A beszélgetés a Színház folyóirat 50. születésnapján rendezett ünnepségen, 2018. november 23-án hangzott el a Három hollóban. A beszélgetés lejegyezte Proics Lilla.

Tompa Andrea: Egy beszélgetés, amely felöleli a lap múltját és jelenét, sőt a jövőhöz is fűzünk reményeket, hiszen nemcsak a múlt, hanem a jövő nevében is ülünk itt.

Veiszer Alinda: Majdnem kronológiában ültök, aszerint, hogy ki mikor írt először a lapba. Ne csináljunk egy helyes sorrendet?

Bérczes László: Ne, mert szerintem Judit hamarabb volt ott, mint én, pedig fiatalabb nálam.

Csáki Judit: Amikor én oda beléptem, te már ott voltál.

Bérczes László: Nem, te voltál ott, amikor én léptem be.

Csáki Judit: Beléptem, frissen kirúgva egy politikai napilaptól, és emlékszem, hogy marcona pasik ültek ott: Pályi András, Koltai Tamás és te – Szántó Judit éppen akkor nem volt a szerkesztőségben, csak a főszerkesztő-helyettes, Csabai Mari.

Veiszer Alinda: Mi ez a marconaság, tekintélyesség? Ez fontos eleme volt ennek az újságnak? Megváltozott? Vagy ez időszakonként másmilyen?

Nánay István: Persze, hogy tekintélye volt, hiszen ez volt az egyetlen lap. Az más kérdés, hogy ezt a tekintélyt igencsak meg akarták tépázni – olvasok egy nagyon izgalmas könyvet, nézek a szerkesztőjére [Imre Zoltán], a címe: Szigorúan titkos. Ebből a könyvből is nagyon szépen ki lehet olvasni, hogy a szakmánk hogy próbálta a lapot megszüntetni.

Králl Csaba, Bérczes László, Csáki Judit, Nánay István. Fotók: Szarka Zoltán

Veiszer Alinda: De miért? Elolvastam az 1968-as első lapszám főszerkesztői beköszönését, amiben Boldizsár Iván arról írt, hogy ez a lap a művészeknek fog szólni, de a közönséget is fogja érdekelni. Miért akarta a szakma megszüntetni azt a lapot, ami nekik és róluk szólt?

Nánay István: Ahhoz, hogy ez a lap akkor megjelenjen, valahova kellett tartoznia – ez a Színházművészeti Szövetség volt –, akik azt várták, hogy ez egy bulletin legyen és őket ajnározzuk. Pedig ha valaki most megnézi az első számokat, akkor látja, hogy nagyon szelíd szövegek voltak ezek. Akkor még nem alakult ki az, hogy színházi trendek mellé odaállt a Színház szerkesztősége, ami egy szerény hang volt, de ezt se nagyon tudták elviselni – nagyon fájt nekik. Tulajdonképpen az egész kritikai élettel bajban voltak, és mivel ez volt a zászlóshajó, értelemszerűen ennek mentek neki.

Veiszer Alinda: Tehát maga a kritika volt probléma, mint műfaj?

Nánay István: Igen.

Veiszer Alinda: És akkor végül miért nem szüntették meg? Ha volt erre akarat, akkor megoldhatták volna, nem? Úgy gondolom, abban az időben legalábbis így volt – lehet, ez ma sincs másképp.

Nánay István: Nagyon egyszerű: nekünk volt egy főszerkesztőnk, aki azért volt főszerkesztő, hogy tartsa a hátát. Boldizsár Iván egy olyan figurája volt annak a kornak, akit díszpintynek nevezhetünk – effektíven nem volt párttag, de masszívan beépült a párt holdudvarába, így elképesztően jó kapcsolatrendszere volt, Aczél elvtárssal is, tehát nagyon sok mindent el tudott intézni. Azon szórakoztam, amikor a Színház című folyóiratot éppen tárgyaltak annak idején, már nem tudom, milyen fórumon, akkor az egyik legjobb barátja, Várkonyi úgy ment neki a lapnak, mint annak a rendje, de aztán a háttérben elintézték, hogy végül nem lett semmi baj. Azért az is hozzátartozik, hogy kellett bizonyos engedményeket tenni. Amikor részt vettem egy főszerkesztői értekezleten – ahol én először voltam, mert arra egyébként Csabainé járt – köpni-nyelni nem tudtam, mert csak rosszat és csúnyákat hallottam magunkról. Amikor azonban a kritika helyzetéről volt szó az Agitprop Bizottságban egy nagy tanácskozáson valamikor 1972 körül, akkor ennek a beszámolóját a Színház című folyóirattal iratták meg.

