Nagy vitába keveredtem egy kritikus kollégával az Egyszer élünk kapcsán – amely egyébként mindkettőnknek meghatározó színházi élmény volt, vagyis a vita nem a szöveg vagy az előadás minőségét illette, hanem azt –, hogy vajon néhány év múlva ki a csuda fogja érteni a nagyon kortársi, értsd: aznapi vagy tegnapi utalásokat.

Régi adósság ez a kötet, és mégis jó, hogy épp most jutott eszébe törleszteni a sorozat szerkesztőinek: Mohácsi István és Mohácsi János Múltépítés, avagy meghalni könnyű, élni a nehéz című könyve a JAK és a Prae.hu SzínText sorozatában jelent meg; szerkeszti Deres Kornélia és Herczog Noémi, utóbbi magát a kötetet is szerkesztette.

Nagy vitába keveredtem egy kritikus kollégával az Egyszer élünk kapcsán – amely egyébként mindkettőnknek meghatározó színházi élmény volt, vagyis a vita nem a szöveg vagy az előadás minőségét illette, hanem azt –, hogy vajon néhány év múlva ki a csuda fogja érteni a nagyon kortársi, értsd: aznapi vagy tegnapi utalásokat. Ki fog emlékezni a „remény színházának”, mármint a kifejezésnek az eredetére, ki fogja tudni fölidézni, ki volt az a címeres marha, aki a magyar országgyűlésben összekeverte Jancsi és Juliskát Jancsi és Iluskával, és így tovább. Mert az nem kérdés, hogy Tóth Ilona szerepére az 56-os forradalomban még sok évig emlékezni fogunk. De kérdés ott is van, mégpedig az, hogy hogyan: sikerül-e a hazugsághegyekkel megtámogatott kollektív agymosás, mely szerint makulátlan hősnő volt ő, vagy megőrizzük-e szellemi képességünket a gondolkodásra és az árnyalt mérlegelésre.

Ez utóbbi pedig már a kötet tartalmi centrumát érinti: Mohácsiék színpadi szövegei mind az emlékezet földjén teremtek. Egy fiatal kollégám, Kollár Zsuzsanna használta egyik írásában a „memóriaprotézis” kifejezést, ami igen megtetszett nekem, és legalább kétféle módon illik Mohácsiékra: pozitív és negatív irányból. Mert vagy azt mondom, hogy ezekben a szövegekben – 56/06, Csak egy szög, Számodra hely, Egyszer élünk – egy, a kollektív emlékezetben támadt lyuk helyére illesztenek egy darabka memóriát; vagy azt, hogy az elsüllyedt, kikopott, letakart emlékezet helyére illesztett „mű-emlékezet” alól kaparják elő az eredetit. Ez utóbbira példa a Tóth Ilona-jelenet az 56/06-ban.

Az előbbire van sokkal több példa, s ha belegondolunk, Mohácsiékat leginkább ez érdekli: történelmi emlékezetünk fehér foltjai, hiányai, ezek a bizonyos lyukak. A cigányok kalandos sorsán belül a cigány holokauszt, amiről ugye keveset beszélünk, mert ők nem beszélnek. Vagy a második világháború megannyi irtózatos pusztítása közt az a bizonyos Kamenyec-Podolszkij, amiről nemcsak nem beszélünk, hanem alig is tudtunk róla; amúgy ezt a témát is egy aktuálpolitikai megnyilatkozás hozta felszínre: a Veritas nevű intézet (milyen gyanús vagy inkább gúnyos név ez!) igazgatójának aljas kijelentése. Vagy a felszabadulás „anomáliái”: az orosz megszállás hétköznapjai a maguk Gulag-következményeivel. Vagy annak a bizonyos beállt, leülepedett szocializmusnak, a hetvenes éveknek, a mindent átható nihilnek, amit nem kevesen szemlélnek nosztalgikus sóhajtással, a baljós, diktatórikus, fenyegető karaktere.

