Az Újvidéki Színház fesztiváljáró, díjgyűjtő előadása, a 2017 októberében, az orosz forradalom centenáriumán bemutatott, a macedón Alekszandar Popovszki rendezte Borisz Davidovics síremléke anélkül hatol Kiš (szöveg)világának a legmélyére, hogy elveszne az író maga felállította csapdarendszerben. Mert ravasz szerzővel van dolgunk, az egyik legmegátalkodottabbal a régióban, aki tények, adatok, nevek, dátumok, helyszínek álarca mögé bújva beszél a 20. századi emberi állapot esszenciájáról.

„Azt hiszem, eszményi, elérhetetlen, platóni formájában nagyjából így kellene kinéznie a regénynek: mint egy szócikknek egy enciklopédiában. Pontosabban, mint egy sor szócikknek, melyek minden irányba tágulnak, szétágaznak, ugyanakkor tömörek. […] Ha a műfaj régimódi meghatározásához tartjuk magunkat, mely szerint a regény ’egy ember élete a születésétől a haláláig’, a legtömörebb regény az epitáfium, a sírfelirat lenne: vezetéknév, keresztnév, születési év és az elhalálozás éve.” Danilo Kiš „Egy élet” című esszéjét[1] zárja a minimalista definícióval, és híres-hírhedt novellafüzére, az 1976-ban megjelent Borisz Davidovics síremléke, abban is különösen a címadó hosszúnovella úgy valósítja meg e lehetetlen feladatot, hogy minden pontján cáfolja azt.

A könyveknek megvan a maguk sorsa: a Borisz Davidovics síremlékére különösen igaz a mondás, hiszen a megjelenést követően komoly polémia alakult ki a kommunizmus rémségeit borgesi erudícióval újramondó könyv körül. A jugoszláv elvtársak persze provokációt orrontottak, így végül a plágiummal vádolt írónak bíróság előtt kellett felelnie szövegei miatt.[2] A könyv egyetemes és időtlen dimenzióiról az olvasó maga is meggyőződhet, de Kiš 1988-as, egy évvel halála előtti nyilatkozata is egyértelműen eloldja könyvét a pillanatnyi történelmi kötöttségektől: „A sztálinizmus nem halott. Mert a sztálinizmus nem is annyira történelmi jelenség, mint inkább szellemi állapot. […] A mentális szokások nehezen változnak. A doktrinér fanatizmus még mindig itt köröz felettünk.”[3]

Élet és irodalom: Kišt nem hosszú, ám szűkebb pátriáján kívül is rendkívüli jelentőségű pályáján ez a két téma izgatta, érdekelte igazán. Meg ezek szövevényes, egymást újra és újra felülíró viszonyrendszere, amelyben végső igazodási pontként mindig ott lebeg a halál. Az Újvidéki Színház fesztiváljáró, díjgyűjtő előadása, a 2017 októberében, az orosz forradalom centenáriumán bemutatott, a macedón Alekszandar Popovszki rendezte Borisz Davidovics síremléke anélkül hatol Kiš (szöveg)világának a legmélyére, hogy elveszne az író maga felállította csapdarendszerben. Mert ravasz szerzővel van dolgunk, az egyik legmegátalkodottabbal a régióban, aki tények, adatok, nevek, dátumok, helyszínek álarca mögé bújva beszél a 20. századi emberi állapot esszenciájáról. A túlszárnyalni, meghaladni akart példaképre, Borgesre már utaltunk, s a 76-os kötet majd negyedét kitevő címadó novella részben az argentin író poétikájából nőtt ki.

Fotó: Srđan Doroški

Hogyan lehet egy vállaltan enciklopédikus igényű, szigorúan epikus gondolkodású és fogalmazású (ál)életrajzi szövegből színpadi célokra alkalmas szövegkönyvet készíteni? Újvidéken nem Kiš 1981-ben szerbül publikált, magyarul a Látó 2008. augusztus–szeptemberi számában olvasható, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban 2008-ban bemutatott drámaszövegét használták. Verebes Ernő a novellából indulva készített színpadi átiratot, amely úgy követi és használja fel meglehetős pontossággal a prózai szöveget, hogy határozottan el is lép tőle. Az adaptáció egyszerre érti és értelmezi Kiš poétikáját, pontosan felidézi az abban foglalt biografikus rendszert, miközben a rendezés folyamatosan ellenpontozza, idéző-, de még gyakrabban kérdőjelek közé kényszeríti a legegyszerűbbnek látszó kijelentéseket is. Remekül működik Verebes markáns döntése: miközben azt gondolhatnánk, hogy a novella sűrű, hamis(ított) tényanyagát inkább tán elfedni illene a színpadi verzió, az epikától alapvetően eltérő (de legalábbis hagyományosan annak tételezett) drámai gondolkodás kedvéért, itt rövid hívószavak és hosszabb, dialógussá írt epizódok formájában jószerint hiánytalan katalógusát kapjuk az eredeti leltárnak.