Veiszer Alinda: És mit nem lehetett közölni a lapban?

Nánay István: Mindent lehetett.

Tompa Andrea: Volt olyan cikked, ami benne van a tartalomjegyzékben, de a lapban már nincs.

Nánay István: Elvben lehetett közölni, de az egy más kérdés, hogy akkor éppen volt egy olyan esemény, ami miatt azt kivették.

Veiszer Alinda: Ez mikor volt, és miről szólt?

Bérczes László és Csáki Judit

Nánay István: ’72-ben rászállt az Orfeo Együttesre a Belügy: a Magyar Ifjúságban támadást indítottak azzal, hogy kommunában élnek az Orfeósok, aztán elindult egy politikai támadás. És történetesen, nem erre volt időzítve, hanem akkorra készült el egy cikk, ami róluk szólt – az Együttes nemcsak színházi formáció volt, hanem zenekar, képzőművészeti- és fotókör, bábműhely is – ennek a jelenségéről írtam, csakhogy amikor az a döntés jött, hogy nem csinálhatunk mártírokat belőlük, akkor az is jött, hogy nem jelenhet meg róluk írás – ami akkor már nyomdában volt. És mivel a fedőlap kétszín-nyomású volt, az másik nyomdában készült, mint a belív. Aztán a fedőlapot elfelejtették bezúzni. Nem sok olyan írás volt, ami nem jelenhetett meg, de Paál István szolnoki Tangójáról – ami a darab első engedélyezett bemutatója volt – nem lehetett írni. A Szigorúan titkos című könyvben nagyon szépen lehet követni, milyen etapokban tiltottak bizonyos előadásokat. Itt megvolt a bemutató, a tiltás utána következett be: csak a bérletes előadásokat lehetett megtartani, és miután a napilapok azonnal megírták a cikkeket, csak a hetilapokat és a havi folyóiratokat tudták letiltani, mert ott hosszabbak voltak az átfutások. Csak jó nagy késéssel tudtunk írni róla és akkor sem kritikát, hanem színészportrét, mindegyik szereplőről – így egyébként a színház jobban járt, mert nagyobb terjedelemben foglalkoztunk vele, de Paál egy életre megsértődött, hogy erről a fontos előadásáról nem született kritika a lapban.

Veiszer Alinda: Ez az ügyeskedés egészen ’89-ig folyt?

Tompa Andrea: Hát, egy kicsit még igen – nemrég tanár úr és Kinga kikutatták, hogy Bérczes László milyen álneveken írt az erdélyi színházakról, amit én is megörökítettem valahol, amikor S. O. monogrammal írt alá cikket.

Nánay István: De ez nem az itteni tiltásról szólt, hanem az ottaniról, arról, hogy egyáltalán vissza tudjon oda menni.

Csáki Judit: Az a korszak nálunk már igazi slamperáj volt – én még annál a bizonyos lapnál dolgoztam, amikor a Katonában ’82-ben a Csirkefej-botrány volt. Későn olvasták el a darabot, és csak közvetlenül a bemutató előtt jöttek rá, hogy mégis miről szól, ezért eldöntötték, hogy 7-kor nem kezdődhet, hanem fél 8-kor. Így hozták össze a történelem első tüntetését a Petőfi Sándor utcába, ahova mind odamentünk háromnegyed 7-re. Kritikát nem lehetett írni róla, ahogy ez elhangzott a főszerkesztői értekezleten. Akkor Koltai Tamás már az ÉS-be írt, én már az Új tükörbe, Mészáros Tamás pedig a Magyar Hírlapba – és ott beszélgettünk előtte, hogy akkor mit csináljunk. Én azt mondtam nekik, oda fogok menni a Fekete Sándorhoz, aki az Új tükör főszerkesztője volt, és azt fogom mondani neki, hogy én tudván tudom, hogy a Koltai meg fogja írni ezt az ÉS-ben és a Mészáros is a Magyar Hírlapban. És amikor ezt tényleg megmondtam, Fekete felpattant a székből, úgy mondta, hogy azonnal írjam meg. Ezzel pedig azt sikerült összehozni, hogy egyszerre három helyen jelent meg az, ami egyáltalán nem jelenhetett volna meg, és mindhárom főszerkesztő baromi büszke volt, hogy nem maradt ki.

