Múlt év végén nemcsak a budapesti Radnóti Színházban, hanem egy román társulattal is bemutatója volt. A Vitéz Mihály után másodszor merítette témáját a román történelemből Székely Csaba, és ezúttal is lett ebből némi botrány.

– 2018-ban a román kultúra összes többi intézményéhez hasonlóan a román színház is a centenárium hevében égett: december 1-jén ünnepelte az ország fennállásának 100 éves évfordulóját. A kultúrminisztérium több, mint ötszáz, a centenáriumhoz kapcsolódó kulturális projektet támogatott, köztük olyan szuperprodukciókat, mint a szabadtéri Vlaicu Vodă, ami bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe a forgó nézőterének köszönhetően*. Te egy ennél sokkal kisebb, egészen más esztétikájú centenáriumi előadáshoz írtál darabot.

Jelenet a Nem kimondottan 1918 című előadásból. Fotók: Radu Matei

– Az ország minden színháza és kulturális intézménye meg akarta mutatni, hogy készült valamire a Nagy Egyesülés megünneplésére. A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház igazgatónője, Anna Popa ötlete volt, hogy kortárs kontextust adjanak a történelmi eseménynek, és az előadásukban azt nézzék meg, hogy ma mit gondolunk róla. Úgy döntöttek, magyar drámaírót kérnek fel a szöveg megírására, ilyen értelemben is újraértelmezve az egyesülést.

– Konkrétan téged akartak, nem egy tetszőleges magyar drámaírót. Mi ennek a meghívásnak az előzménye?

– A színház játssza a Bányavakság című darabom, és amikor azt bemutatták, jelezték, hogy szeretnének együttműködni még velem. (Az előadásról a 2016. novemberi számunkban, a székelyudvarhelyi dráMA fesztiválról szóló cikkünkben írtunk.) Ez a meghívás először őrültségnek tűnt. Arra gondoltam, hogy bajuk lehet ebből. És lám, lett is. Mert az első perctől nyilvánvaló volt, hogy ha én írom, akkor nem olyan hangvételű lesz, mint amilyen előadásokat általában ilyen alkalomra készíteni szokás.

– Az Andrei Mureșanu viszont régóta a kísérletező kedvű román színházak közé tartozik, Radu Afrim velük hozta létre több emlékezetes előadását még azokban az években, amikor a konszolidált kőszínházak óvakodtak foglalkoztatni őt. Afrim most is alkalmazottja ennek a színháznak, amely egyébként annyira kicsi és szerény büdzséjű, hogy ma már nem is tudná megfizetni őt másképp, vendégművészként.

– Igen, hát az én „csillagászati” honoráriumomat is a centenáriumi finanszírozásnak köszönhetően tudták kifizetni.

– Mennyire csillagászati? Tavaly hallhattunk arról, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nem tudta teljesíteni egy honorkövetelésed.

– A tizede egy olyan rendező honorjának, mint amilyen Afrim.

– Már értem, miért írsz ennyire sokat. Ennek a szövegnek a megírására viszont nagyon kevés időd, két hónapod volt.

– Azt gondoltam, mivel rövid az idő, írom direkt románul, hogy gyorsabban menjen, ne kelljen fordítani. De kiderült, hogy románul sokkal lassabban írok. A határidőre néhány jelenetet küldtem el, és úgy kezdték el a próbákat, hogy a darab befejezése még nem volt kész. Nem ez az első darabom, ami így születik, úgyhogy ez lassan munkamódszerré válik. A darab eleje eléggé bohózati, pénzt rejtegetnek, szökni kell a szeretővel és hasonlók. Olyan, mint egy Las Fierbinți-epizód.

– Hogy magyarázzuk el a magyarországi olvasóknak, hogy az mi?

– Hát egy olyan sorozat, mint a Mi kis falunk. Nem, a Mi kis falunk jó.

– A Nem kimondottan 1918 első jelenetei alapján meg azt hitték a színészek, hogy sekélyes bohózat.

– Az volt a célom, hogy a darab végére felszínre törnek a problémák és sérelmek, és a mellékszereplőkből főszereplők lesznek. De mivel nem kapták meg egyben a darabot, Cristian Ban rendező olyan kulcsban kezdte el próbálni az előadást, amibe az általam írt befejezés nem illeszkedett. A sztori szerint egy kis falu polgármestere rengeteg pénzt pályázott arra, hogy megrendezze az ország legnagyobb falusi centenáriumi ünnepségét, az összegből azonban jóformán semmit se fordított az ünnepségre, hanem le akar lépni a pénzzel meg a szeretőjével. A darab egyetlen magyar szereplője a kultúrház gondnoka, aki gyengéd érzelmeket táplál a polgármester felesége iránt. Az ünnepségről dokumentumfilmet akar készíteni egy tévéstáb. A darab során a centenáriumi ünnepség előkészületeit látjuk, majd a befejezésben magát az ünnepséget. Itt van egy társadalmi kommentár arról, hogy mi valósult meg az elmúlt száz évben az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozatok tartalmából. Ezt az előadás játéknyelve már nem bírta meg, azt hiszem, ezért maradt ki az előadásból.

