CsÁÓ (Stefanovics Angéla körberajzolja magát) címmel új előadást mutatott be a Jurányi Házban a Titkos Társulat. A „kétszereplős monodráma” – mint az a társulat előadásaira jellemző – improvizációkon alapul, Kárpáti Péter állította színpadra, illetve szobaszínházi térbe, és pont olyan meghökkentő, amilyen a Stefanovics Angéla-jelenség maga.

Fotók: Gulyás Dóra

Az előadás a Titkos Társulat titkos helyiségében zajlik, alig találni oda a zegzugos Jurányiban. Az alcím is krimi-vígjátékra hajaz, de aki ismeri a színésznő munkásságát, az tudja, hogy Stefanovics inkább az őrületbe kergeti vagy nevetésbe fojtja a közönséget, mintsem véres drámákba hajszolná. Eleinte inkább olyan érzésünk van, mintha egy művészetterápiás bemutatófoglalkozásra tévedtünk volna az óvónőképzőben, de az benne a plusz, hogy mindez akár egy Tarantino-filmben is történhetne. A női főszereplő mesél és fest. Fehér papírra mázolja kék festékkel a tengert, az ablakra meg arcokat kerekít, miközben egy unikornis kölyök és egy magányos kisördög barátságának stációit vázolja verbálisan. Közben néha kiszól, mobiltelefonál, kommentál, előre-hátra utalgat, kizökken a szerepből, tudatja, hogy tisztában van azzal, hogy mi nézők vagyunk és azért jöttünk, hogy megoszthassa velünk a szakításainak a történeteit. Meg, hogy szeressük őt.

„Amikor harmadikban elment Márta néni, akinek én voltam a kedvence – még az óvodában kiválasztott engem meg a Vajda Lacit, akivel szerelmesek voltunk egymásba. Én a homokozóban ültem, Laci a favonat mögül nézett, és szemeztünk. De miután megmutattuk egymásnak, elhagyott a Szabó Szilviért. Szóval Márta néni direkt kérte az igazgatót, hogy az ö osztályába kerüljek. És harmadikban, amikor elment, írtam neki egy verset. De most már szakítani is megtanultam. Már van, hogy hetente kétszer vagy háromszor is szakítok, sőt olyan is van, hogy egy nap többször.”

Ennyit a spojlerezésről, de az előadás szövegéből maga a társulat tette közzé ezt a sokatmondó részletet. Hogy a főhősnő mégse maradjon egyedül a szakítástörténetekkel meg a nézőkkel és ne roskadjon össze a nézői tekintet súlya alatt, az előadásba kisvártatva bevonódik az addig bútordarabként ücsörgő másik alapító társulati tag, Szabó Zola is.

A szóló valóban olyan műfaj, amiből ilyen helyzetben és ezzel a fizimiskával könnyen lehet dumaszínházi vicc-est, bár Stefanovics képességeiből arra is futná, már csak a sokkoló, groteszk dokumentarista videóira gondolva. Persze van benne egy jó adag Tim Burton-animációba illő sötét tónusú komika is, de ha már az animációt említjük, inkább a japán animék magányos mangakölyök hősei állnak hozzá közelebb az örök kislányos alkata miatt. Már csak azért is, mert, ahogy el is mondja, gyerekkorában ezek voltak a kedvencei. Az egyik ilyen rajzfilmfigurát úgy hívták, hogy Csáó, a cicaboszorkány. Na, innen van a cím, ami egyébként rímel a vagány és vakmerő szakításra is.  Az előadás pont olyan vagány, mint a címe, és Stefanovics Angéla nem is igazán színésznő benne, inkább ő maga a darab, a kezdet és a végkifejlet.

Bárhol láttam eddig, előadásban, reklámfilmben vagy élőben egy színházi fesztivál műsorközi büféjében civilként, ugyanaz a figura volt. Vagy ennyire spontán, vagy álmában is tudatos, mindenesetre következetesen ellentmondásos, és ezzel letaglózza a nézőket is. A lényegében eszköztelen előadást úgy lakja be, mint más a gazdagon berendezett villáját. Egy kanapé, egy asztal, pár saját ruhadarab, villanykapcsolók, meg nem utolsó sorban a saját teste, ahogy azzal bánik, a hanyagul elegáns mozdulatai mind azt az illúziót keltik, mintha egy szélesvásznú filmbe kerültünk volna bele, és ez volna számunkra is a mindennapos.

Az inkubátor ház Blaha Lujzája ugyanakkor zavarba ejtő módon személyes, miközben nem tudni, hogy a sztorijaiból mi az igaz, és mi a kitaláció. Szabó Zola különös párkapcsolati tényezőként kapcsolódik az előadásba, akár egy szappanopera noire hátrányos szerelmi helyzetben lévő alakja. Dráma drámára halmozódik, de a közönség persze nevet a legnyomorultabb pillanatokon is, mert mégis annyira szórakoztató. Hamar komfortos lesz a dokumentumszínház és a fikció keveredésének atmoszférája. Hiába érezni a valóság leheletét a nyakunkban lihegni, a képzeletünk hagyja elragadtatni magát szívesen. Csupa ismerős ellentmondás, meg még az is játszik, hogy már csak nosztalgia a normalitás. Végtére is lehetne az, hogy ezek itt nem színészek, hanem csak egy szórakozóhelyre jöttünk véletlenül. Aztán van itt az a furcsa lány, aki mindig azt kiabálja a mosdóba menet: „Én sirály vagyok… De nem! Színésznő vagyok. No, igen!” Persze ezt csak képzeljük, mert nem mond semmit, csak vijjog. S mi röhögünk, mert mindent értünk, tapsolunk és rendelünk még egy kört.

Hol? Jurányi Ház
Mi? CsÁÓ (Stefanovics Angéla körberajzolja magát)
Kik? Szereplők: Stefanovics Angéla, Szabó Zola.
Projektvezető: Magasi Dalma. Konzultáns: Veronika Keresztesová és Téri Gáspár. Rendezte: Kárpáti Péter