Veiszer Alinda: Laci, hány álneved volt?

Bérczes László: Én nem tudok megfelelni ennek a beszélgetésnek, mert ha kell, valami hősies dumát le tudok vágni, de ez most…

Veiszer Alinda: Dehogyis, nem kell hősiesnek lenni.

Bérczes László: Jó, akkor ez arról szól, hogy át tudok-e menni a határon, vagy nem. De miért megyek én át a határon? Tulajdonképpen ott láthatott Judit engem is – miért ne higgyük el, hogy ő benyitott egy ajtón és én ott ültem –, persze nem úgy, hanem mert szerettem volna odatartozni, én csak vágyakozva ültem ott, hogy a Színházba írhassak, ami az én életemben mindennek a teteje volt. Én akkor a Film Színház Muzsikában dolgoztam, ki merem mondani, Ablonczy Lacival egy szobában, sőt, nagyon jóban voltunk. Fröccsöztünk is, rendszeresen, amit ő egyszercsak abbahagyott – az egy rosszfajta fordulat volt az életében –, és színházigazgató is lett. De nem ez a lényeg, hanem hogy hozzá jártak erdélyi emberek. És köztük volt egy lány is, aki miután elment, megkérdeztem Lacit, ki volt ő. És utána én egy lányhoz jártam át – ezért kellett tehát álnéven írnom, vagyis nem hős voltam, hanem szerelmes. A dolgok persze elcsúsznak, mert aztán kiszerettem a lányból és beleszerettem Tompa Gábor színházába, és akkor már azért volt álnevem. De amit mond Andrea, hogy S. O., nem értem, mert mindnek volt értelme, mint például a Kalmár Pál nevét Kalmár Tamástól, aki most kaposvári színész, akkoriban színjátszóm volt, és Pál Tibortól, aki most a Pesti Magyar Színház produkciós igazgatója és szintén színjátszóm volt, kölcsönöztem. Vagy Kriston László: a Bérczes nevet tizennyolc évesen választotta apám, aki tulajdonképpen zabigyerek volt, akiről azt beszélték, hogy talán egy Kriston nevű lengyel volt az apja. Aztán volt még a C.Z. a Bérczes miatt, és többet nem tudok.

Boros Kinga, Tompa Andrea, Herczog Noémi, Králl Csaba, Bérczes László, Csáki Judit, Nánay István

Tompa Andrea: A Hamletről írtál S.O.-ként.

Csáki Judit: A lányt hogy hívták? Nem az ő nevéből jött?

