Manifesztót írni vagány dolog. Szerepet vállalsz fel vele, és a vállalásaiddal együtt jár az elszámoltathatóság is. A kiáltvány – műfajából adódóan – extrém elemeket is tartalmaz, hogy magára vonzza a figyelmet, vitaindító legyen, médiavisszhangot, reakciót váltson ki. Kicsit mondani olyan, mintha nem mondanál semmit. Ennek a konkrét kiáltványnak érdekessége, hogy nem az ideológia felől közelít a praktikumhoz, hanem fordítva, első ránézésre egy praktikusnak tűnő lista, amely valójában szimbolikus gesztusok és kérdések sora is egyben, üzenet a szakma, a döntéshozók, a színházba járók és általában a kultúraművelő és -fogyasztó értelmiség számára. Indirekten felidéz konvenciókat, és vitatkozik velük. Írott szabállyá formálja íratlan szabályok ellentétét.

A kiáltvány egyúttal olyan iránykijelölés a mindenkori munkatársak számára, amely átláthatóságot céloz meg, és kölcsönös számonkérhetőséget jelent. Programot ad a társulatnak, ami nélkül nem is lehet intézményi szinten színházat csinálni. Egy kiáltvány természetesen nem jelent egyet működési szabályzattal, így ennek alapján (még ha azt transzparensen és következetesen be is tartják) nem lehet megítélni egy színház működését, hisz nem tartalmaz etikai kódexet, szerződéseket, szakszervezeti szabályokat – de ez nem is dolga.

Leszögezendő, hogy ezek nem légből kapott, random szabályok, hanem meglévő trendek szabállyá, elvvé fogalmazásai. Ha az alkotó figyeli önmagát, döntéseit, visszanéz előadásai történetére, abból kirajzolódnak személyes preferenciák, vonzalmak, vágyak, igények, sikerek. Az alkotó és a menedzsment pedig szabályt formálhat azokból a folyamatokból, amelyek olyan módon önazonosak, hogy közben illeszkednek a kiépíteni kívánt agendába, brandbe, identitásba.

Azt is le kell szögezni, hogy ezen pontok egyike sem minőségbiztosítási záradék. Látok magam előtt borzalmas előadásokat, amelyek minden pontnak megfelelnek; ugyanakkor a manifesztóval teljes mértékben összeegyeztethetetlen színház is lehet jó.

A kiáltvány nem a „Mit?”-ről, tehát az előadásokról, csúnyábban mondva a termékekről szól, hanem a miértről és a hogyanról.

Így értelme sincs belemenni olyan diskurzusba, hogy jogos-e egy-egy pont, vagy hogy van-e egyáltalán értelme egy-egy szabálynak, hanem abból a megközelítésből érdemes rájuk nézni, hogy mi az a (nyugat-európai) igény, amely ilyen önszabályozásokat szül. A városi fenntartású színházakról általában kijelenthetjük, hogy privilegizált és védett a pozíciójuk egzisztenciális szempontból, és ez különösen igaz a nyugat-európai csúcs elit kőszínházakra, ahol nem urambátyám stílus, kegy és kegyvesztettség, TTT, anyagi kiszolgáltatottság, valamint retardált demokratikus értékek határozzák meg a hagyományt és az aktuális viszonyokat.

Ha az ember (kulturális) elitbe kerül, ahol a keretek vékonyak, relatívak, nem tisztán láthatóak, akkor új kereteket kell felrajzolni. Másképp mondva: önmagadat kell provokálni, ha nincs más, aki provokáljon – különben bezárkózol, elfásulsz, elkényelmesedsz, kiürülsz.

[Először]

Ez valójában két pontot foglal magában. Szó van az ábrázolás módjáról, a „valós” azonban értelmezés kérdése, ha akarjuk, behelyettesíthetjük azzal, hogy érvényes, hiteles, húsbavágó, izgalmas, jelenvaló, erőteljes, tehát nemcsak mutat, formál, illusztrál, szimbolizál, hanem valós élményként szolgál.