Verebes átirata – és Popovszki rendezése – a novella felvezetésében említett kenotáfium, a valódi holttestet nem tartalmazó jelképes sír motívuma köré fűzi fel Borisz Davidovics viszontagságos élet- és haláltörténetét, szóban és képben egyaránt. A rendező maga tervezte díszlet rideg, kemény, neutrális építmény. Több méter magas, szürke betonfalak keretezik a majdnem teljesen üres teret: csak hátul és a rendezői jobbon szakadnak meg a tömör, fenyegető falsíkok, épp csak annyira, hogy két szűkös járást biztosítsanak élőknek és holtaknak. Az üres tér közepén szürke, rövidebb oldalával felénk fordított téglatest magasodik. Síremlék és asztal, koporsó és hitvesi ágy, alkalmi színpad és börtöncella priccse lesz belőle. (Kiš írja, hogy a tucatnyi alkalommal letartóztatott Borisz Davidovicsot végül a börtönben elevenen eltemették, kőszemfedél alá zárták.)

A nyitóképben a sírkő mögött magas, csuklyás, arctalan alak várakozik, rozsdás lapáttal a kezében. Funkciója és feladata egyértelmű, s amikor a világot egyre inkább uraló holtakról szóló apokaliptikus monológja végére ér, mintha az ő felszólítására keveredne a különös társaság a színpadra. Bár nem szólnak egy szót sem, de mozdulataikból kitűnik, hogy kegyeletüket jönnek leróni, nők és férfiak vegyesen, párban vagy egyedül, ki virággal, ki anélkül. A néma jelenet máris színház a színházban, ami egyben kulcsot is biztosít az epizodikus szerkesztésű folytatáshoz: a temetés társadalmi eseményként tételeződik, ahol legalább annyira lényeges (ha nem lényegesebb) az élők színes felvonulása, mint az elhunyt érdemeinek számbavétele.

A színes itt persze idézőjelben értendő, hiszen Snežana Pešić Rajić egyforma, fekete katonai gyakorlóruhákba bújtatja a gyásznépet. Egész későbbi, egyszerűségében is változatos jelmeztára ezekből az uniformisokból bomlik majd ki: fehér, vörös és fekete uralja a látképet, s a jelenetről jelenetre alakuló apró kiegészítők, a hullafoltokat idéző, olykor előttünk készülő sminkek stílusos rátétként működnek. Marjan Nećak zenéje a legjobb értelemben vett alkalmazott színházi zene: szolid hátteret, tudat alatt hatni képes impressziókat biztosít a jelenetekhez, miközben Ista Stepanov koreográfiája az üres teret olykor hétköznapi, de legtöbbször stilizált, ironikus mozgásokkal tölti meg.

De vissza a temetéshez, ahol a hosszú bevonulás, a fennkölt gyászzene, a színpadias, mert egymásnak és a külvilágnak címzett gesztusok után egyszer csak elhangzik a kínos kérdés: „Kit temetünk?” Ezen a ponton indul a Borisz Davidovics utáni fáradt, kétségbeesett hajsza, amelynek a végén, éppen úgy, mint a legelején, a jelképes sír magányosságával szembesülünk. A feladat végül mégis elvégeztetett: a láthatatlan antihős végső nyugalomra lel.

A címszereplő angolnatermészet, s mint ilyen, rendre kisiklik a többiek keze közül. De mi mást várnánk egy szinte népmesei hőstől, akinek még a születési dátuma se biztos, vagyis mindjárt három is van belőle (ami aztán érthető módon kihatással lesz halálozási dátumainak számára is). A spektákulum a soknevű, sokidentitású, arcnélküli, mert megszámlálhatatlanul sokarcú, titokzatos forradalmárnak állít mozgó, lélegző, örökké befejezetlen emlékművet.

És most nem az újvidéki előadásra utaltam, hanem az azon belül következetesen felépített színház a színházban jelenetsorára. A gyászoló tömeg ugyanis a következő másfél órában a maga eszközeivel keres választ az egyikük által jogosan feltett kérdésre. Minden várakozásuk ellenére azonban fordított mechanizmus tanúi és résztvevői lesznek: minél távolabbra merészkednek Borisz Davidovics életében, minél több ténnyel, dokumentummal, adattal próbálják igazolni önmagukat és igazukat, annál kevésbé lesz megragadható ennek a kanyargós, egyirányú útnak a leglényege. Elvetemült komolyságuk gyakran fullad nevetésbe, ami jótékonyan lazítja a szigorú rendet. Valóságos bravúr, hogy bár az elidegenítő effektek sorjáznak a színpadon, a hatás mégis zsigeri: a rab talpára felkent piros festék messzire folyik.