Bérczes László: Szilveszter Annának hívták, az nem jön ki. Szóval, amikor jöttem, megláttam Kukorellyt és megijedtem, hogy akkor itt okosnak kell lenni, de már nem látom. Én tudom, hogy nem vagyok okos, persze nem vagyok buta se, de nem tudok úgy beszélni. Azt tudom elmesélni, ahogy én éltem meg. 1968-ben 17 éves voltam egy egri gimnáziumban, még szűz és még nem voltam színházban – azt hiszem, húsz éves koromban voltam először. Innen startolok. Aztán Szolnokon tanárként filmklubot vezettem, és emlékszem egy diák mondatára, aki odavolt értem, hogy tanár úr, biztos fog még a Filmkultúrába is írni – és én ezt megjegyeztem, mint abszurditást, mint olyan, ami lehetetlen. Vidékről a Filmkultúra és a Színház volt a két etalon, nekem legalábbis – én egy sznob gyerek voltam. Aztán miután Budapestre kerültem, mert elváltam – csupa ilyen szerelmi ügy övezi az életemet –, akkor nagyon szerettem volna a Színházba írni, aztán odatartozni, de engem csak a Film Színház Muzsikába vettek fel. És bámultam a kollégákat, ahogy felvették a telefont és jegyet kértek, és arra gondoltam, bárcsak mondhatnám egyszer az életben, hogy a Színház című laptól telefonálok… Azért ülhettem ott, Judit, hogy egyszer hátha lesz olyan szerencsém. Aztán lett. És annyit tennék hozzá, hogy voltak ott nők. Kedves László, üljön le, és Szántó Judit leültetett, és amit én büszkén és nagyon elégedetten leadtam írást, megbeszélte velem. Mondjuk negyvenkét ponton álltunk meg, és nagyon finoman mondta el a meglátásait, tényleg nagyon jó volt. Utána rá kellett jöjjek, hogy neki ebből a negyvenkettőből legalább harminckilencben igaza volt. De ez azért úgy két óra hosszat eltartott egy cikkel. A másik Nánay, akinek a kerek születésnapjaira meg szoktam írni, mert öregszem és nem jut eszembe, hogy tíz évvel azelőtt is megírtam már. Alighanem a kilencvenediken is erről fogok írni, hogy Pista, hát… nem úgy, mint Szántó Judit. És azt nem is éreztem igazságosnak, úgyhogy mondtam is neki, hogy itt van egy szöveg, ami megjelent, és szerintem az rosszabb – amire jött a Nánay-féle dicséret: na, jó, de abból sosem lesz senki. Ezek szerint belőlem lesz valaki. Nagyon köszönöm Pistának, de ez azért borzasztó – és olyan előadásokat kell dicsérni mellette, amiket én sem akarok, de úgy nyírja ki, hogy muszáj visszabillenteni, hiszen ha nem rohant haza, akkor ott zokog, akit ő kivégzett.

Veiszer Alinda: Látom, közben bólogattok, ez mindenkinek megvolt. Meséljetek még ilyeneket!

Tompa Andrea: Múlt héten ültünk a kuratóriumban, szerkesztőtársaim nem voltak ott, és egy A4-es papírt írtam tele azzal kapcsolatban, hogy mi borzalmas a legutolsó számban.

Bérczes László: Andrea, most el kell, meséljem: Hajónapló-felvételi, ismeretlen fiatalok küldik be az írásaikat. És ott volt, nagyon emlékszem, Tompa Andrea, ez jó, felvesszük. Pista azt mondja, ez értelmetlen, rossz, nem vesszük fel. Én meg mondtam, hogy de, felvesszük, aztán felvettünk, de Pista nem akart fölvenni.

Tompa Andrea: Igen, én ezt tudtam már – hát, azóta sem tudjuk, kinek volt igaza. És azt, hogy én ma itt ülök, ahhoz mindkettőjüknek súlyos köze van. Sőt, itt többünknek is – a Hajónapló Műhely egy kritikaíró műhely volt, ahol tanárúr mindenkinek a réme volt, hogy így mondjam, Laci pedig gyógyította a sebeket. Az első tíz cikkem között lehetett az, amit a Pesti Színház egyik előadásáról írtam, akkor még felmentünk a szerkesztőségbe, hogy megbeszéljük. A tanárúr hosszan szokott nézni valamit maga előtt – és aki vizsgázott már életében, az tudja, ezek a legborzalmasabb pillanatok (ezt én is megírtam neki születésnapi köszöntőben) – és amikor felnézett, azt mondta: ez már a cikk, vagy még csak a vázlat? Miközben egy olyan szöveg volt, amit a legjobb tudásom szerint írtam meg. Aztán mégis az történt, hogy a Színházi Intézetbe is a tanárúr révén kerültem, és az első írásom a Színházba ’99 februárjában annak köszönhetően került, hogy a tanárúr azt mondta a Műhelyben, ha valaki ír valamit a Műhelyen kívül, azt hozza be. Én pedig, mint egy eminens diák, írtam egy Caragiale-darab fordításáról, ami aztán bekerült a folyóiratba, de ez a viszony ma is ilyen nádpálcás, de szeretett-teljes. Nagyon fontos, hogy ma is kapunk ránk vonatkozó visszajelzéseket, amit nem tesz szóvá, az pedig elviselhető. Judit említette, hogy amikor először járt a szerkesztőségben, akkor nem volt bent egy nő sem – Szántó Judit éppen nem volt ott –, és amikor felállt a mi új szerkesztőségünk, akik közül most Rádai Andrea hiányzik, ugye, túlnyomó többségben nők vagyunk, hiszen az öt szerkesztőből négy nő, és tanárúr nézegette az új számot, megjegyezte, hát, látszik, hogy ezt nők szerkesztették. Szántó Judit kollégánk, aki két éve halt meg, tényleg a legcsodálatosabb stiliszta volt, akivel én találkoztam, és manapság az már nagyon hiányzik, hogy valaki így dolgozzon a szöveggel. Judit négy nyelvről fordított, ami ugyancsak hiányzó tudás.