Másrészt ez a pont voksot tesz le amellett, hogy a művészet nem passzív, hanem élő, aktív, beavatkozik, felelőssége van, nem pusztán szórakoztat, vagy a véleményformálást segíti, hanem előadásai, társulata cselekvővé válik színházon kívül is, ha már egyszer a színház a jelen és a cselekvés művészete. Egy anti-elefántcsonttorony szabály.

Lam Gods (Isten báránya) – Milo Rau. Fotó: Michiel Devijver

[Másodszor]

Számomra az egyik nem következik a másikból. A színház valóban folyamat, és egy produkciónak is van saját élete, valamint vannak kifejezetten folyamatorientált munkák (pl. egy workshop vagy egy közösségi színházi projekt), de azoknak nem az a lényege, hogy nyilvánosság előtt zajlanak, hanem az, hogy a résztvevők a produkciós kényszer helyett inkább egy ügy mentén, a kutatás, elmélyülés, felfedezés, rizikózás kedvéért dolgozhatnak.

Egyetértek, számomra is jobb hely lenne a színház, ha nem lennének igénytelen előadásokat futószalagon készítő gyárak, de még a legrosszabb gyárban is szükségük van a formatervezőknek és mérnököknek, vegyészeknek egy kis magányra és biztonságra, különben a nyilvánosság terhe miatt nem kockáztatnak, nem mernek hibázni az alkotófolyamat során – és így nem is múlják magukat felül. Elhanyagolódna a belsőleg elvégzendő munka: a csönd, a keresés, a megértés, mindennek folyamatosan kifelé kellene artikulálódnia – az emberi természet okozza ezt.

A teljes nyilvánosság amúgy, azt gondolom, szándékos túlzás – kivitelezhetetlen és értelmetlen is. De ha nem kukacoskodunk a részleteken, akkor ez a szabály az átlátható működésről, illetve egy próbafolyamat számlálhatatlan járulékos élményének és szellemi melléktermékének a megosztásáról szól, ami számos módon lehetséges: az adott téma kapcsán reflexiók, sztorik gyűjtése a nézőktől a próbafolyamat során, konferencia az előadás tematikájában, próbanapló, videók, fotók, nyílt próbák, beszélgetések stb. Ez a típusú megosztás pedig jó visszacsatolás vagy inspirációs forrás lehet az alkotóknak, és ilyesformán szimpla igényességről beszélünk, hisz a nézők értelmes módokon történő bevonása a munkánkba nagyon kifizetődő. Még egy anti-elefántcsonttorony szabály.

[Harmadszor]

Tehát sem élő, sem halott szerző nincs feltüntetve a színlapon, és a forgalmazásból származó bevételből azonos jogdíjat fizetnek minden közreműködőnek a dramaturgtól a világosítóig? Nyilván nem. Ez a pont röviden úgy is állhatna, hogy „minden előadás kollektív alkotás” (angolul devised show vagy collective creation), és csak a következő ponttal együtt értelmezhető.

[Negyedszer]

A (magyar) intézményes színházi kultúrában szinte blaszfémiával érhet fel ez a pont. Számomra ez egy érdekes szabály, mert az erősen esztétikainak ható megkötés mögött felsejlik egy politikai réteg is. Mi bajuk van ezeknek a klasszikusokkal? – kérdezné 10-ből 10 magyar kőszínház.

(A magyar diskurzus ma így zajlik:

Újságíró: Mit jelent az, hogy Ókovács Szilveszter szerint a kereszténység lesz a fő témája az Operaház következő évadának? Ez egy ideológiai irányváltás, egy kormány által kijelölt új irány?

Kormánypárti politikus: Miért, mi baj van a kereszténységgel? Ma már nem is lehet keresztény tematikához nyúlni?)

Az tud ezzel a ponttal azonosulni, akinek van hagyománya kollektív (devised) alkotások létrehozásában. Ez a pont valójában az eredetiség védelméről szól. Hogy ne lehessen takarózni a művel, és a kanonizált szerzők mögé bújva gondolattalanul alkotni. Az élőség védelmében született ez a pont, a jelenvalóságot, a relevanciát helyezi előtérbe.

