdekelt. Beszéltünk is erről Máté Gáborral, az osztályfőnökünkkel, hogy szeretnénk lemenni vidékre. Ő elhívta hozzánk Keszég Lászlót vizsgarendezésre, akinek annyira megtetszettünk, hogy lehívott minket Szegedre, ahol éppen főrendezőnek nevezték ki. És már kezdtünk is gondolkodni, mi lesz majd annak a könyvnek a címe, ami majd rólunk szól, de aztán eljöttünk onnan.

Veiszer Alinda: Mondd, mi ez a vidék-vonzalom? Csillogó karrierhez inkább Pesten van lehetőség.

Olasz Renátó: Tiszavasvári vagyok, a debreceni drámatagozatra jártam gimnáziumba, és amit ott a színházban láttam, tetszett, illetve nagyon tetszettek a vendégtársulatok is, mint például az újvidéki. Aztán Máté Gábor és más tanárok is sokat meséltek arról, hogy vidéken kell megtanulni a szakmát, mert ott csak ezzel lehet foglalkozni, nincs más. Engem a csillogásnál ez jobban érdekelt.

Veiszer Alinda: Vidéken tehát jobban lehet koncentrálni a munkára, mint Pesten?

Olasz Renátó: Lehet Pesten is koncentrálni, de emlékszem, amikor Szegeden a János királyt csináltuk, akkor nem volt más, amire figyelni kellett volna: végigmentem a városon a színházig, autók is alig voltak, a színházban pedig lehetett dolgozni. Persze nem tudom, mert voltam a Radnótin egyetemistaként, de az más volt, ott csak beugrottam.

Veiszer Alinda: Mehettél volna oda is. Miért inkább Szegedre mentél?

Olasz Renátó: Tegnap néztem egy interjút Zsótér Sándorral, akitől azt kérdezték, annak idején a Nemzeti és Eger közül miért az utóbbit választotta. Az volt a nehezebb, válaszolta.

Veiszer Alinda: Téged vonz az, ha valami nehéz?

Olasz Renátó: Igen.

Novák Eszter: De nemcsak ez volt az oka. Azért is választottad, mert mentek oda osztálytársaid és olyan fiatalok, akikkel azt tervezted, hogy saját színházat is tudtok ott a társulaton belül csinálni.

Olasz Renátó: Igen, de a két opció már hamarabb megvolt – és tudtuk, ez csak akkor fog összejönni, ha mindannyian nagyon akarjuk. A másik az volt, hogy bár érdekel a színészet, a rendezés sokkal jobban. És ott lett volna erre lehetőség: meg is írtuk, próbáltunk is rá, de aztán mivel eljöttünk, nem mutattuk be. Erre nyilván Pesten is teremthettünk volna lehetőséget, de Szegeden könnyebb lehetett volna.

Veiszer Alinda: Hirtelen lett vége a szegedi társulati tagságodnak, ami a kezdőnek nagyon mély víz. Ugye, ott az történt, hogy a társulatban az új igazgatóválasztás folytán szakadások és véleménykülönbségek alakultak ki a vezetéssel kapcsolatban, és te írtál egy szívfacsaró levelet. A levél nem arról szólt, hogy te bárkit is hibáztatnál a kialakult helyzetért, hanem arról, hogy nem vagytok velem őszinték, hogy nem tudom, mi a helyes, nem tudok jól dönteni, mert nem tudom, mik a tervek, nem értem, mi történik körülöttünk. Vagány dolog volt megírni azt a levelet. Utólag bánod?

Olasz Renátó: Nem bánom.

Veiszer Alinda: A többiek miért nem írtak?

Olasz Renátó: Azt nem tudom. Nekem muszáj volt. Nyilván nem arra gondoltam, hogy akkor most mindenki kimegy az utcára, és összefog, hogy a színházi élet fellendüljön, hanem úgy gondoltam, csak lehet tenni valamit. Azóta sem tudom, hogy lehet, vag, hogy kell-e tenni valamit, de az biztos, hogy tudnunk kell arról, mi van a másikkal, muszáj érdeklődnünk. Nem vitát akartam, csak jobban akartam érteni a helyzetet. Utána Barnák László is írt egy levelet, aztán mondtam, hogy nem fogok neki válaszolni, beszéljünk – és le is ültünk.

Veiszer Alinda: Úgy érzem, ez nagyon mélyvíz fiatalon.

Olasz Renátó: Nemcsak fiatalon. Elindult valami, ami értékes volt, és nem értettük, miért kell ezt megváltoztatni.

