Erőteljes a felütés: Horváth Szabolcs elegáns miniszterelnöknek öltözve éppen a lemondási beszédét gyakorolja, önnön szemére hány, amiért gyűlöletre idomította saját országát, miközben odakint a világban a saját hírnevét igyekezett öregbíteni.

„Mind e sok táncoló homloklebenyi Lóbusz-lakó fajankó és fajanka – és egyéb, nem cisznemű fafej – legyen az sehonnai statiszta, abszurd alak, vagy egész darabot hátán vivő izmos karakter, esetleg Szóvicc-tenger kalóza, netán epikus elbeszélő, mint szerény énem – vagy attraktív allegória, vagy típusabb típus a típusnál, embrionális epizodista, rettegett rezonőr, vagy őr egy, kettő, három, négy, vagy néma levente, vagy polgárt pukkasztó Pukk-szerű pukkancs, görbe tükröt tartó tükörtartó, szószátyár szatír, önreflexív öregharcos, vagy épp mecseki tigris – mind azért van itt, mert Lóbuszban elterjedett a hír: a Szerző új darabot ír!”

Fotó: Mihály László

Ami azt illeti, ez elég zavaros tirádának tűnik, pedig pont nem az. Adekvát és pillanatnyi felvillanása annak az összetett problémának, hogy darabot írni nehéz és nagyszerű. Hát még ha hozzávesszük, hogy az idézetben említetteken kívül mi mindenre kell tekintettel lenni a szegény szerzőnek.

A Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott Mecseki tigris, vagy amit akartok című előadásban egyáltalán nincsen mecseki tigris, van viszont egy drámaírói megbízatás, és egy darab arról, miért nem sikerül ennek a szerződésnek eleget tenni. Nem Fábián Péternek – aki eleget tett, íme -, hanem a darabbeli írónak, Gefin Gézának. A színpadi alakok egyelőre az ő fejében kavarognak; ki-ki a maga módján küzd azért, hogy onnan kikerülve papírra vettessék. Két múzsa is dolgozik odabent a fejben: a tragédia felől Melpomené, a komédia felől Thália. Mondjuk, döntetlenre hozzák a meccset.

Erőteljes a felütés: Horváth Szabolcs elegáns miniszterelnöknek öltözve éppen a lemondási beszédét gyakorolja, önnön szemére hány, amiért gyűlöletre idomította saját országát, miközben odakint a világban a saját hírnevét igyekezett öregbíteni. Jaj, ne gondoljon senki durva áthallásra (de), hiszen ez a miniszterelnök nincsen is, csak szeretne lenni, egy drámában, például. Ebben lenne segítségére Schwartz (auf Weiss?), a „halmozott helyzetű csibész”, hogy az író elméjének (mert hiszen ott vagyunk, benne a fejében) mély kútján át kijuttassa őt és persze önmagát is a napfényre, vagyis bele a drámába.

Erre megy ki a játék. A Kar – a karakterek hadserege – ugyancsak erre vágyik, még afféle castingot is tartanak a szerepekre, és az Omlett nevű Hamlet-variáns például csúnyán elbukik. A zsűri pedig a két múzsa, valamint egy Biztos úr, a gondolatrendőrség szorgalmas és csak kissé bárgyú embere. Jön is egy Főbiztos, aki kordában tartja – őt és a többieket is. Rend van.

Bár csöppet sem tűnik így. Fábián Péter darabja olvasva könnyen, nézve nehezebben emelkedik ki a káoszból, amit a varieté-revü körítés csak fokozni látszik, kivált az első részben. Miközben a Narrátort (az egyes számút, aki a mi sorvezetőnk a történetben) Formán Bálint igazán pompásan játssza, magabiztosan megidéz megannyi, másodpercnyi hírnevétől eltelt tévédebilt, maga is elvész olykor a hihetetlenül tágas referenciális mezőn.

Ez, mármint az utalások, a beugró és elhulló poénok, a már-már féktelen szabadság az asszociációk terepén a k2 színház – és íróként, rendezőként Fábián Péter és Benkó Bence – legmarkánsabb kézjegye. Ennek eredménye, hogy bármilyen korból vagy térből választják témájukat, előadásaik mindig az „itt és most”-ban vannak otthon igazán. Vagyis friss, mondhatni, üde szelek fújdogálnak a pécsi színházban. Olykor versben, máskor prózában, de mindig könnyedén.