[Ötödször]

Újabb anti-elefántcsonttorony szabály. Ha megváltozik a környezeted, alkalmazkodnod kell. Az adaptálódás pallérozza a kreativitást, empatikusabbá, együttműködőbbé, toleránsabbá tesz. Az intézményesedett alkotót ki kell mozdítani a komfortzónából. Ez a pont a kényelem, a rutin bombázása, elutasítása. Azt közvetíti, hogy kihívásokra van szükség, mert optimális esetben nyitás és frissesség lesz az alkotó válaszreakciója. Az ilyen típusú kihívásnak sok módja lehet, ez is egy közülük.

[Hatodszor]

Anti-elefántcsonttorony szabály – de Nyugat-Európa hétköznapi valósága is. A többnyelvűségről szóló szabály egy identitás deklarálása, amelynek a sokféleség is része. Felkiáltó jel kíván lenni ez a szabály, amely folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy több perspektíva, több történelem, több értelmezés létezik, nem vagyunk egyfélék, és akár tetszik, akár nem, nem vagyunk egyedül.

[Hetedszer]

Anti-elefántcsonttorony szabály. Ennek lefektetését nyilván nem az az igény szülte, hogy amatőr színészek lehetőséget kapjanak, hanem hogy olyan szereplőket lássunk, akik nem pusztán azért vannak színen, mert ez a munkájuk, és szerepet kellett nekik adni, hanem mert valamiért nekik ott KELL LENNIÜK. Ennek ezer oka lehet, pl. érintettek, szakértők, hétköznapi emberek, akik önmagunk és társadalmunk tükrei, vagy különleges történettel bíró emberek. A szabály második felét én csak gegnek tudom értelmezni.

[Nyolcadszor]

Hasonló a 4. ponthoz: az e kritériumnak megfelelő előadásokban nem lesz tetten érhető egy ideológia, csak egy praktikus következmény. Közben egyfajta alkotói hozzáállást tesz kötelezővé ez a pont, nagyon konkrét korlátozással. 20 köbméter igen kevés. A rendezők falakban nem nagyon gondolkodhatnak nagyszínpadi produkciók esetén, és azt is többször meg kell fontolniuk, hogy bútorokból mi kerülhet színpadra. Stilizációra, önmérsékletre szólít fel. Ez olyan típusú keretet kínál, mintha azt mondanák: alkoss pénztelenül! Ezt persze nem teszik, bár miért is ne szerepelhetne a pontok közt költségvetésbeli limit. Hogy mondjuk nem lehetne 100 ezer eurónál több egy előadás költségvetése. El lehetne felejteni a sztárrendezőket, a 30 közreműködőt foglalkoztató előadásokat, és persze a 9. és 10. pontban foglaltakat is.

[Kilencedszer]

Az én ízlésemnek ez kissé allűrös, de kétségkívül szintén anti-elefántcsonttorony szabály, ami jó.

Az egykor kolonizáló (ma is a világ leggazdagabb országait adó) Nyugat értelmisége érthető módon küzd a jóléti bűntudat felelősségérzetbe való becsatornázásáért. Budapestről nézve nem a súlyos kötelességérzetet érzem át, ha elképzelem, hogy pl. Palesztinában próbálok, inkább egzotikumnak és kalandnak tűnik.

[Tizedszer]

Ez egy jó példa arra, hogy létezik olyan nyitási felület, amely a független színházi alkotók számára evidens igény, a kőszínházaknak viszont már korántsem az. Mert amikor egy független produkció utazik, az az esetek döntő többségében úgy valósul meg, hogy vagy a meghívó fél, vagy egy közösen szerzett pályázat fedezi a költségeket. Egy kőszínház sokszor hatalmas apparátussal megy, amit komoly összegek (tehát áldozatok) árán lehet megvalósítani.

Itt a kérdés az, hogy az anyagi áldozatot mennyire kompenzálja a találkozás új nézőkkel, az adott színház tudja-e és akarja-e mérni a hatást a különböző kontextusokban, akar-e új szempontokat megismerni, vendégnek lenni. Röviden: ebben a pontban is benne van önmaguk kihívás elé állítása, amiről az egész manifesztó szól.