Ezeknek a színdaraboknak a kapcsán okkal-joggal lehetne körözni a történelemszemlélet és az emlékezetpolitikai aspektus körül, hiszen bizonyos távolságból szemlélve erről szól mindegyik. Csakhogy Mohácsiék nem a távolsággal, hanem ellenkezőleg, a közelséggel operálnak: a földhöz vannak ragadva. Nem szemlélet tükröződik ezekben a darabokban, mert nem szemlélnek, hanem szemléltetnek; rekonstruálnak korszakokat, közeget, személyiségeket, figurákat, konfliktusokat.

Hétköznapokra törik szét a történelmet. Reggel, délben, este.

Amikor a magyarok felelősségéről a vidéki zsidóság elhurcolásában hazugsággal és egy szörnyű tehetségtelen köztéri emlékművel igyekszik meghamisítani a történelmet a politika, akkor Mohácsiék az Egyszer élünkben a leghétköznapibb hétköznapba ágyazzák ezt a történetet. Amikor a zsidókat a vonathoz terelték, az egyik ember épp a cefrét vitte a pálinkafőzdébe, a másik „csak egy nő”, a harmadiknak épp dolga akadt, a negyedik félt – vagyis nem értek rá szót emelni a szomszédért. De a csendőr sem elviteti a zsidókat, csak kíséri őket egy darabon, és dehogy a halálba, csak el…

Ezek a jelenetek megkönnyítik a nézőnek a szembenézést, de még az empátiát is; hiszen nem történelmi bűnről, hanem, mondjuk, egy keddi napról van szó. Vagy a legfrissebb, a kötetbe már bele nem került Egy piaci napból hozva példát: a zsidó pogromban részt vevő falusiak nem világnézeti okból ölik a holokausztból visszatért szomszédaikat, hanem kényelmetlenségből, diszkomfortból, a visszatérést és a talpra állást kísérő bosszúságból és irigységből. Megannyi – sokszor érthető – emberi gyarlóság.

És ahogy a történelemszemléletet, az emlékezetpolitikát a talaj szintjére húzzák vissza a szerzők, úgy rántják lefelé, a konkrétumok terepére a szimbolikát is. A múlt „mélységesen mély kútjáról” szólva mély kút van a színen, s ha valaki valaminek vagy valakinek a szekértolója, az bizony Mohácsiéknál szekeret tol. A kötet címe – Múltépítés – is valóságosan zajlik A csillagos égben, ahol a színpadi próbát zavarja meg az odalent folyó múltépítés zaja. A mesebeli üveghegy pedig üveghegy.

És ha már az üveghegynél tartok: a referenciális bázis végtelenül széles. Mesékből, dalokból, parlamenti felszólalásokból, politikai megnyilvánulásokból, közmondásokból, legendákból, versekből vétetnek nemcsak poénok, hanem fordulatok, helyzetek, figurák is. Az Egyszer élünkben a három felvonásban három rokon alakot öltő Van Gogh őrnagy/Irgumburján tábornok/Sáfár elvtárs születése pompás tárháza a blődségig ki- és felforgatott referenciáknak, utalásoknak Isadora Duncantől Attila hármas koporsóján át a füllevágásig.

És ha már a blődség: Mohácsiék sem a fapados humortól, sem az explicit blődségtől nem félnek; a „ne basszunk már szekéren” (mert ráz) valóságos névjegye a szerzőpárnak, úgy van benne majdnem minden darabban, mint festményen az aláírás.

