Alekszandr Szuhovo-Kobilin Az ügy című drámájának színpadra állításakor is azt kapjuk, amire számítunk egy katonás Ascher-rendezés esetében: csipetnyi iróniával kezelt humort, leheletnyi aktuálpolitikai színezetet – pont annyit, amennyi a témára éhes szemek vágyát kielégíti, de messziről elkerüli a politikai színház műfaját –, nem utolsó sorban pedig kiváló színészeket.

Vegyünk egy 19. századi orosz drámát, adjunk hozzá egy, az adott irodalomban jártas rendezőt és dramaturgot, végül pedig ízlés szerint fűszerezzük meg minden körülmények között remekelni tudó színészekkel – Ascher Tamás rendezései a Katona József Színházban mintha ezt a jól bevált receptet követnék időről időre. Vitathatatlan, hogy a kiszámíthatóság biztonságot, mondhatni minőségbiztosítást jelent egy színház és a törzsközönsége számára. A kérdés azonban az, hogy a megszokott forgatókönyv mikor válik unalmassá.

Fotók: Horváth Judit

Alekszandr Szuhovo-Kobilin Az ügy című drámájának színpadra állításakor is azt kapjuk, amire számítunk egy katonás Ascher-rendezés esetében: csipetnyi iróniával kezelt humort, leheletnyi aktuálpolitikai színezetet – pont annyit, amennyi a témára éhes szemek vágyát kielégíti, de messziről elkerüli a politikai színház műfaját –, nem utolsó sorban pedig kiváló színészeket.

Az ironikus hangvételnek az előadás felütése ágyaz meg, mikor Bányai Kelemen Barna Tarelkin szerepében operaáriával köszönti remélt hivatali felemelkedésének a szemtanúit, vagyis a közönséget. Az operai motívumok végig megmaradnak, hatásos entrék, hangzatos áriák, színpadias ájulások tarkítják az orosz kisember, Muromszkij (Mészáros Máté) igazságkereső kálváriáját. Dargay Marcell zenéje – melyben a krimik és sorozatok hangatmoszférája Puccini világával keveredik – emeli ki leginkább a dráma bohózatjellegét: a csúcspont egyértelműen a két hivatalnok, Tarelkin és Varravin (Fekete Ernő) érzelmileg túlfűtött duettje – persze szó sincs semmiféle romantikáról vagy bármi másféle emberi emócióról, csupán a pénz iránt érzett vágyukról.

Az előadás két bukástörténetet mesél el: Muromszkijét, aki ellen az a bizonyos ügy folyik, illetve Tarelkinét, aki ugyanezt az ügyet csűri-csavarja annak érdekében, hogy minél több pénzhez jusson, s ezzel a hitelezők karmai közül kikecmeregve betagozódhasson a politikai elit magasabb köreibe. Hamar kiderül azonban, hogy Tarelkin csupán kishal a vízben, az igazi hivatali cápa valójában a felettese, Varravin. Bányai karakterének magabiztossága fokozatosan hullik szét, ami külsején is nyomot hagy – az öltözete zilálttá, jól fésült haja pedig csapzottá válik a darab végére – Fekete Ernő Varravinjának ravaszsága azonban pont fordítva bontakozik ki, s ezzel tökéletes ellentétpárt alkotnak.

A Hivatal, vagyis a bürokrácia emberdaráló gépezete egyre hangsúlyosabban jelenik meg az előadás terében: először az ügy soha véget nem érő jellegét hangsúlyozó, ülőalkalmatosságként használt iratkupacok törnek és épülnek be a család életterébe, majd a Hivatal szürke egerei masíroznak át kényükre-kedvükre a Muromszkij-lakáson gépies mozdulatsorokból koreografált vonulással.  A második felvonásban a család privát szférája már konkrétan egybenyílik a bürokrácia palotájával. Ez a térjáték hivatott – már-már túl direkten – megjeleníteni, hogy a politika, a bürokrácia, a korrupció mennyire átitatja a mindennapokat, hogy magánszféra, mint olyan, nem létezik.

Az előadás másrészről egy hatalomátvételről, vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy egy rendszerváltásról is szól, arról, hogy miképpen győzedelmeskedik a társadalmi eliten a politikai elit. Ezen a ponton bevethető egy enyhe aktuálpolitikai olvasat, hiszen nehezen lehet nem észrevenni a feltörekvő hivatalnokok/politikusok rikító narancssárga zokniját. A narancssárga szín barnás árnyalatokkal kombinálva dominál Izsák Lili színpadképében is, ami alapvetően retro-hangulatot áraszt a fotelekkel, az iratrendezővel, a mintás tapétával. Szakács Györgyi jelmezei ugyanakkor modern ruhadarabokkal keverednek. Ezáltal egy olyan tér keletkezik, mely szépen egybemossa a 19. század Oroszországát a hatvanas-hetvenes évekkel és napjainkkal. A korok, vagyis a múlt és a jelen tükröztetése azonban nem ad húsbavágó élményt, nem szörnyülködünk el azon, hogy valójában sosem történik meg a rendszerváltás, hogy minden kor csak ismétli magát – hiányzik az iróniából az a metsző hidegség, ami kicsit is sebet ejtene rajtunk. A darab megmarad a bohózat szintjén, a kevésbé erősre megírt karakterek – a korrupt revizor vagy a szerelmes Nyelkin – egysíkúvá válnak.

Attól függetlenül, hogy az ügy, melyet a színészek képviselnek, nem válik a mi ügyünkké, játékukat csak dicsérni tudom. Úgy tűnik, Mészáros Máténak ott kellett hagynia egykori anyaszínházát, a Vígszínházat ahhoz, hogy színészi kvalitásának megfelelő szerepe(ke)t kapjon: ő lavírozok a legérzékletesebben a bohózat és a lélektani realizmus határán, játéka egyszerre komikus és valahol mélyen megható. Bányai Kelemen Barna és Fekete Ernő, mint már korábban említettem, remekül ellenpontozzák egymást, Takátsy Péter néma, de annál inkább hatásosabb bevonulását a primadonnák is megirigyelnék, az egyetemi hallgatók közül pedig Major Eriket emelném ki, akinek sikerült plusz színezetet, történetet adnia szürke karakterének.

Minden úgy történt tehát, ahogy az egy bevált receptnél szokott: minőségi munka, kiszámítható eredmény, semmi meglepetés vagy újdonság. Van, akinek ez elég, és örül a biztos kapaszkodóknak, másnak viszont már unalmas. Ízlés dolga.

Hol? Katona József Színház
Mi? Az ügy – avagy Normális Eljárás
Kik? Írta: Alekszandr Szuhovo-Kobilin / Fordította: Radnai Annamária / Szereplők: Takátsy Péter, Mészáros Máté m.v., Fekete Ernő, Bányai Kelemen Barna, Rujder Vivien, Pelsőczy Réka, Borsi-Balogh Máté e.h., Bezerédi Zoltán, Rajkai Zoltán, Baki Dániel m.v., Samudovszky Adrián e.h., Rohonyi Barnabás e.h., Major Erik e.h., Lengyel Benjámin e.h., Fröhlich Kristóf e.h., Váradi Gergely e.h. / Díszlet: Izsák Lili / Jelmez: Szakács Györgyi / Dramaturg: Radnai Annamária / Zene: Dargay Marcell / Világítás: Bányai Tamás / Asszisztens: Tiwald György / Rendező: Ascher Tamás