Veiszer Alinda: Érdekel, hogy az ember egy idő után már fenntartja azt a szokását, hogy nádpálcás, vagy mindig ízlésből az.

Nánay István: Nem vagyok nádpálcás. De lehet, hogy ezzel magamat áltatom.

Veiszer Alinda: De nem szánta őket néha, akiket éppen tanított?

Nánay István: Ma már igen. Akkor kevésbé.

Veiszer Alinda: Annak idején férfitúlsúly volt, most női. Lehet, hogy átalakultak a kultúrafogyasztási szokások és alapvetően mindannyian tudjuk, hogy nőknek írnak könyveket és nőknek akarják eladni a színházjegyeket is. De milyen egy férfiak által és milyen egy nők által szerkesztett lap? És mire gondol, amikor azt mondja, látszik, hogy ez egy nők által szerkesztett lap?

Nánay István: Úgy emlékszem, hogy akkor egy olyan lapszám volt, amiben a női témák túlsúlya ötlött szembe – a megjegyzésemben ezzel kapcsolatban semmi bántó nem volt.

Veiszer Alinda: Én sem érzem ezt, de a kérdésem, hogy változtat-e egy lapon az, hogy a szerkesztőségben anno férfitúlsúly, most pedig női van.

Nánay István: Nem hiszem, hogy az változtat, hogy férfi vagy női túlsúly van – abban az időben másféle lapot kellett csinálni, mint most.

Veiszer Alinda: Itt egy ötven éves lap. Egy kicsit korszakoljuk! Most milyen lapot kell csinálni, miben kell mást csinálni, mint korábban? És nem kell az induláshoz visszatérni, csak nézzünk egy belátható időt: a kilencvenes évek végéhez képest mennyire kell most mást csinálni? Merre változik egy szaklap, ami nem akar populáris lenni? Mitől lesz modern, előremutató, innovatív?

A szerkesztőség jelenlegi tagjai: Molnár Zsófia, Králl Csaba, Herczog Noémi, Tompa Andrea, Kiss Tibor Noé, Boros Kinga. Fotó: Gordon Eszter

Tompa Andrea: Azt a kérdést, hogy milyen lapot kell csinálni, minden hónapban feltesszük. Ennek a szerkesztőségnek van valamije, amit mi közös szellemiségnek gondolunk, de az, hogy az adott hónapban miről szóljon, az mindig egy nyitott kérdés. Hogyan lehet érvényes tartalmat egy olyan kontextusban létrehozni, amikor az online kultúra nyilván nagyon sokat elvisz, kérdés. Azt tudjuk, hogy hírértékű dolgokat itt nem lehet közölni, hiszen egy folyóirat két-három hónapos csúszással reagál bizonyos eseményekre. Kérdés, mire tudunk reflektálni akkor, amikor az a szellemi-társadalmi-politikai közeg, amiben dolgozunk, az nem támogatja azt, hogy elmélyülten, összetetten, sok szempontúan gondolkodjunk dolgokról. Amikor egy leegyszerűsítő korban élünk, kihívás olyan tartalmat átvinni, ami a gondolkodásról, az érzékelés bonyolultságáról szól. Tulajdonképpen nem is vagyok nagyon mélyen meggyőződve arról, hogy erre itt szükség van – a gyakorlatban persze meg vagyok győződve, mert minden hónapban ezt próbáljuk felmutatni, ilyen értelemben mindig a világ ellen kell egy kicsit dolgozni. És amikor tanárúr elkezdte mondani, hogy mi ennek a lapnak a története, abból is kiderült számomra, az egy normális állapot, hogy mindig neki kell feszülni valaminek. Alighanem minden korszakban meg is volt valami nekifeszülés – de én ezeket a korszakokat csak anekdota szinten ismerem inkább. Tanárúr azt mondta múlt héten ezen a kuratóriumi ülésen: nem kell, hogy szeressenek. Egy kritikai, elméleti, reflektáló lap nem szeretetalapú, hanem gondolkodást formáló. De hogy milyen lapot kell csinálni, mindig kérdés.