Borisz Davidovics üldözése szertartás és újrajátszás, terápia és szellemidézés a benne részt vállalóknak, amikor az ő bizonytalan kontúrú alakján keresztül akarják feltárni és megérteni a 20. század első felének történetét. A nagy igyekezetben nem tűnik fel nekik, hogy mást sem tesznek, mint újabb és újabb beszédes adalékokat szolgáltatnak egy el nem mesélt históriához. Fantasztikus, ezért mindig valóságos magvú történeteket ad elő az alkalmi rejtvényfejtők truppja: a fogantatástól a születésen, a krisztusi párhuzamokban bővelkedő ifjúkoron át a felnőtt férfi meghurcolásáig terjed a skála. A játszók cserélgetik többnyire névtelen funkcióikat: rabok, fegyőrök, előkelő hölgyek és urak meg a nép tökéletesen átlagos tagjai lesznek. Borisz Davidovics életének sűrű fejezetei más-más stílusú színjátékban jelennek meg, de mindet átitatja az irónia és a groteszk. Újra és újra holtan esnek össze, majd felpattannak a szereplők, Danilo Kiš nagy világszínházának összetartó csavarjai. A főhőssel ápolt viszonyuk a nagy egyéniség és az arcnélküli tömeg ismerős relációjának kifordított változata: itt a kisemberek kapnak arcot, miközben a főszereplő vonásai szép lassan a semmibe illannak.

Az újvidéki társulatot sokadszor is lenyűgözve nézem. A furfangos történetszövésnek ugyan vannak főszereplői Mészáros Árpád és Elor Emina személyében, de játékuk kivételes érzékenységgel simul az ensemble rétegzett működésébe. Mindenki főszereplő egy olyan történetben, amely éppenséggel arról szól, hogy nincs (meg a) protagonista: a változatos játékmód aláhúzza a tétel igazságát. A haláltánc színészeinek dolga a bizonytalanság és bizalmatlanság fojtó légkörének megteremtése, miközben nem engedik a nézőnek, hogy megrendüljön: amikor már épp elérzékenyülnénk, vicsorgó nevetéssel löknek el maguktól. Mert ők már pontosan tudják azt, amit Borisz Davidovics a börtönben újra és újra megtanult: „A létezés ideig-óráig tartó szenvedése többet ér a megsemmisülés végső ürességénél.”

Mi? Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke
Hol? Újvidéki Színház
Kik? Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Ferenc Ágota, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, Krizsán Szilvia, László Judit, Mészáros Árpád, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán / Adaptáció: Verebes Ernő m. v. / Zene: Marjan Nećak m. v. / Koreográfia: Ista Stepanov m. v. / Jelmez: Snežana Pešić Rajić m. v. / Díszlet, rendezés: Alekszandar Popovszki m. v.

[1] Ford. Radics Viktória, 2000 17, 12. sz. (2005): 55–60.
[2] A titkok és hazugságok ká-európai történetéhez egy jellemző adalék: 1976-ban, a könyv megjelenésének évében „legmagasabb szintű szovjet pártküldöttség látogatott el Jugoszláviába. A szívélyes légkörű tárgyalás első napján Brezsnyev arra kérte Titót, hogy vessen véget a szovjet- és szocialista-ellenes könyvek nyakló nélküli jugoszláviai kiadogatásának, vagyis valósítsanak már meg egy kis egyeztetett kultúrpolitikát, magyarán vezessék be Jugoszláviában is a szovjet cenzúrát. S hogy ’konkrétabbá tegyék a felvetést a jugoszláv elvtársak felé’, a magas szovjet tárgyalófél véletlenül ottfelejtette a széken Danilo Kiš új elbeszéléskötetét. Tito ugyan a jugoszláv alkotmányra hivatkozva másnap visszautasította a szovjet pártfőtitkár kérését, ám nyilván a jugoszláv elvtársak között is többen akadhattak olyanok, akik egy véleményen voltak Brezsnyevvel, vagy akik úgy gondolták, hogy abból baj nem származhat, ha – biztos, ami biztos – egy Danilo Kiš-féle firkászt megrendszabályoznak. És megkezdődött a hecckampány.” Bojtár Endre szavait idézi: Radics Viktória, Danilo Kiš: Pályarajz és breviárium (Budapest: Kijárat, 2002), 306.
[3] Idézi Radics Viktória, „»Ütött-kopott történelmi kofferünk«: Danilo Kiš visszahívása”, Forrás 41, 2. sz. (2009): 41–46.