Veiszer Alinda: Neked ez egy csalódás volt.

Olasz Renátó: Óriási. Nekem nagyon jó tanáraim voltak, burokban éltem egész addig, és eleinte Szeged is egy burok volt. Aztán két hónapig nem értem, mi történik.

Veiszer Alinda: Miután szabadúszóvá váltatok, társulati ajánlatot nem is kaptatok?

Törőcsik Franciska: Nem kaptam, de nem is bánom, mert nem szerettem volna másik társulathoz menni. Sőt, színházi munkát is csak olyat vállaltam, ami szívügyem, úgyhogy nem is mondtam igent minden felkérésre.

Olasz Renátó: Nem szerződtem sehova, de késő is volt már ahhoz. Nekem az lett a tapasztalatom, hogy így nem szeretnék tovább dolgozni, ezért gondoltam, jöhet a rendezés.

Veiszer Alinda: Két tényleg látszó fiatalemberrel beszélgetünk, akik a legfoglalkoztatottabbak közt vannak. Franciska egyike a legtöbbet forgató színésznőknek, Renátó pedig az HBO saját gyártású sorozatának fő karaktere, most már három évad elkészült, mindenki ismeri. Ennek ellenére mindketten szabadúszók, és nem kapják tucatszám az ajánlatokat, hanem a saját útjukat kell járniuk. Ez egy diagnózis is. 2007-ben volt az első nagy felkiáltójel a végzettek lehetőségeit illetően. Akkor diplomázott az az osztály, amelynek Ascher Tamás és te voltál az osztályfőnöke, akik kénytelenek voltak társulatot alapítani, mert többségüket nem szerződtették.

Novák Eszter: Vízválasztó év volt, akkor végzett az első kaposvári osztály is. Negyven színész kapott akkor diplomát. Ez az ország nincs akkora, hogy ennyi embert egyszerre felvegyen. Az egy válságpillanat volt, és azóta is válságos az egész, de már nem amiatt, hogy ott is folyik képzés. 2007 után egy kicsit javult is a helyzet, a szakma hozzászokott, és a vágyak is oszlottak. Nem mindenki szeretne már társulathoz kerülni, a szabadúszás is vonzó lett. Persze nem úgy működik ez, ahogy az itt ülő két fiatalnál, akik a tehetségük és szerencséjük folytán már ismertté váltak. Így azért kicsivel könnyebb szabadúszni. Most már a végzősök közt is vannak, akiknek életcéljuk, hogy szabadúszók legyenek, ami azonban nehézkes, mert valaki, akit nem ismernek, az nehezen fog lehetőséget kapni. Egyébként pedig a szakma alapjait, amelyek bár taníthatók, muszáj színházban elsajátítaniuk színházi munkákat végezve. Az egyetem komoly bázist tud arra biztosítani, hogy onnan el lehessen ugrani; és ha jól tanítjuk őket, akkor nem rontjuk el, hanem hagyjuk, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket, ami nyilván van nekik, hiszen azért kerültek be az egyetemre (ez hol sikerül, hol nem: lelki alkat, tanár-diák kapcsolat és rengeteg minden másnak a kérdése). Ha ez nem történik meg, nem lesz belőlük színész: ilyen egyszerű.

A tanulás másik fele az, hogy egy közösségben idősebb színészektől, más rendezőktől is tanulnak: rosszat, jót, hiszen ebbe minden beletartozik. E tekintetben nincs különbség más szakma és a színészet között. Az hallgatók ezért kétségbeesetten keresik a lehetőséget, hogy tudnának színházakba kerülni. Negyed-ötödéven ez viszonyleg könnyű, különösen zenés osztályban, mert elzenésedett a kőszínházi repertoár, és én nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy legyen kedve a mindenkori tanítványainknak vidékre menni, ami megnehezíti az oktatást, azonban ott többet lehet tanulni, ahogy ezt az imént elmondta Renátó. És sorsokat is lehet látni, amiből szintén nagyon lehet tanulni. Tehát ez a negyed-ötödév jól szokott alakulni, azonban a színházak hozzáállása nagyon megváltozott: nem a 2007 óta tartó túltermelés a legnagyobb probléma, és a diploma nem biztosíték, ahogy egyébként a jogi, a műszaki egyetemen sem. Régen a színházak vezetői nézték a fiatalokat a főiskolán, majd elhívták őket egy vagy két év gyakorlatra, és akit gyakorlatra hívtak, abban benne volt az az üzenet, hogy a továbbiakban is számít rá a társulat, és diplomaszerzés után leszerződtetik. Az egy nyilvánvaló dolog volt, hogy aki teszem azt a pécsi színházban vagy bárhol máshol van gyakorlaton, hacsak nem vágja szét egy éjszaka baltával a büfét, vagy nem tud egyetlen mondatot se értelmesen elmondani, vagy nem szereti el az igazgató feleségét, akkor az szerződést kap. És ez mára, úgy, ahogy volt, megszűnt. Most a nagyon jó minőségű negyed-ötödéves hallgatók rendkívül olcsó, lecserélhető munkaerő lettek. Nincs olyan tanítványom, akinek ne lenne munkája – van, akinek annyi, hogy kidől a szekrény –, de ez úgy fog elmúlni egy féléven belül, mint ahogy itt ülök.

