A darab húsz évvel ezelőtti bemutatója óta lett egy érdekes, a korábbiakhoz képest erősebben észrevehető fókusza, amit az ír és az angol közönség már korábban is untig érthetett, de hozzánk mostanában érkezett meg.

Bár Martin McDonagh éppen a Leenane szépe című darabjával nyitott a brit színházi világban, és már huszonévesen játszott színpadi szerző lett először otthon, majd hamarosan világszerte is, istenigazából filmes: darabjai is inkább forgatókönyv-alapok. Ez korábban eszembe se jutott, de az általa írt és rendezett Három óriásplakát Ebbing határában óta tudom és érteni vélem, miért is olyan nehéz a darabjait érzékletesen színre vinni.

Volt szerencsém húsz évvel ezelőtt látni a kaposvári előadást, tudtam, hogy gyötrelmes este vár, és kellőképp hangoltan ültem a Nemzeti Kaszás Attila Termében a kíméletes, kezdés előtti félfényben. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy mögöttem egy férfi fojtott hangon megalázó minősítéseket suttog egy néha pár szóval értetlenül válaszoló nőnek, zsarolja, fenyegeti, egyre súlyosabb szövegekkel és mind halkabban. Közben – talán a ráhangoltságom miatt – egy pillanatra azt is hittem, ez már a színház, mivel erősen elővetítette az előadás vállalt problematikáját, ezért kezdtem odafordulni. A férfi azonnal elhallgatott, mintha nem is történne az, ami történik, úgyhogy mire tényleg elkezdődött az előadás, egészen rosszul éreztük magunkat. Megkönnyebbülés volt, hogy ami ezután jön, az legalább nem a valóság – pontosabban jó volt azt hinni, mert persze arról szólt, úgy, mint egy hasogató fejfájás.

Fotók: Németi Róbert

A kassai társulat előadásával egy ír világvégi falu félreeső házába kerültünk, a konyha-nappalit legalább ötven éve nem festették ki, balra sparhelt, mosogató, kredenc, jobbra rádió, komód, a sarokban tévé, hátul a vég nélküli eső verte, régi, osztottüveges ablakon túl a mélának sejlő, tyúkszarszagot lökdöső, sötét táj. A látvány – Gadus Erika munkája – közegteremtő. Félig magatehetetlen hetvenes nő él itt a negyvenes lányával. A lány torkig van az anyja nemhogy enyhülő, de mind aljasabb terrorjával, amit akkor járat a csúcsra, amikor előkerül egy potenciális férfi, aki tulajdonképpen véletlenül tesz egy erőtlen, gyenge kísérletet arra, hogy a már nem is fiatal lánnyal viszonyba kerüljön. Az anya ezt primitív fondorlattal meggátolja, mire a nő, ahogy már alighanem korábban is megvolt benne a szándék, megöli az anyját, a gyilkosságot pedig balesetnek adja el. És mivel a férfi közben eljegyzett valaki mást, ott marad egyedül magányos anyagyilkosnak a házban, ahonnan minden erejével menekülni igyekezett.

Az előadás első ránézésre komikusnak tűnt, ami Bérczes László rendezőtől korántsem volt meglepő. Felütésként a tolószékbe kényszerült Maget figyeljük, akit Szarvas József túlzó öregasszony-sminkkel és klipsszel megtoldva alakít lendületesen, szinte folyamatosan szemet kerekítgetve mímel csodálkozást az eseménytelenség felett; illetve követjük Varga Anikó Maureenjét, akinek az élete kényszerűen anyja kiszolgálása körül forog. Szarvas Józsefnek szinte megoldhatatlan nehézséggel kell birkóznia, lévén egy markánsan férfias, robosztus erőt sugárzó színész, mely erő attól, hogy tolószékbe ültették – nem mondom, ügyes ötlet –, még nem múlik el. Így nincs más lehetősége, mint rettentően túlkarikírozni. Varga Anikó ellenben érzékenyen és aprólékosan dolgozik, igazi fájdalmat tud megmutatni ezzel a negyvenes nővel, aki persze belül megkérgesedett, eldurvult, és bár általában féken tudja tartani a reményvesztettség életellenes őrületét, idővel megtudjuk, néha elveszíti a kontrollt. Ez az árnyaltan építkező, titkokkal és meglepetésekkel is figyelmet keltő színészet aztán akkor kap igazán erőre, amikor megjelenik Ollé Erik izgalmasan artikulált, finom gesztusokkal építkező ábrázolásában „a férfi”. Pato ittasan elbűvölően szögletessé válik, és mit sem törődik a tétova, suta pofonnal, amit Maureen mint valami mélyre sulykolt illemtankönyvi szabályt ránt elő. Józanul terápiás türelemmel viszonyul az elszabadulni készülő öregasszonyhoz, és sajátos hangon, de anyegini levelet ír Maureennek. Ők egy nyelvet beszélnek, még akkor is, ha a történet szerint nem merik megérteni egymást, két fiatalon összetört, megtaposott ember, akiknek ugyan nem adatik meg, pedig én elhiszem nekik, hogy ha megismernék, megértenék egymást, és a másik által talán magukat is. Rövid jeleneteikben a két színész nagyon szépen megmutatja a végzetes elrontottságot. Szarvas József ehhez képest a gyermeteg önsajnálatból és a paralitikus önzésből eredő elvetemült gonoszságot mutatja meg, de ennek nincsenek árnyalatai, a színész Mag makacs együgyűségét játékosan kommentálja némi gúnnyal – mert, hangsúlyozom, az általam oly kedvelt és csodált színésznek ebben a helyzetben nem nyílik másra módja. Erre még ráerősít, hogy a rádióban olyan freak-híreket hallgatunk a rendező hangján, mint ami például a fiatalos nagymamáról szól. Nevetünk persze, mert ez vicces, de tolja a groteszkbe az előadásnak azt a felét, ami Mag világa, elterel arról a valóságról, amit „az ifjú pár” megmutat. A szöveg pedig kínálja azt, hogy Mag eleinte egy kiszolgáltatott idős nő, akihez egyre hálátlanabbul viszonyul a lánya, ám éppen a komikumba szorult figura miatt nem tudja az előadás megsejtetni, miből fakad a nő lánya iránti gyűlölete a bolondériáján kívül, miközben igencsak megvan a magához való esze. Ez a Mag belecsúszik valami keservessé váló bohózatba.