A humor bőven árad ezekben a szövegekben, s ha bátor a közönség (mert kell ehhez némi bátorság), akkor nevet, vagy legalább kacarászik. Legtöbbször ugyanis a helyzet vagy a figura tragikumát ellenpontozza a vicc – olyan ez, mint félelem ellen fütyörészni a sötétben. Ellentartás. Néha nyelvi – „bejárási tilalom”, mondják A csillagos égben –, máskor helyzeti – Jolán, a holokausztból hazatérő lány (illetve hát ez is bonyolultabb, de legalábbis „látta belülről a gázkamrát”) mindig „rossz helyen van” –, megint máskor a kettő egyszerre. Amikor a Csak egy szögben az auschwitzi rámpán a csecsemő ikerpár anyja felhívja az orvos figyelmét arra, hogy a gyerekek a reszelt almát szeretik, majd természetesen hozzáfűzi, hogy megy szoptatni őket, akkor az abszurdum a kínos-fájdalmas humor forrása, amely a tudásunkon alapul: tudjuk, hogy sem reszelt alma, sem szoptatás nem lesz.

Erre, vagyis a közkeletű ismeretre gyakorta építenek a szerzők. És ezt is ellentmondásosan, vagyis inkább bipolárisan teszik. Van, ahol egy közhiedelemre, illetve annak abszurditásig vitt túlzására alapoznak (a cigányok embert esznek a Csak egy szögben). Van, ahol az úgynevezett kollektív tudásra, illetve annak kifordítására (a Számodra helyben először úgy áll, hogy a magyarokat viszik el, és a zsidók nézik részvétlenül).

Ez utóbbi következménye, hogy – mint ezt a kötet előszavában Herczog Noémi is taglalja – bármilyen mesés vagy „mágikus realista” egy-egy figura vagy sztori, az alakok összetettek; éppúgy jóból és rosszból vannak összerakva, mint a valódi szomszédaink vagy mi magunk. Elviselhetetlen jóemberek és esendő, empátiára hajlamosító rosszak. És a kettő közti széles sávban rengetegen bolyonganak, sokszor tanácstalanul, billegve jó és rossz között. Az Egyszer élünk Jóskája, aki csendőrből előbb a népi demokrácia rendőre, majd kommunista rendőr lett, és mindvégig ott szolgált, abban a faluközösségben, ahonnan előbb a zsidókat, majd a színielőadás szereplőit vitték el, és legvégül rutinos mozdulattal csavarja ki a fotós kezéből a gépet és abból a filmet – ezt az embert nem lehet gyűlölni, viszont meg kell érteni, hogy véleményünk lehessen róla.

A megértés és a megismerés – akár a történelem homályos foltjaira, akár egy-egy ember magatartására vagy karakterére vonatkozik – a valódi, az érvényes emlékezés előfeltétele. Mohácsiék színháza – illetve most már muszáj megjegyezni, hogy a kötetben szereplő szövegek csak egyik erős, tán a legerősebb vonulatát képezik ennek a színházcsinálásnak – történetet mesél, nem ítéletet mond. Figurái nem követendő példák, és nem is el- vagy megvetendő ellenségek. Ismerőseink.

Merthogy szóljon bár a múltról mindegyik szöveg, mégis evidensen jelen idejű. Mert aki meséli, és akinek meséli, az itt és most él, itt és most gondolkodik el a múltról. Ma kattintott rá a neten a legfrissebb hírekre, mielőtt beült a színházba – akárcsak az alkotók. Csak aki ma él, annak van múltja, annak kerül bele az a bizonyos memóriaprotézis emlékezetének lyukas szövetébe.

A Múltépítés szövegei a próbafolyamat során nyerték el végleges formájukat, és ebben a végleges formában is érzékeltetik a szilárdan levert cölöpöket körülvevő képlékenységet, a színészekkel közös munkát. A rendező mindig Mohácsi János; nagy kérdés, hogy mikor veszi magának a bátorságot egy másik rendező, hogy színpadra állítsa bármelyik darabot. Mert ezzel a kötettel megtörtént egy elszakadás a szerzőktől, a rendezőktől, az alkotóktól. A darabok önálló életre keltek – egyelőre papíron.

Ideje volt.

Budapest: JAK–Prae.hu, 2017, 557 oldal, 3200 Ft