Ti mit tennétek az én helyemben? – kérdezi az egyik szereplő, Pászik Cristopher a Jurányi Házban a Tudás Hatalom és a Mentőcsónak Egység együttműködésében bemutatott Cigány magyar című produkcióban.

A kérdés a közönséggel együtt természetesen vonatkozik az összes fellépő színészre, akik saját élményeikből építkezve (a csupasz történet-töredékek bármiféle körítés és habosítás nélkül, tehát önmagukban vizsgálva kifejezetten meghökkentők és megrázók) hozták létre az előadást. A közreműködők roma származásúak, és feltehetően magánéletükben viselik e ténynek minden hátrányát, terhét és visszahúzó erejét.

Fotók: Lakatos Péter

A felvetésre adandó válasz egyértelmű a közönség számára: ugyanolyan körülmények, lehetőségek, kényszerhelyzetek között, általában éhesen, mind a szülőktől, a családtól, mind az államtól megcsalatva és becsapva valószínűleg ugyanezt tettük volna a táskalopástól, a verekedésen és a herbálozáson át a kisebb-nagyobb bűnelkövetésekig. (Vagy nem: hiszen a kérdés kizárólag pillanatnyi emócióink alapján felelhető meg.) A következmény a néző esetében leginkább a belátás – vélhetően ezért is nevezik magyar állampolgároknak szóló csoportépítő tréningnek a másfél órás Cigány magyart.

A cím így (egybeírás és kötőjel nélkül) többértelműséget sugall. Egyrészt jelentheti magát a totális meg nem értéssel átszőtt elkülönülést, a szembenállást; ugyanakkor a cigány ebben a formában a magyar népnév jelzője is, a gesztus pedig világosan utal determinált alapállapotunkra, összetartozásra ítéltségünkre. Ezt az értelmezési keretet tovább vizsgálva olyan magyarokról van szó tehát, akik cigány származásukat hátrányként hordozzák, ám vélt ideális helyzetben az eredet kulturális többletként a javukra (a gazdagodó többségi társadalmat tekintve közös előnnyé) változhatna. Nemcsak a cím, de az előadásban fel-feltűnő halvány optimizmus is hordozza ezt a bizakodást.

Az öt szereplő traumákkal kapcsolatos kiindulópontja, feldolgozási módja olykor karakterisztikusan különböző. A „ti mit tettetek volna az én helyemben?”, a lelkiismeretet megszólító attitűdről az imént már volt szó. Az Oláh Edmond által megjelenített figura a roma származást is elutasítja – vele pedig a hozzá kötődő negatív sztereotípiákat: náluk sem lopás, sem családon belüli szexuális visszaélés nincs. (Ez is igazolja, hogy ő bizony nem lehet cigány.) Egy harmadik karakter – Farkas Franciskáé – büszkén vállal mindent: hátrányt, rossz sorsot, kábítószert, bűnt.

A nagy kérdés: hogyan mondható el a „történet” (az egyéni történettöredékek sora) a színpadon. A szerzők számára kínálkozó két alapvető lehetőség közül az egyik (valószínűleg a kézenfekvőbb) az lett volna, ha a dokumentarista alapú feldolgozás irányába haladnak, hiszen az építőkockául szolgáló mikroelemek maguktól a szereplőktől erednek, ők élték át, szenvedték meg a darab tárgyává emelt (rész)eseményeket. Ez egy csoportépítő tréning esetében is feltételezhetően inkább lett volna megfelelő megoldás. (Hasonlóan a Mentőcsónak Egység hajléktalan tematikájú előadásához, a Cím nélkülhöz, amelynek legnagyobb erejét a játék középpontjában álló hajléktalan-aktivista személyes jelenléte adta.)

Az alkotók végül másik utat választottak. A csoportot összeválogató, szintén roma származású, magát slamnagykövet-színész-gerillaköltőként meghatározó, az előadásban is szereplő Horváth Kristóf az alapanyagul szolgáló szövegfolyam keletkezéséről vallott egy interjújában: „A szöveg alapját minden szereplő magának írta, különböző játékokat találtunk ki, elmeséltettük velük az életüket például a cipőiken, a kajákon keresztül. Aztán sok-sok körön át passzolgattuk egymásnak Ádámmal a különböző mozaikokat, a lehetséges verziókat, ezt a szöveget nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Egy sűrűre vágott asszociatív monológmontázs lett.”

Az egyéni jelleg feladása, az általános felé haladás, a „formalizált elmondás” viszont éppen a lényeget veszi el: az elhangzó, megjelenített fordulatok elszakítva az egyébként megőrizhető egyénitől elvesztik erejüket. Az elhangzó történet-fragmentumok többségét a közönség más formában már számtalanszor hallotta, általános felsorolásként is jól ismeri, ha csupán a kulcsszavakra gondolunk a herbálozástól a nemi erőszakig. Ez nagyjából leküzdhetetlen gyermekbetegségévé válik az előadásban – annak minden kisebb eredménye: ironizáló attitűdje, a koreográfiában fel-felcsillanó virtuozitása – ellenére.

Nem az autentikusan játszó színészeken múlik az előadás sorsa. Ők leginkább a negyvenes években felfedezett „népi tehetségekre” emlékeztethetik a közönséget. (Minden tiszteletünk a saját útjukat a legsúlyosabb nehézségek ellenére is vállalni merő színészeké: Farkas Franciska egyre ismertebb színésznő, Pászik Cristopher túl van első filmszerepén, a Karaván Színház tagja, Oláh Edmond zenei producer, zenekarokkal lép fel, Varga Norbert egyetemi hallgató most kezdi pályáját.) Ismétlem, ezzel együtt jobb lett volna első kézből származó, személyes ízét megőrző történeteiket meghallgatni.

Hol? Jurányi Ház
Mi? Cigány magyar
Kik? Rendező: Császi Ádám. Koreográfus: Gergye Krisztián. Szereplők: Farkas Franciska, Oláh Edmond, Horváth Kristóf, Pászik Cristopher, Varga Norbert.