Agyafúrt, nagyon okos ember ez a Rabih Mroué. Engem például olyan elegánsan ejtett át, hogy észre se vettem. Két előadása, a Sand in the Eyes és a 33 RPM and a Few Seconds (utóbbiban alkotótársa Lina Saneh), talán az ál-dokumentszínház fogalmával írható le legpontosabban.

Úgy kerülnek égető társadalmi kérdések az előadások középpontjába, hogy a dokumentumszínház egyik legfőbb erőssége, a hitelesség mégis elvész, mivel az előadásban folyamatosan keveredik valóság és az egyértelmű, célzott fake news, ami nem a valóságot egészíti ki, hanem újat kreál. Ez pedig folyamatos aktív gondolkozásra buzdítja a közönséget: állandóan résen kell lennünk, hogy értékeljük a látottakat. Nem kapunk előre megrágott tartalmat.

A két előadást összeköti tágabb témájuk, a társadalmi nyilvánosság felelősségének kérdése a technikával átszőtt 21. században, illetve a nem szokványos alaphelyzet, mivel mindkét előadás a színházi műfaj határon táncol. A Sand in the Eyes egy prezentáció, úgynevezett lecture performance avagy ’non-academic lecture’, ahogy Mroué nevezi. Mroué egész végig a laptopja mögött ül, magyaráz, miközben papírról a jegyzeteit olvassa fel. A hitelesség illúziója és a felé irányuló bizalom kezdetben stabil lábakon áll, mivel egyszerűen egy olyan világban  szocializálódtunk, ahol ha egy értelmiségi férfi előadói pozícióból, kellemes angolsággal és finom humorral logikusan érvel valami mellett, akkor az nagy eséllyel úgy is van. És hiába kezdődik egészen hihetetlenül a történet, miszerint Mroué a német titkosszolgálat logójával ellátott pendrive-on ISIS propagandavideókat kapott, hiába jönnek az egyre váratlanabb elemek, mint a Mrouéra megszólalásig hasonlító ISIS agitátorról készült videó, a néző csak roppant (esetemben egyenesen kínosan) lassan jön rá, hogy az egész prezentáció már rég kamu. Az előadás persze remekül fenntartja az illúziót, mindent igazol képekkel, videókkal.

Sand in the Eyes. Fotók: Nitra Fesztivál

Nagy érdeme, hogy ez a folyamat csak egy rétege az előadásnak, és miközben a néző az áldokumentumok értelmezésével bíbelődik, egy sokkal mélyebb téma is kibontakozik. Egy erősen álszent hozzáállás kerül fókuszba: miért értékeljük kevésbé súlyosnak az amerikai drónok által elkövetett, civil lakosságot érintő gyilkosságokat, mint az ISIS katonák által elkövetett kivégzéseket, ha végső soron ártatlan emberek haláláról van szó? Miért gondoljuk az előbbit csupán szükséges rossznak, az utóbbit pedig a civilizáció végének, ha valójában egymást kiegészítő, életben tartó jelenségekről van szó? Persze pikánssá teszi az értelmezést, hogy Mroué úgy magyaráz, hogy az áldokumentumok miatt neki is egyre kevésbé lehet hinni, önmagát helyezi be egy post truth, igazság utáni térbe. A prezentáció egyre kevésbé hiteles voltának felismerését hátráltatta, hogy olyan témára fókuszált, ami fájóan sokszor veszik el a közbeszédben a félelem generálta primitív rasszizmus és az orientalizmusból eredeztethető bináris toposzok, azaz az elmaradott, vad Keletet és a fejlett, békepárti Nyugatot ellentétpárként kezelő érvek között. Mroué egy komplex képet mutat fel, amelyben nem keni el az ISIS elemi kegyetlenségét, ám a nyugati hatalmak döntő felelősségét sem fél hangsúlyozni a kialakult helyzetben.

Provokál, többször kijelenti, hogy mit lenne helyes (nem) tenni. Szélsőségesen politikus állításokat mond ki, amelyekkel nagy eséllyel sokan nem értenek egyet, mint például hogy semmilyen körülmények között nem etikus megnézni az ISIS által terjesztett videókat. De pont ezekkel a szélsőséges állásfoglalásokkal kényszerít arra, hogy elgondolkozzunk a témán, pro vagy kontra érveket gyűjtsünk, véleményt alakítsunk ki. Egyszerűen nem lehet kimaradni a téma átgondolásából.