Králl Csaba: Az egy fikció, hogy milyen lapot kell csinálni. Hogy mi milyen lapot szeretnénk, arról tudunk gondolkodni. Amilyen témák felé nyitunk, vagy ahogy tematizálunk, az a teljes színházi szakma számára nem biztos, hogy a legfontosabb. Ugyanakkor a mai színház, ha teljességében nézzük, nagyon sok olyan új kezdeményezést dob fel, amire reagálnunk kell – így lesz témánk a közösségi színház, a színházi nevelés, a részvételi színház, tehát számos olyan dolog, ami még akár a szűk szakmán belül is vita tárgya, hogy színházként tekint-e rájuk.

Herczog Noémi: Csaba most műfajokat sorolt, amihez én szemléletbeli kérdést teszek hozzá: csak esztétikai módon tudunk-e előadásokról beszélni, vagy egy olyan társadalmi-politikai kontextusból is, amelyben egyébként is vannak. Ilyen például a #metoo, amivel már kétszer is foglalkoztunk tematikus blokkban – éppen az emlegetett lapszámban is, Mérgező gyakorlatok címszó alatt olvashatók írások erről. Alighanem ez sem egy olyan téma, amire kedélyesen rábólintana a teljes színházi szakma, hogy egy külön blokkot érdemel – a szerkesztőség szerint pedig igen.

Csáki Judit: Én már nem csinálom a Színház című lapot, mert egy másik lapot csinálok, de azt nagyon fontosnak tartom – ma, amikor az internet adta szabadsággal élve mindenki kiélheti azokat az egyszemélyes ambícióit, amelyek neki vannak blogon, vlogon vagy bárhol –, hogy egy magát szakmainak tételező lap műhely legyen. Engem ingerültté tesznek az egyszemélyes lapok. Nem szeretem, ha egy lapot egyetlen ember ízlése, adott esetben rég túlhaladott ízlése és működése határoz meg. Persze lehet ilyen lap, de azt tessék saját zsebből csinálni. Ami közérdeklődésre tart számot – és szerintem a Színházból tíz év múlva majd szakdolgozni fog valaki, hogy melyek voltak azok a témák, amelyek a levegőben voltak – azok nem egy ember gondolkodásának a termékei, ez csak műhelyben tud összejönni. Ma olyan lapot kell csinálni, ami szakmailag több ember gondolkodásából jöhet ki: abban persze lehet feszültség, vita is.

Veiszer Alinda: Jó, hogy a Revizor is fókuszba került általad. Mi indokolja ma, hogy egy lap print legyen? És felteszek egy másik kérdést is – ahogy Bérczes Laci mondta, hogy vágyott telefonálni a Színháztól két jegyért –, van-e egy szaklapnak ilyen éthosza, hogy ma is vannak odavágyók?

Tompa Andrea: Az utóbbival kezdem: vannak. Néhányuk itt van, köszönet nekik. Mentoráltaknak hívjuk őket, de ők már fiatal szerzőink. Két évvel ezelőtt arra válaszul, hogy létrejött a Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítvány írói mentorhálózata, elindítottuk a programunkat. Az első kérdésedre válaszolva úgy veszem észre, hogy még ma is más a súlya, ha egy szerzőtől a netre kérünk írást, vagy a nyomtatott folyóiratba. De arra nagyon nehéz válaszolni, mi értelme egy printnek. A minket körülvevő országokban – még a nálunk kisebb országokban is van nyomtatott színházi folyóirat, bár lehet, hogy mindezt elő lehet állítani online is.  Ugyanakkor a legutóbbi számban is tematikus blokkok vannak, az elsőben hat cikk, amit egyben lehet olvasni. Nem nagyon látom magam előtt azt az olvasót, aki ezt az ötvenezer karakternyi hat tanulmányt elolvassa gépen – de lehet, hogy ez nem így van, én ehhez nem ragaszkodom. Csak néha megfordulok emberek lakásában, akik olvassák a Színházat, és olykor a legkisebb helyiségben találkozunk vele, vagy teljesen véletlenszerű helyeken – könyveket is olvasunk, van egy papíralapú kultúránk, miközben a napilapokat valóban komolyan fenyegeti az online. De havi, kéthavi folyóiratok vannak és lesznek, bár olyan súlyos érveket lehet, hogy nem mondtam.