Ráadásul van néhány olyan momentum, amit filmben élővé lehet tenni, de színházban, ilyen formai megoldással nem. Egyik ilyen, amikor Pato hangján halljuk a Maureennek írt levelet, amit a férfi öccse hosszas vívódás után, Pato kérése ellenére odaad az öregasszonynak, aki, miután kibontja, kicsit belenéz, pár szót felmond belőle,, majd elégeti. Ez az előadásban tökéletesen hatástalan, hiszen már akkor, amikor kvázi írja Pato, tudjuk, hogy az öregasszony a tűzbe fogja dobni, mivel az égetés-motívum hangsúlyosan jelen van. Ugyanakkor ügyetlen, hogy később azt látjuk,  ennek ellenére pontosan tudja a tartalmát. Még egyszer felolvasni nyilván értelmetlen és színházilag is rémes lenne, de így tökéletesen agyonüti ennek a fontos fordulatnak a drámaiságát.

Egy másik hasonlóan problémás aspektus Pato öccsének szerepe az előadásban, Habodász István alakításában. Ő a történet elmesélhetősége miatt szerepel a darabban. Ray figurája rettentő hálátlan szerep. Hiába a lendületes, energikus színészi igyekezet: ha elengedjük az egyetlen tényleges funkcióját, kiderül, más nincs is. A fiúnak kétszer kapja azt a kérést, hogy csakis a nő kezébe kézbesítsen egy-egy levelet, amit egyszer sem teljesít, de mindössze annyit tudunk meg, hogy egyszerűen elunta a várakozást, vagy nem vette annyira komolyan a bátyja kérését – ami keskeny a mindent eldöntő drámai fordulathoz. Ez alighanem az eredeti darabban is ingatag: a tompaagyú fiú és a rafinált öregasszony hosszan lamentál – nem kérdés, mi lesz a vége. És ettől lanyhul a nézői kétségbeesésem, pedig emelkednie kellene a gyilkossághoz közelítve, hogy azt tényleg drámainak éljem meg.

A fentiekkel szemben az előadás végét azonban jószemű húzásokkal oldotta meg Kiss Mónika dramaturg. Az eredeti szöveg színházinak túlírtnak tűnik, bár egy filmet, nem kizárt, hogy be lehetne vele fejezni.

Sok kifogást összehordtam itt, de tényleg éppen azért, mert közel voltam, hogy igazán elszomorodjak. Nekem ez az előadás azon csorbult ki, hogy Szarvas Józsefnek annyi mindent elhinnék, de ilyen keretek közt azt pont nem, hogy öregasszony. És az is lehet, hogy túl komolyan veszem az író által kínált problémát, de a családi, és hát ennek következtében nyilván a társadalmi viszonyokról szintúgy szóló kutatások és statisztikák ugyanazt üvöltik, amit ez a dráma. A darab húsz évvel ezelőtti bemutatója óta lett egy érdekes, a korábbiakhoz képest erősebben észrevehető fókusza, amit az ír és az angol közönség már korábban is untig érthetett, de hozzánk mostanában érkezett meg. A darab szereplőinek dilemmája, a választás lehetősége felvillanyozóan ismerős lett: kivándorlás, idegenben való munkavállalás, egy másik kultúrát alulnézetből figyelő, kívülálló magány; vagy a lepusztult falut, netán nagyvárosi nincstelenséget feledtető olcsó kábítószerek pusztító nyomora.

Hol? A Kassai Thália Színház vendégjátéka a budapesti Nemzeti Színházban
Mit? Martin McDonagh: Leenane szépe
Kik? Szereplők: Szarvas József m.v., Varga Anikó m.v., Ollé Erik, Habodász István e.h. Fordította: Upor László. Dramaturg: Kiss Mónika m.v. Díszlet- és jelmeztervező: Gadus Erika m.v. Rendező: Bérczes László