Friss felirat fogadja a belga Troubleyn társulat honlapjára érkezőt, amelyben arra kérik a média képviselőit, a nemrég kirobbant #metoo- és szexuális zaklatási ügyben ne használják a társulat fotóit és videóit, amelyeken a táncosok felismerhetők – irántuk való tiszteletből. Mégis ki oktat itt minket tiszteletre?

Mindennapos bullying

Jan Fabre koreográfust, tanárt, a Troubleyn társulat vezetőjét, a belga és az európai előadó-művészet korábban radikális úttörő, ma már az establishment eurómilliókkal és állami kitüntetésekkel támogatott, a belga királyi család által is kegyelt figuráját húsz jelenlegi és volt táncosa nyílt levélben vádolta szexuális zaklatással és hatalmi visszaélésekkel. Évtizedes sebeket feltépve meséltek nyílt színi megszégyenítésekről, verbális agresszióról (lekövérezés, lehülyézés, rasszista és nőgyűlölő megjegyzések) a próbákon, manipulációról, zsarolásról, szereposztással való visszaélésről, nem kívánt szexuális közeledésekről, Fabre kétes „művészi” erotikus fotózási szenvedélyéről.

Az érzékletes beszámolókat olvasni is gyomorforgató. A nagy művész gyalázatos viselkedése nyílt titok volt, mostanáig mégsem akadt senki, aki kikiáltsa, hogy a király meztelen. Nem a sérelmet elszenvedőknek kellett volna réges-rég szót emelni, hiszen levelükből kiderült, a szigorúan hierarchikus társulat vezetősége lojalitási kérdést csinált abból, ha valaki felszólalt a vezető ellen (a leárulózás ismerős politikai kommunikációs stratégia), ráadásul Fabre ilyenkor személyes bosszúhadjáratot indított. Megbukott a teljes szakmai burok és intézményrendszer, amely őt védte. Ugyanis nekik kellett volna kiszűrni, felelősségre vonni és eltávolítani a toxikus vezetőt, ezzel szemben pozíciójában megerősítették, elismeréssel, sikerrel jutalmazták. Hogy is fordult volna meg a fejében, hogy amit tesz, helytelen, mikor joggal hihette, hogy ő a Mindenható Isten?

Jan Fabre I am a Mistake című performansza a bécsi MUMOK-ban. Fotók: Karolina Miernik

Fabre végül maga okozta a vesztét (nem csupán cselekedeteivel), mikor interjút adott a belga köztévének a kulturális szektorban előforduló szexuális zaklatást mérő friss minisztériumi kutatásról – hitetlenkedve és cinikusan. A művészeti szektorba begyűrűző #metoo-t veszélyesnek nevezte, ami „tönkreteheti és súlyosan károsíthatja a rendező/koreográfus és a színész/táncos közötti titkos szövetséget”. Azt is mondta, az emberek manapság túlérzékenyek, egy éve még az sem volt probléma, ha egy táncossal (szerinte mindig fair módon) közölte, megint túlságosan elhízott. S végül hozzátette: „természetesen minden létformát tisztelni kell, a nőket is”.

Nincs szex, nincs szóló

Fabre azzal adott felhatalmazást magának, hogy ez mind része a művészi szabadságának és sajátos koncepciójának – módszerét Sztanyiszlavszkijéhoz és Grotowskiéhoz hasonlítva –, amellyel előadóit a határaik átlépésére sarkallja. (Még a Weinstein-ügyet és a #metoo-t kirobbantó The New York Times is álnaivan azt a kérdést teszi fel, vajon Fabre ezúttal túl messzire ment-e a határok feszegetésében.) Sokan el is hitték neki, hogy ez az az ár, amelyet a művészetcsinálásért fizetni kell, a fizetőeszköz pedig a szex, amellyel a táncosok szólókhoz, kiemelt bánásmódhoz juthattak – aki pedig maradt volna a pusztán szakmai kapcsolatnál, megtorlással szembesült.

A levélírók, mielőtt a nyilvánossághoz fordultak, több helyről is segítséget kértek, de még a szakszervezet sem mert közbelépni. Senki sem érezte illetékesnek magát hol a művészi szabadság, hol az alkotó géniusz tiszteletben tartásával takarózva. Joggal kérdezhetik/kérdezhetjük: hát nem fontosabb az ember tiszteletben tartása?

A gyász első stádiuma

Fabre és a társulat vezetősége előbb vehemensen tagadott, a sajtót vádolta boszorkányüldözéssel, orvtámadással. Holott megjelenés előtt elküldték nekik az anyagot, de olyan ez, mint atomcsapásra felkészülni, mikor már látjuk a gombafelhőt. Most honlapjukon sajnálatukat fejezik ki, ha a társulatban valaki megbántva vagy félreértve (?) érezte magát, netán méltatlan bánásmódot tapasztalt. Állítják, ők készek a változásra, s ezért számos intézkedést hoztak, csoportos és egyéni beszélgetéseket tartottak, külső szakmai segítséget kértek a prevenciós munkához.

Mivel per egyelőre nem indult (a kulturális miniszter ígért csak vizsgálatot), Fabre-ra legfeljebb morális felelősségre vonás vár, esetleg felmentik az állásából, bár az előadás-kíséréstől már önként (?) visszalépett. Talán még egyik éjjel leakasztják a képeit a Louvre és az Ermitázs falairól. Jól látszik, mennyit kockáztatott ő a hatalma csúcsán, és mennyit egykori táncosai, akiknek pszichológus segítségére volt szükségük, megbicsaklott a karrierjük, vagy akik elveszítették az egzisztenciájukat,  miután a társulatában dolgoztak.

Nem fordítják el a fejüket

Mikor már úgy tűnhetett, a levélírók alulmaradnak a cáfológépezettel szemben, egy újabb nyílt levélben roppant fontos megerősítést kaptak Belgiumban dolgozó koreográfusoktól. A levél aláírói, köztük Wim Vandekeybus, Meg Stuart, Jan Martens, Karine Ponties, Sidi Larbi Cherkaoui, Salva Sanchis, Kate McIntosh, Yukiko Shinozaki, Vakulya Zoltán és még sokan mások nemcsak szolidaritásukat fejezték ki a szakma kevésbé privilegizált, kisebb befolyással bíró szereplői iránt: lépéseket ígértek a szakma megtisztítására, az átláthatóság és az egészséges munkahelyi légkör megteremtésére, az etikus alkotói gyakorlat kidolgozására, és hathónapos határidőt adtak maguknak. Emellett számos javaslat érkezett – a művészetoktatás reformjától a pályázati rendszer átalakításáig – a nyílt társadalmi vitához hozzászóló értelmiségiek, művészetpedagógusok, kritikusok részéről is.

Úgy lenne igazságos, ha Fabre-ral együtt a süllyesztőbe szállna a teljes establishment, amely őt ennyi éven át konzerválta kártékony hatalmában. Azok is, akik nem akartak hallani a „pletykákról”, szemet hunytak, talán a saját lelkiismeretükkel is alkudoztak Fabre nagysága előtt meghajolva, avagy zsíros pályázati pénzekért, hírnévért, világ körüli turnéért. Lehetne egyenként vizsgálni a felelősség mértékét, a belga kulturális minisztériumtól a telt házas előadásokon ülő nézőkig, akik „tapsoltak neki”. Csakhogy a legitimáció Jan Fabre művészetének szólt, nem az embernek, mondhatnánk – ám e kettő egymás nélkül elképzelhetetlen.