Bérczes Láaszló: Akkor most befejezendő, hogy egyszer majd én is telefonálhatok: most én nem szeretnék, mert nem tudnék választ adnia a kérdésre, hogy miért csináljuk. Akkor fontossága volt. Amikor Andrea szépen elmondta, hogy mivel szembe kell pisilni – ez egy nagyobb ellenfél, a világ egészének (de hogy ítélkezzek én a világ felől?) –, Hrabal jut eszembe: olyan rövid már az asztal lába, hogy már nem is asztal. Ezzel szembe asztalt gyártani? Nem tudnék válaszolni, hogy miért.

Veiszer Alinda: Van egy ötven éves folyóirat, ami nyilván megőrzött rengeteg értéket, még akkor is, hogyha az aktuális korhoz szabta azokat. Nem csapdája-e a lapnak, ha nagyon konzekvensen őrzi az értékeit, ahelyett, hogy igazodna ahhoz, amit lehet, hogy sokak felé nyitna egy ajtót. Mertek-e azon gondolkodni, hogy egy kicsit populárisabbak legyetek, és engedni kicsit abból, amit ti olyan nagy értéknek tartotok már ötven éve?

Nánay István: Nem a vagy, hanem az és. A popularitás és a szakmaiság az újság. Engem kiszerkesztettek, de most én is kiszerkesztem az egészet. Amikor indult az újság, előadásokról írtunk. Aztán egyre hosszabban és kimerítőbben. Aztán még hosszabban és még kimerítőbben – annyira, hogy már nem is lehetett elolvasni. Majd elindult egy olyan időszak a 90-es évek elején, amikor Koltai átvette a lapot. Akkor kezdtünk problémákat keresni az előadások körül, majd ez is elhalványult. Most már azt gondolom, előadásokról nem a lapba kell írni. A lapban jelenségekről, folyamatokról kell írni, vagy az ilyenfajta komplex tematikáról, mint amilyen a múltfeldolgozás is, persze előadásról is lehet írni, akkor, ha az egy jelenség kapcsán merül fel. Tehát egy elméleti lap lehet print. Kritikai folyóirat ma már nem.

Csáki Judit: Azt teszem hozzá, kicsit magam ellen beszélve, hogy valóban meg vagyok lepődve néha, hogy leadok egy cikket, és három hónap múlva látom a printben, ha pedig valamiről írnivalóm van, akkor nekiülök, megírom, és amikor először rákattintok a karakterszámlólóra, 5500 és 5600 körül van – beálltam erre, és nem tudom, jelenségről vagy elméleti problémáról tudnék-e 25000-t írni. A kritikusi életforma – aminek ma nyilvánvalóan a net a felülete – elszoktat ettől. A print valóban egy olyan terep kell legyen, ahol súlyosabb dolgok jelenhetnek meg. Ettől dokumentált jellege is lesz egyébként.

Tompa Andrea: Nehéz kérdés a popularitás, Alindával már foglalkoztunk vele – és két lehetőség van. Alkalmazkodunk ahhoz, hogy szélesebb olvasóközönségünk legyen, hogy jussunk el többekhez, vagy legyen, amit képviselünk, hogy gyertek velünk gondolkodni, ne egyszerűsítsük le a dolgokat. Nem az a szexi, hogy a tartalmak azonnal oldódók, és gyorsan emészthetők, hanem az, hogy vitatkozunk egy kicsit, adott esetben a múlt feldolgozásáról, hogy tényleg így van-e, és mit jelentenek Szabó Attila klassz táblázatában az adatok, amelyeket az utolsó számba állított össze. Mindez kicsit belőlünk is következik – mi valószínű, magyarázkodom a szerkesztőség nevében, nem vagyunk képesek egy populárisabb regiszterben működni.