Veiszer Alinda: De ez miért van így?

Novák Eszter: Mert sokan vannak, és jövőre lesznek újabb negyed-ötödévesek. Van olyan tanítványom, aki egy korábbi végzőstől vette át a szerepeket, ő pedig azóta az utcán van.

Veiszer Alinda: Tehát a színházak fenntartanak ilyen helyeket?

Novák Eszter: Nem így van. Fiatalra mindig van szükség – a magyar és világ drámairodalom szerint –, de annyira azért nem, hogy sokat kellene tartani belőlük egy színházban. Nem köteleződnek el a színházak, ez az igazság, hacsak valami különleges munkaszerelmi helyzet nem jön létre: hogy egy rendező nagyon hisz egy fiatalban, vagy hogy egy osztályfőnök színházigazgató is. Én például sokat szorongtam ezen, most már nem szorongok, mert teljesen fölösleges, hiszen ha van színházad, akkor sem tudsz két-három embernél többet elhozni.

Veiszer Alinda: Az osztályfőnökétől egyébként nem várja azt minden végzős, hogy őt fogja kiválasztani? Renátó, te nem szerződtél a Katonába, hiába volt Máté Gábor az osztályfőnököd.

Olasz Renátó: Nyilván mindenki gondol rá, aztán egy idő után látszik is, ki mehet, ki nem, majd nem látszik, és senkinek nincs fogalma semmiről. És kiderül, hogy vannak más színházak is. Én például sok mindent szeretnék kipróbálni.

Veiszer Alinda: Okozott ez feszültséget?

Olasz Renátó: Nem. Nálunk nem okozott. Inkább nagyon jó humorforrás volt. Nekünk szerencsénk lett, mert diplomaszerzés után mindenkinek akadt valami dolga a pályán.

Veiszer Alinda: Ti foglalkoztatok azzal, hogy se Selmeczi György, se Novák Eszter nem színházigazgató?

Törőcsik Franciska: Volt elég bajunk magukkal, ezen nem izgultunk. Lehet, hogy ez is eredményezett kellemesebb légkört, hogy nem kellett azon gondolkodni, ki lesz a három kiválasztott. Nem volt jó tanuló – rossz tanuló helyzet.

Olasz Renátó: Velünk Máté Gábor leült beszélgetni, ki mit szeretne, és mindent megtett, amit tudott: személyesen meghívta vizsgára azokat az igazgatókat, akik számba jöttek. És több embert is hívott a Katonába gyakorlatra – ennyit tudott tenni.

Novák Eszter: Ez negyed-ötödévben napi tíz-tizenöt telefon. A hallgatókkal folyamatos kapcsolattartás, a különböző invitációk megvitatása, illetve a társulatvezetőkkel való párbeszéd. Észre kell venni a vákuumhelyzeteket. Franciskáék idején például egy társulat műsorra tűzte a János vitézt, megnéztem a tagokat, és láttam, hogy a négy főszerepet senki nem tudja elénekelni. Felhívtam az igazgatót, és az lett a vége, hogy az osztályból négyen játszottak, mi pedig Selmeczi Györggyel ott feszítettünk egy bemutatón. De ha lehetne olyat, akkor azt szeretném, hogy az első három évben taníthassak, és az utolsó két évet legyen szíves valaki más menedzselni. És van egy dolog, amiről nem beszéltem, és nagyon nem is akarok, de most már elég sok színház van, amelyik kerüli az SZFE-t.

Veiszer Alinda: Politikai okokból?