Voltaképpen mindegy, hogy a nézőt eléri-e egyenként a rengeteg idézet, utalás; hogy megvan-e neki a „kétharmad kell nekünk”, a „sok van, mi csodálatos”, az „ide nékünk az oroszlánt is” vagy a „migráns-buzizás”; sikerült ugyanis kikeverni egy olyan összhatást, amelyben harmonikusan létezik együtt minden. Összeolvad a két alaphelyzet: darabot kellene írni a mecseki tigrisről (pár éve volt bulvárhír a neten), hiszen alá lett írva a pályaszéli szerző számára mesés összeg a szerződésben, de hát darabot írni nehéz, majdnem képtelenség, ha kavarog a szerzői fejben ez a tömeges „környezeti hatás”. És tényleg helye van itt mind a komédia, mind a tragédia múzsájának, és tényleg beszédes, hogy épp az előbbi hal meg, igaz, csak átmeneti időre.

Ami az egyelőre meg nem írt darabbeli darab és a megírt és Pécsett bemutatott színmű szereplőit illeti, nincs esélyegyenlőség: a gátlástalan csibész Schwartz kiverekszi magát a szerző fejéből a papírig, vagyis a drámáig, de az egyetlen hétköznapi, életes-átlagos szereplőnek, Kiss Zoltánnénak ez nem sikerül: „az ő érdektelenségét köpés / Választja el terrorszerűségtől”. (Elég, ha utólag gondolunk bele ebbe a látszólag „érdektelen” két sorba és a jelentésébe…) És persze Schwartzot is kihúzza később a szerzői önkény.

Benkó Bence igyekszik rendet teremteni és tartani Szakács Ferenc szimultán játékot lehetővé tevő díszletében. A kezdeti nézői fejkapkodás után létrejön a „fősodor”, amelyben a színészek is magukra találnak. Kikerekednek a karakterek, vagyis a szereplők: Urbán Tibor Schwartza például a megtestesült „majdnem”, akinek majdnem sikerül majdnem minden, színészpályán gyakori jelenség. Horváth Szabolcs miniszterelnök-figurájának mielőbbi drámai megvalósulást kívánunk, Stenczer Béla vak látójának pedig „jól félreérthető” jóslatokat… Herczeg Adrienn és Vlasits Barbara két meglehetősen korrupt múzsát alakít; derülünk azon, ahogy egymással vetélkedve a nagy casting zsűrijeként mindkettőnek sikerül alulmaradni, és szomorkodunk azon, hogy sem a szerelemben, sem a halálban nem őszinték, megjátsszák ezt is, azt is.

A helyzet és a darab igazi áldozata a Biztos úr: Piti Emőke pedig ízig-vérig és talpig szerelmes férfi (a tragikus múzsa, Herczeg Adrienn Melpomenéje a választottja), de a döntő pillanatban és helyen mégiscsak hiányzik belőle valami. Ő lehetne igazi hőse egy tigrises darabnak, hiszen egy koncepciós pert is abszolvál, ha megírná végre valaki. Lehetne párban a legátlagosabb átlagemberrel, Kiss Zoltánnéval, aki Bach Zsófia kabinetalakításában valóban ígéretes: ő a nép, aki nem tűr a végtelenségig. A darab azonban nem nyúlik odáig.

Szemmel láthatóan mindenki jól járt a két társulat – a k2 és a Pécsi Nemzeti Színház – összeeresztésével: a tigris nélküli Mecseki tigris a döccenőivel együtt is huzatos és reménykeltő produkció. Reménykedjünk hát.

Hol? Pécsi Nemzeti Színház
Mi? Fábián Péter: Mecseki tigris, vagy amit akartok
Kik? Szereplők: Vlasits Barbara, Urbán Tibor, Piti Emőke, Horváth Szabolcs, Stenczer Béla, Formán Bálint, Götz Attila, Arató Ármin, Bach Zsófia, Bergendi Barnabás, Baksa Péter, Bánky Géza, Csajághy Szabolcs, Bera Márk
Díszlet: Szakács Ferenc. Jelmez: Horváth Jenny. Rendezőasszisztens: Frank Fruzsina. Koreográfus: Vass Oszkár. Zene: Horváth Szabolcs. Rendezte: Benkó Bence