– A falusiak őszinteségi pillanatára gondolsz, amikor az ünnepséget rendező polgármestertől azt az instrukciót kapják, hogy beszéljenek szabadon és őszintén a hazájukkal kapcsolatos érzéseikről, arról, hogy „milyen az, amiben ők itt élnek”. Mire az emberek elkezdik sorolni a társadalmi körülményeiket, hogy milyen alkuk és seftek árán tudnak érvényesülni.

– Igen, a polgármester úgy képzeli, hogy majd elmondják, mennyire szeretik a hazájukat, de a falusiak a sérelmeiket kezdik sorolni. Itt értünk meg egy csomó mindent arról, hogy ezek az emberek hogyan kapcsolódnak a polgármesterhez, miért pont ők kaptak szerepet az ünnepi előadásban, és személyisége lesz az addig arctalan figuráknak. Cristi kihúzta ezeket a mondatokat, és arra kérte a színészeket, hogy civilként mondják el, ők mit gondolnak Romániáról. A színészek pedig szavak nélkül maradtak.

– Szerintem rendkívül jól működik az előadásban ez a jelenet. Elképesztően sűrű, érzelmileg felfokozott a keletkező csend, és banalitásukban letaglózók a félszeg megszólalások. „Én nem tudok mit mondani.” „Itt született a gyerekem.” Ráadásul csupa olyan mondat, amelyet a nézőtéren ülő románok és magyarok egyaránt mondhatnának. Nekem az előadás estéjén tényleg közöm lett ahhoz az országhoz, amelyben száz éve együtt élünk. Ezért is nagyon nehéz megérteni, miért tekintik hazaárulásnak az előadást bizonyos nacionalista körök.

– A botrány nem az előadásban láthatók miatt van, hanem amiatt, hogy az írója egy magyar, aki, mint állítják, egyszer már kigúnyolta a román történelmet. És a plakáton a magyar zászló is megjelenik.

– A Vitéz Mihálynak is a plakátja szúrta a szemeket, az előadásokat nem nézték meg a felháborodva tiltakozók.

– Nem is kellett. A tiltakozás abból az előfeltevésből ered, hogy ha magyar szerző nyúl a román történelemhez, akkor biztosan ártó szándékkal teszi. A nacionalista nem tudja elképzelni, hogy te nem vagy nacionalista, ő azt gondolja, mindenki az.

– Mi keltette fel az érdeklődésed az egyesülésben?

– Korábban Ándi Gherghe is pedzegette a témát, de akkor nem volt kedvem a Vitéz Mihály után még egy román történelmi darabot írni. Anna Popától is kértem néhány nap gondolkodási időt. Azon a száz évvel ezelőtti december elsején Gyulafehérváron összegyűltek az akkori románság képviselői, és megszavazták, hogy Erdély legyen Románia része. Pár hónappal később Kolozsváron a magyarok ugyanígy megszavazták, hogy Erdély legyen Magyarország része. Tehát tökmindegy, hogy hányan, hol, mit szavaztak, a döntést a nagyhatalmak hozták meg. De jó szituációt éreztem abban, hogy Gyulafehérvárra nem hívták meg a magyarokat. A Nem kimondottan 1918-ban az egyetlen magyar szereplőt először nem hívják meg az ünnepségben játszani. Másrészt a gyulafehérvári gyűlésnek, például Iuliu Maniunak voltak a magyarok számára tett pozitív üzenetei.

– Hogy mindenkinek joga van az anyanyelvéhez, vallásához, és a román nép nem kíván elnyomottból elnyomóvá válni. A beszédnek ez a része hiányzik a köztudatból, a darab szereplői is csodálkozással fogadják.

– Volt ebben némi alattomos közönségnevelő szándék részemről. Maniu beszédét a darab magyar szereplőjének adtam. Az előadásban ezt a szerepet Costi Apostol játssza, a társulatban az egyetlen olyan színész, aki egy kukkot nem tud magyarul.

– Az előadások idejére a színház a helyi rendőrség jelenlétét kérte az épület körül, miután a december elsejei bemutató alkalmával népviseletes, hazafias dalokat éneklő tiltakozók nyomultak be a színház épületébe, és januárban a színház előtt és az igazgatónő lakásánál is tüntettek. Köztudott, hogy ki az a szélsőséges politikus, blogger, aki a busszal, a városon kívülről érkező tüntetőket szervezte. Indult ellene vagy bárki ellen eljárás?

– A rendőrség megállapította, hogy a nyilvános gyülekezés szabályait senki sem sértette meg, és az ügyet lezárták.

*A centenáriumi produkciókról és más történelmi témájú román előadásokról szóló összeállításunk a Színház 2019. márciusi számában olvasható.”