Novák Eszter: Gondolom. Az a butaság jött létre, hogy a két egyetem is szétvált. A Színműre rásütik azt, hogy liberális – ami úgy ostobaság, ahogy van: ott művészetet tanítunk, nem politizálunk. Ilyen témák csak akkor kerülnek szóba, ha a diákok, sajnos sokszor, szóba hozzák. De hát ők nem hülyék, hanem fiatal felnőttek, akik tájékozódnak és gondolkodnak. És ahogy lett két színházi társaság, úgy lett két egyetem is. Persze engem ez nem érdekel, telefonálok pofátlanul, illetve úgy, mint aki evidenciának tartja azt, hogy kölcsönösen kíváncsinak kell lennünk egymásra. Én igyekszem nyomon követni, ki jár Kaposvárra, nem tudom, ott mennyire figyelnek ide.

Olasz Renátó: Nekem fura ez a liberális tűzfészkezés és politizálás, ilyen nem volt ugyanis. Mi egyszer azzal vicceltünk Máté Gáborral, hogy elmegyünk, ha nem tudunk egyszer dolgozni Vidnyánszky Attilával, amit aztán meg is szervezett, és ami nagyon jó kurzus volt.

Novák Eszter: Hiszen egy nagyszerű rendező, aki kíváncsi. És a fia is nagyon tehetséges, aki a Színművészeti Egyetemen végzett. A két dolognak semmi köze egymáshoz: attól, hogy egyszer eljön és tart egy remek kurzust, még mondhat az Egyetemről rosszat.

Törőcsik Franciska: Abból élünk, hogy a világra reagálunk, véleményt formálunk. Az érvényes művészet a valósággal foglalkozik, a szemellenzős gondolkodás nem túl érdekes. Az durva, hogy ebben az országban negatív következményei vannak a szabad véleményformálásnak. Nem tudom, mi a megoldás, de az a kötelességem, hogy megfogalmazzam, ami körülvesz.

Olasz Renátó: Nem mi csináltuk azt, hogy egyik meg másik hely kinek a fennhatósága. És mi az, hogy ne beszéljünk a politikáról? Akkor ne beszéljünk a szerelemről sem? Ezek a világ és a művészet nagy témái, hogy ne beszélnénk róluk.

Veiszer Alinda: Nem lehet, hogy ezért is akar sok fiatal szabadúszó lenni?

Novák Eszter: Benne lehet, de ennek inkább művészeti oka van. A színházcsináláshoz való viszony változott meg, ahogy azt mondja Renátó, ahogy őt a rendezés érdekli, vagy ahogy Franciska már 18 évesen is szellemi lény volt, ahogy minden színész az – és nekünk is kötelességünk annak tartani őket: véleményformáló erővel rendelkező emberek, ha olyan helyzetbe kerülnek, ahol üzeneteket tudnak  megfogalmazni a szerepeik által. A műfajok keveredése és a találkozások lettek fontosak, mert ha olyan robbanásszerű folyamatok történnének, mint valaha Kaposváron – csak hogy visszautaljak a beszélgetés egy korábbi momentumára –, akkor nyilván ott akarnának lenni, de ilyen nagyon kevés van. Nem annyira égető egy középfajú társulatba bekerülni, sokkal fontosabb az identitáskeresés és az emancipálódás abban a tekintetben, hogy hadd legyen beleszólásuk abba, amit csinálnak. Ma már nem olyanok a fiatalok, hogy várják egy sarokban, milyen szerepre írják ki őket majd. Másképp képzelik el. Ha lenne sok őrületes jó színház, ahova lehetne vágyni, az más lenne. De ez a tendencia, ilyenek az arányok a világ más helyein is. Az egy másik kérdés, hogy mindez segít-e nekik pályán maradni. Szabadúszva sok év munkája, hogy a szakma észrevegye, hogy ki is az az ember.

Veiszer Alinda: Olvastam egy olyan állítást, ami szerint elképzelhetetlen, hogy tíz év múlva fiatalok beülnek majd egy sötét épületbe megnézni a Peer Gyntöt – a multitasking-nemzedéket aligha fogja érdekelni.

Törőcsik Franciska: A film mintha valóban jobban vonzaná a fiataokat, de a színház olyan régóta nem szűnik meg, miért pont most lenne vége? Át fog alakulni, az biztos, de a színháztörténet erről szól. Mindig változik. És igen, csatlakozom Eszterhez, az emberek már nem a sarokban várják a jószerencséjüket, hanem mozdulnak, szabadon. Vannak casting-ügynökségek, adatbázisok, amit magunk kezelünk: velünk már nem lehet bármit megcsinálni.