És hát ez a csavar, az egész előadás végső lényege. A darab utolsó részében ugyanis Mroué kilép addigi helyzetéből, a laptop és az általa generált bizonyítékok közül, itt már nem egy előadót látunk, hanem valaki mást, valami személyesebbet. Mroué nem kerülgeti a forró kását, expliciten arra buzdít mindenkit, hogy vállaljon aktív szerepet a társadalmi életben, hogy váljunk a hatalomtól önmagát függetlenítő tudó „rendszerhibává”, és azt állítja, hogy az oly hosszú idő alatt kiharcolt állampolgári jogok gyakorlását semmi se írja felül, még a terrorveszély sem. Egyértelmű értékvállalás, de nem csak prédikáció, hisz ő már megtette az első lépést az előadással: létrehozott egy közeget, ahol egy-másfél óráig mindenki kénytelen volt társadalmi kérdéseken gondolkozni, akár Mroué értékeivel szemben pozícionálva saját álláspontját, miközben folyamatosan felül kellett vizsgálnunk egy nekünk felülről magyarázó ember véleményét. És hát végül is ez a valódi, konstruktív társadalmi vita előfeltétele.

Az előadás pedig katalizátorként működött. A fesztivál további részében állandó beszédtémává vált a terrorizmus, a harci drónok és a társadalmi felelősségvállalás kérdése, olyan témákra is érintve, mint az amerikai fegyverkereskedelem vagy a nyugati kormányok felelőssége a terrorizmus kialakulásában. Networkingek, ebédek és esti sörözések alatt lángoltak fel újra és újra a viták. Mroué előadói pozíciója is erősen megosztotta az embereket, egy fiatal kritikus napokig ismételgette fáradhatatlanul, hogy neki aztán ne mondja meg senki, hogy milyen videót nézzen vagy ne nézzen meg. Azt hiszem, Mroué se kívánhatott volna ennél a hatásnál többet.

33 RPM and a Few Seconds egy gépekkel teli polgári dolgozószobában játszódik. Van itt minden, lemezjátszó (a cím is erre utal, hisz 33 RPM a fordulatszáma), nyomtató, mobil, asztali telefon, TV. Működésük helyettesíti az emberi jelenlétet, a karakterek csak a gépek működésén sejlenek át. Ebben az embertelenségben pont az a legmeglepőbb, hogy nem meglepő. Tíz éve még talán a Godot-ra való várakozásra hajazott volna a történet, ahol maga a főszereplő (se) jelenik meg, ma viszont már teljesen normális, hisz kommunikációnk túlnyomó részét így bonyolítjuk le.

A szoba Diyaa Yamout szobája, a 2011. október 1-jén öngyilkosságot elkövető, színházi alkotóként is ismert balos aktivistáé. A halála után egy hónapig követjük a hozzá Facebookon, telefonon, sms-ben beérkező üzeneteket egy kivetítőn. Mi vezethetett Diyaa Yamout halálához? Az aktivista közegben sem ritka, az itt csak feltételezett burn-out? Vagy az állami szerveknek is köze volt hozzá? Bár Diyaa Yamout (halála) az előadás kiindulási pontja, és az üzenetrögzítő alapján ki is rajzolódik egy – kissé arrogáns – ember képe, mégsem a személyes vonal válik fontossá, hanem Diyaa Yamout tágabb környezete.

Ugyan konkrét kontextust nem tudunk, de azért a Facebookon gyászolók csoportjából lassan kirajzolódik egy nyugatiasodott, társadalmi ügyekben mélyen elkötelezett, az angol kifejezéseket gond nélkül használó értelmiségi csoport képe, akik csuklóból viccelődnek francia filozófiai fogalmakkal, és akinek az automatikusan generált Facebook-reklám közvetlen Berlin járatot hirdet. Nem is olyan ismeretlen, ugye? Pedig Bejrútban járunk. És hát persze még sok, teljesen más értékrendű ember is felbukkan: a pszichologizálók, a háttérhatalmat sejtők, forradalmárok és ellenforradalmárok, a hűséges tanítványok.

A személyes adatlapból lassan publikus köztér lesz, már amennyire eredetileg személyesnek számít egy több mint 3000 ismerősnek látható Facebook profil. Elmosódnak a határok, a legintimebb téma, a halál mentén rajzolódik ki egy társadalom képe. Nem is csoda, hisz az öngyilkosság valójában nem magánügy, hanem szociális tett. És ne legyenek illúzióink, az internet úgyis mindent megjegyez.