Novák Eszter: Én ezzel egyetértek, és nem akkor ajánlom, hogy vidékre menjen valaki, amikor már annyira megerősödött szakmailag, hogy tényleg nincs erre szüksége. Arról nem is beszélve, hogy akit alkalmaznak, az is nagyon-nagyon keveset keres pályakezdőként. A fent mondott tizenöt telefonban egyébként az is benne van, hogy néha azért is fel kell vennem a telefont, ha olyan gyalázatos összeget ajánl fel a színház, amiből az útiköltség se jön ki – persze alapvetően nem szólok abba bele, hogy ki milyen szerződést köt, hiszen ösztökélem őket, hogy saját sorsukról döntsenek. Egyébként a túlkínálat kapcsán még nem említettük a televíziós showműsorokban fellépő fiatalokat, akik ugyancsak ajánlatokat kapnak színházaktól. De dühít sok színházigazgató attitűdje, hogy aki dolgozhat, legyen hálás. Milyen alapon várunk el hálát emberektől? A hála egy érzés, amit az ember érezhet mások iránt, de nem valami olyasmi, amit elvárhatunk.

Veiszer Alinda: Mindaz, amit elmondtál, személyiségfüggő: hogy ki telefonál, hogy ki erőszakol ki valamit, az nyilván egyéni.

Novák Eszter: Hát, a legtöbben ezt csinálják.

Veiszer Alinda: És nem lehet ezt intézményesíteni valahogy?

Novák Eszter: Ne feszegessük, mert az lesz a vége, hogy a színházak összefognak, hogy akkor dolgozzanak ingyen az egyetemisták. Azon rég gondolkodom, hogy az Egyetemnek kellene egy department, ami ügynökségként funkcionál, de hát művészeti titkárunk is alig van, hiszen ezek a dolgok pénzbe kerülnek.

Veiszer Alinda: És arra hogyan lehet felkészíteni azokat, akik most kerülnek be az egyetemre, hogy majd szabadúszók lesznek?

Olasz Renátó: Sehogy.

Novák Eszter: Igaza van Renátónak, hiszen az ember a legtöbb rosszat elmondja. Van monológom arra, hogy lebeszéljek fiatalokat arról, hogy felvételizzenek, mert nagyon rossz életük lesz színészként.

Veiszer Alinda: És el tudtál ezzel valakit küldeni?

Novák Eszter: Nem. Akinek ez a mániája, és fűti belülről valami, azt hogyan lehet lebeszélni? De nem is azért mondom, mert azt gondolom, valaki majd csak haza fog erre menni, hanem azért, hogy nekem ne legyen annyira lelkiismeretfurdalásom, hogy a Színművészetire felvételiztetek. A színház szerencsére nem független attól, ami történik az országban. Angliában például úgy készülnek a pályára a diákok, hogy tudják, lehet, hogy csak két-háromévente kapnak feladatot, közben pedig állnak a pult mögött, sört árulnak, bébiszitterek, járnak a castingokra, és ha megkapnak egy szerepet, akkor fölfüggesztik a munkájukat. És a legutolsó angol sorozatban is látjuk, még a hárommondatos epizodisták is zseniálisak. Ugyanakkor az emberiség 95 %-a olyan munkát végez, amit nem szeret, nem beszélve azokról a milliárdokról, akik teljesen nincstelenek, ezért ha véletlenül valami olyannal tudunk foglalkozni, amit szeretünk, akkor kivételesen szerencsések vagyunk.

Veiszer Alinda: Ez jó végszó lenne, de még muszáj megkérdeznem tőletek, hogy volt-e B-tervetek, ha nem lettetek volna színészek.

Olasz Renátó: Rendező.

Törőcsik Franciska: Én japánul tanultam a gimnáziumban és japán nagykövet akartam lenni. És van C-tervem, mert elveszett bennem egy belső-építész. Sajnos még a színészetnél is sokkal jobban kikapcsol, ha egy alaprajzot látok és azt berendezhetem, vagy kialakíthatom a fűtésrendszert. Egy felújítás gondolatától libabőrös leszek.

Veiszer Alinda: Neked nincs C-terved?

Olasz Renátó: Nincs.

Veiszer Alinda: Mióta szereted te ennyire a színházat?

Olasz Renátó: Amióta először láttam, hetedikes koromban Bodó Viktor M, vagy mégsem című előadását, Nyíregyházán. Az elejétől a végéig emlékszem rá.

A beszélgetést lejegyezte: Proics Lilla